A gyakorlatilag már hazajáró kanadai kvartett – a Nickelback – a tavalyi elmaradt koncert aféle pótlására érkezett péntek este az Arénába. De mielőtt bárki is azt gondolná, csak egy B oldalas, fél vállról vett haknit hoztak Magyarországra, azok tévednek: egy tisztességes, kellemes kis koncertet kaptunk.
A színpadot a kanadai Monster Truck melegítette elő. Ha származásukat tekintve egyeznek is Chad Kroegerékkel, zeneileg valamelyest azért távol állnak tőlük: ők klasszikus rock zenét játszanak. Semmi allűr, csinadratta, komolyan megkomponált dallam vagy érzelmes szöveg. Tipikus nyolcvanas évekből megmaradt rosszfiúk, a szó legpozitívabb értelmében. Ha például a Scorpions előtt léptek volna fel, minden bizonnyal kellő ováció fogadta volna őket, de így sajnos a nagy Nickelback fanokon kívül – akik már kapunyitáskor a bejáratnál torlódtak, hogy minél közelebb állhassanak a színpadhoz– nem igazán telt meg a nézőtér. Természetesen előzenekarnak lenni, világsztár fellépők előtt mindig kétélű penge: egyrészt hatalmas lehetőség a javarészt klubbokban zenélő együtteseknek, másrészt egyetlen embert sem ismerek, aki célirányosan azért menne el egy ekkora volumenű eseményre, mert az előzenekart szeretné meghallgatni. Mindenesetre a Monster Truck felkeltette a zeneszerető ember érdeklődését, könnyen eltudom képzelni őket egyszer egy saját bulin, valamelyik budapesti klubban.
A kemény rockerek zúzása után következhetett a jó fiúk fellépése. A Nickelback pontosan azt hozta, amit elvártunk tőlük: a legnagyobb slágereket (voltaképpen csak slágereik vannak), közvetlenséget, egyszerűséget. Semmi extra showelem vagy túlgondolt színpadkép. Három hatalmas kivetítő, melyen többnyire a zenekar, a közönség vagy némi animáció tűnt fel, egyszerű fényjáték és profi hangosítás. A technikára tehát egy szavunk nem lehetett. A szetlisztre sem. Azt hiszem, mindenki hallhatta legalább egy kedvenc dalát. A hangulat is igencsak baráti volt. Lehet, a bandatagok színpadon elfogyasztott pálinkamennyiségének köszönhetően vagy amúgy is jófejek a fiúk, kitudja. Mindenesetre úgy érezhette magát az egyszerű koncertlátogató, mintha éppen valamelyik haverjának a buliján tombolna. Összességében egy nagyon jó, minden ízében megkoreugrafált kis színházi showt kaptunk a pénzünkért. Nekem mondjuk kicsit sok volt a beszéd, nem értem, miért kell minden dal után poénkodni és jópofizni – nyilván ez az előadó sajátja – de én egy rockkoncertre ugrálni, táncolni, énekelni, üvölteni megyek. Ha stand up comedy műsoron szeretnék nevetgélni, arra is megvan a megfelelő színtér.
Bár nem igazán láttam indokoltnak, mégis örültem a Foo Fighters Evorlongjának (amely legalább akkora kultusz mű, mint például a How You Remind Me, a körülöttem állók még sem ismerték), nosztalgiáztam a Photographra és romantikáztam a Trying Not to Love You-ra. Még a legutóbbi, kevéséb sikeres No Fixed Address album egy-egy számát is sikerült legyűrniük 6-7000 ember torkán.
Mindezt leszámítva, semmi egyéb kivetnivalót nem találtam a kanadaiak játékában. El is gondolkodtam, miért ők jelenleg az egyik legmegosztóbb együttes a világon? Kicsit túlzás volt a kezdetekkor a nagy grunge zenekarok utódaiként aposztrofálni őket, ugyanis aki Nirvana és Pearl Jam utódokat várt, azok valóban csalódhattak. A Nickelback ugyanis – mai divatos jelzővel– alternatív rockot játszk, abból is azt a vállfajt, amelyet a rádiók még könnyedén bevesznek a repertoárjukban, így mainstreammé válik és innentől már meg is van a világhír.
Az fajta hangzás az övék, melyet az elektronikus zenéért bolonduló kollégám és a J-poppért rajongó barátom is szívesen meghallgat. Ez voltaképpen az igényes, minden piszoktól mentes rockzene, amiben nem kell világmegváltó, rejtett értelmű mondanivalókat keresni és nem kell elámulni a gitárszólokon sem. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy vérprofi zenészek egy karakteres, fantasztikus hangú frontemberrel, jó kiállással és remek üzleti érzékkel megalkották a tradicionális rockcsapatot. Lehet nem szeretni a zenéjüket, hiszen – ahogy mondani szokás, ízlések és pofonok – de el kell ismerni, hogy zeneileg nagyon jó banda a Nickelback.
Nekem egy nagy élmény és egy szórakoztató buli volt életem első és valószínűleg nem utolsó Nickelback koncertje.
Szerző: Kaiser Vivien
Fotó: Borza Bence