2016. július 21-én az Építészet és Művészet Kévés Stúdió Galériában megtartott konferencián Garay Klára, Kévés György, Simányi Frigyes és dr.Filep Antal nyilatkozatait – a személyekkel történt egyeztetés után – szerkesztette és rögzítette Simányi Frigyes építész
Nem először és valószínűleg nem utoljára, július 21-én, ismét számos szakember, – építész, urbanista, művészettörténész, muzeológus, közgazdász, – gyűlt össze a Kévés Stúdió Galériában, hogy újra áttekintsék a városligeti Múzeumnegyeddel kapcsolatos legújabb fejleményeket. Az összejövetel aktualitását az adta, hogy a közelmúltban jelent meg és került terjesztésre, több mint 700.000 példányban, a Városliget Zrt. által kiadott „Ligetváros” propaganda újságjának hatodik, színes példánya. Valamint az a tény, hogy most már szinte nincs olyan nap, hogy ne essen szó valamilyen formában a Ligetről, a rádióban, TV-ben, a napi és heti sajtóban. Nyilván nem véletlenül.
Az első, meghívott előadó, a Múzeum Negyed ügyét legjobban ismerő, a Ligetvédők szószólója, Garay Klára tanárnő volt. Száraz tényeket sorolt fel, melyekről a propaganda kiadványok elfelejtenek beszámolni. Ilyen pl. a ligeti talajvíz helyzete. A nyilvánosság számára is elérhető hidrogeológiai vizsgálatok alapján bizonyítható, hogy a közlekedési múzeum mellé tervezett 2-3 szintes kiállítóterek, mélygarázsok, az egykor mocsaras területen létesített városliget felszín alatti, ma is meglévő talajvíz (Liget patak) természetes áramlását, oly mértékben meg fogja változtatni, ami a Hermina út és Ajtósi-Dürer sor menti házak és magának a közlekedési múzeumnak is az alapozását és állékonyságát fogja veszélyeztetni. Azonkívül, éppen a talajviszonyok miatt, rendkívül költséges lesz a terepszint alatti kiállító terek és a mélygarázsok megépítése, az érintett épületek állagmegóvásának költségeiről nem is szólva. De nem esik szó a mélyépítés épületgépészeti vonatkozásairól sem, a csatornázásról, amely esetükben, csak külön átemelő rendszerrel csatlakoztatható a meglévő környező csatornahálózathoz, amelynek megvalósítása további, előre nem látható rombolást, fakivágásokat fog jelenteni. A mélygarázsok és vendéglátó egységek, múzeumok tetején megjelenő, légszennyező szellőző kürtőiről sem esik szó. A közlekedési múzeum látványtervei az elképzelt mélygarázs feletti területen pedig olyan fákat ábrázolnak, melyek oda soha nem lesznek telepíthetők. A látványtervek és a hozzájuk kapcsolt propaganda szövegek az egész liget vonatkozásában is hamisak és megtévesztők.
Ha figyelmesen megnézzük az igen tetszetős, madártávlatból készült látványterveket, vagy a ritkábban és kevésbé publikált helyszínrajzokat, észre kell vennünk a tervezett új épületek nagyságrendjét. A hozzájuk fűzött propaganda szöveg az egekig magasztalja azok nagyszerűségét, miközben egyetlen szót sem ejt a méretükről. Itt van mindjárt a legújabb terv, a Néprajzi Múzeumé. Ennek ugyan ismerjük a méretét, 297 m. hosszú. Hosszabb mint a parlament, tömegében leginkább az óbudai panel-falunak becézett épületre emlékeztet. A madártávlati képen viszont alig tűnik fel monumentalitása, a tetőre tervezett zöld és a föld alá süllyesztett középső rész miatt. Ugyanis a síugrósánc szerűen felmagasodó két végének a magassága megfelel egy 6-7 emeletes lakóház magasságának. Vagyis a valóságban brutálisan jelenik meg a liget testében, a Dózsa György úti házakkal szemközt. Persze a propaganda a tetőterasz 6000 m2 -ét is a liget zöldterületéhez számítja. De nézzük tovább. A szépen hangzó, azonban homályos funkciójú Magyar Zene Háza, alapterületileg akkora, mint a Vajdahunyad Vára. Vajon hány fát kell kivágni miatta? A legkirívóbb hamisítás azonban a tervezés alatt álló Nemzeti Galéria esetében fogható meg a leginkább. A propaganda mindvégig csak arról szólt
2
és szól, hogy az a Petőfi csarnok helyén épül meg, vagyis azt a látszatot kelti, hogy nem vesz el a liget területéből semmit. Valóságban az épület alapterülete két és félszerese a Petőfi csarnoknak. Nagyobb, mint a Szépművészeti Múzeumé, a párkány-magassága pedig 27 m, ami alig kevesebb, mint egy 10 emeletes panelházé. Azt nem tudjuk, hogy a korábban megengedett 40 méter magas építészeti jel hol, hogyan és mit fog jelezni. A reklámszövegek nem szólnak arról sem, hogy az épületek megközelítését tűzrendészeti okokból biztosítani kell tűzoltó autók részére, de mentőknek, valamint a nagyméretű műtárgyaknak, festményeknek, szobroknak a távoli restauráló műhelyekbe történő alkalmankénti szállítása miatt kamionoknak is. Vagyis a tervezett épületek szükségszerűen jelentős mennyiségű, nehéz gépkocsival járható útfelület létesítését igénylik. Ha pedig a tervezett épületek által elfoglalt területeket, a köréjük, ill. hozzájuk vezető, szükségszerűen kiépítendő útfelületekkel együtt számszerűleg is összesítjük, az eredmény valószínűleg az lesz, hogy a Liget zöldterülete nem hogy nőne, hanem jelentősen fog csökkenni, a fáknak pedig olyan tömegét kell kivágni, amiről ma még mélyen hallgatnak, és amely többszöröse a most szóban forgó mennyiségnek.
Ugyanilyen hamis propagandának tekinthető a fák átültetésével kapcsolatos ötlet. Ennek hallatán számos szakember azonnal nyilatkozott, életképtelennek nyilvánítva ezt az elgondolást. Hiszen ez csak egy maghatározott faméretig és fajtától függően lehetséges, és az eredmény, mármint az új helyen történő megmaradás pedig bizonytalan. Márpedig az elmondottak alapján, a tervezett építkezések miatt „útban” lévő fák többsége nem alkalmas az átültetésre. Egy 80-100 éves fa, pótlása esetén 80-100 év múlva lesz akkora, mint a kivágás pillanatában. A szint alatti garázsok fölé telepíthető zöldfelület, fű, cserje, pedig mégsem azonos a fák lombkoronájával, bár igaz, hogy mindkettő zöld.
Ahogy mélygarázsok esetében, úgy minden egyes új épület esetében is, mivel háromban is terveznek többszintes pincerendszert (kiállítási teret?), felmerül az üzemeltetéshez szükséges közművesítés kérdése, annak technikai és anyagi vonzataival együtt.
Az ismertetés keretében szó esett arról is, hogy volt és még lesz nyilván számos fórum a Liget problémakörének megtárgyalására. Azonban megdöbbentő, hogy az illetékesek kényes kérdésfeltevés esetén, azzal hárítják el a válaszadást, hogy a Liget projekt „kormányzati döntés, jelen tárgyalásnak nem tárgya”. Baán úrék valahogy így képzelik el a „párbeszédet”. Sajnálatos módon, megfelelő szakmai érvek hiányában, és hamis információk miatt, mostanában kormányzati körökből is gyakran elhangzik, hogy a ligetvédők részéről politikai indíttatású hisztériakeltésről van szó. Pedig, mint az előzőekből is látható, a Ligetvédők részéről soha fel sem merült valamiféle politikai indíttatás, az első perctől kezdve csupán a józan megfontolás és a műszaki, szakmai szempontok vezérelték őket a Liget megmentése érdekében. A Liget rekonstrukciójának tervét a Ligetvédők is örömmel támogatják, de egy közpark megújításának nem módszere a beépítés.
A következő előadó a házigazda, Kévés György, Kossuth-, Ybl- és Príma-díjas építész volt, aki a 2013 évi Múzeumnegyed pályázatról beszélt, melynek ő is egy résztvevője volt. Elmondta, és a tablójukon megmutatta, hogy a „Ligetmúzeumok” részére kijelölt tervezési terület eredetileg jóval kisebb volt, mint amivel ma a Városliget Zrt. foglalkozik.
Kévés munkatársai között, az építészeken kívül Fajó János Kossuth- és Munkácsy-díjas képzőművész, Kassák Lajos egykori tanítványa, valamint két volt múzeumigazgató (Építészeti Múzeum, Műcsarnok) valamint neves kortárs képzőművészek is voltak.
A pályázati kiírásban megadott szöveg alapján a pályázó team tagjai azonnal átlátták a kiíró elképzelésének abszurditását. Semmi nem indokolta, ma sem indokolja, hogy egy helyre a Városligetbe koncentrálják a múzeumokat. Mi a valódi oka ennek? Ez a koncepció értelmetlen és a Főváros részére elfogadhatatlan. Pedig a mai napig értelmetlenül sok pénzt költött erre a hibás elképzelésre a kormányzat. A tervező team a meglévő budapesti múzeumok vizsgálata után teljesen új koncepciót készített, melyben Budapest több kihasználatlan, ill. nem jól funkcionáló épületének igénybevételét javasolták múzeumi célra. Ilyen az egykori Kilián
3
laktanya felhasználása Néprajzi Múzeum részére (Bugár-Mészáros Károly javaslata), mint erre a célra ma a fővárosban legalkalmasabb, egykor Hild által tervezett és épített műemléképület. A Szabadság híd és a Petőfi híd között néhány éve megépült un. „Bálna” épületét építészeti múzeumnak javasolták átalakítani (az eredeti holland építész közreműködésével). A Modern Művészetek Múzeumának – tényleges fennálló – igényével a „pályázati kiírók” nem is foglalkoztak! Fajó és Kévés a Múzeum of Modern Art folyamatosan bővíthető épületegyüttesét szabadtéri szoborparkkal a Duna parton (Nehru park) javasolták megépíteni. A Bálna épületét, mely az Múzeum of Modern Art pesti oldalán helyezkedik el, a velük szemben fekvő Budapesti Műszaki Egyetem Építész Karával egy gyalogos üvegezett „Kiállító Híddal” javasolták összekötni. Így az építészet, a képzőművészet, a fotóművészet és az oktatás egy könnyen elérhető reprezentatív helyre kerülhetne. A Duna part déli részén eredeti terv szerint kiváló akusztikával megépült Művészetek Palotáját javasolják „Zeneház” funkcióra, ugyanakkor a Ludwig Múzeumot, annak anyagát az új tervezett Múzeum of Modern Art épületébe helyezték el. A Ludwig Múzeum üresen maradt helyére a zenei élettel összefüggő kiállító tereket (zenei instrumentek kiállítására alkalmas tereket) javasoltak megvalósítani. Ugyanakkor felvetették a jelenlegi rosszul sikerült giccses, nem korszerű, akusztikailag használhatatlan Nemzeti Színház szanálását és a helyén a célnak és annak rangjának megfelelő új épületet kívántak építeni, amely a színházi élet – a Főváros ma több helyszínén tárolt – gyűjteményeit is magába foglalja. Erre valamint a Magyar Múzeum of Modern Art épületére nemzetközi pályázat kiírását javasolják.
Kévésék koncepciója szerint a városligeti helyszínre a rendkívül rosszul és dilettáns módon kiírt tervpályázat helyett – a feladat országos jelentősége miatt – javasolták az urbanisztikai tervezés részvételével egy új tervpályázat kiírását, ahol a múzeumi helyszínek nincsenek előre meghatározva és a feladat rangjának megfelelő képzettségű zsűrorok bírálják el a terveket. (Nem könyvelőből átképzett „múzeumi szakértőt” és bútortervező belsőépítész.) Az új pályázathoz a tervpályázati zsűribe „semleges” a feladat rangjához méltó nemzetközileg is elismert szakembereket kell felkérni.
A koncepció, melyet Kévésék javasoltak, a Dunapartot, mint a Főváros legreprezentatívabb helyszínét (látványos, nemzetközi vízi összeköttetésekkel Bécs, Belgrád stb.). Ezen javaslatok rendkívül mértékben növelnék a hajóval érkező turisták számát.
A Vár negyed – az 1960-ban kiváló nemzetközi rangú magyar szakemberek, professzorok által javasolt, elfogadott és megépített – kulturális funkcióját kell megtartani. A háborús károkat szenvedett helyreállított és átépített Hauszmann féle épületek belső tereiben felújítást javasoltak. A Galériát, mint alapfunkciót a tervezett helyén kívánják hagyni.
A tervező team ma is tiltakozik a Királyi Várnak és a Polgárvárosnak „Kormányzati negyeddé” való átalakítása miatt. Ez a „Rákosi kommunista koncepció” az 1956-os magyar forradalom után, hála a forradalomnak, megbukott! – Ezt javasolja a mai kormányzat újra? – A Kormányzati Negyed helyett az egyedüli helyes elhatározást a Kulturális Negyed koncepciót meg kell tartani.
Összesítve a múzeum koncentráció helyet azok decentralizálását javasolták, lehetővé téve ezzel az idegenforgalmat növelő, újabb kulturális negyedek létrejöttét a Főváros területén. A tervező team részben eleget tett a kiírás feltételeinek is, mivel a Millenniumi kiállítás Iparcsarnokának újjáépítését, Ipartörténeti, technikai Múzeum céljára javasolták a Városligetben.
Kévés György a tervező teammel egyetértésben elfogadta a műcsarnok egykori igazgatójának Beke Lászlónak kérését, hogy a pályázaton belül dolgozzanak ki egy építészeti alternatívát.
Az alternatív javaslat: a sokakban máig félelmetes emlékeket idéző, a volt kommunista rendszer „30 évének termékét” a „Dózsa György felvonulási utat” szanálni
4
javasolják. Helyén új épületek (pl. múzeum) és zöldterületek valósíthatók meg úgy, hogy a Dózsa György utat a Műcsarnoktól egészen a tervezési terület végéig lesüllyesztenék, innen alsó szintről közelíthetnék meg az újonnan tervezett épületeket, valamint a nagyméretű új földalatti parkolókat. Ez által a Városliget zöldterülete valóban megnőne, és kereszteződés nélkül összekapcsolódna a Dózsa György útra merőlegesen csatlakozó utcákhoz. Ennek következtében a Városliget zöldterülete kereszteződés nélkül szinte a Dunáig érne.
Az alternatív javaslat ellenére természetesen Kévésék pályázatát a kiírással ellentétes tartalma miatt kizárták. Ezt tették két évvel később Zoboki Gábor építész, a MÜPA egykori tervezőjének „vári új múzeum” tervével is. Később Zoboki viszont saját elveit félretéve jelenleg kormány megbízás alapján a „Karmelita kolostort alakítja át Miniszterelnöki hivatallá”!? Kormányzati negyed lesz a Várban?
Minek? Ott áll a Kossuth téren a védett reprezentatív FM épülete, ezt kell átalakítani Miniszterelnökségnek! Így a Kossuth téren lesz az államirányítás három fő szervezete: parlament, miniszterelnökség, kúria. Ennél jobb megoldást még álmodni sem lehet.
„Valóban (?): Az 50-es évek Rákosi Mátyás által menedzselt Párt és Kormányzati negyed koncepció fog a Királyi Várban megvalósulni?” Ezt meg kell akadályozni!
Kévés György utalást tett a Városligeti közlekedési múzeum újjáépítésének anomáliájára is. Egy XIX. századi, közel 70 m. magas kupolába és azt tartó épületszörnyetegbe akarnak beleerőltetni XXI századi technológiát és jobb ötlet híján kilátót. Kilátót a Liget sarkában. Minek? És ugyan ilyen értelmetlenségnek tartja, – mert a Budai Várról is eset néhány szó, – a vári lovarda ujjá építését, egyáltalán a Várba tervezett, milliárdokat felemésztő átépítéseket és funkcióváltásokat. Kévés végül reményét fejezte ki, hogy a kormány változtat álláspontján és reméli, hogy a Nyugati pályaudvari „Kormányzati negyed” tervhez hasonlóan a Liget projekt is megbukik.
Összességében: a mindenkori magyar kormányzatnak tudomásul kell vennie: Európa nemzetközi rangú vízi útja a Duna, mely egyben az ország földrajzi tengelye. A Kárpát medence legjelentősebb vízi útjának középpontjában a már sok évszázaddal ezelőtt kialakult mostanra világvárossá vált Budapest. Ezen helyszínen helyezkedik el a hazai Politika (Parlament, Kúria, majdan az FM-ból átalakításra kerülő Miniszterelnökség – a politikai hatalom három ága.) A Tudomány középpontja a Tudományos Akadémiával. Az Oktatás a Duna két partjára telepített egyetemekkel. A Művészetek épületei szintén a Duna két partján kell megépíteni, nem pedig Ligetmúzeumot tervezni. Dunai Múzeumvárosra van szükség. Ennek magába kell foglalni a Múzeum of Modern Art épületegyüttesét is. Hazánk leglényegesebb területe a Duna két partján elterülő Főváros és nem a Városliget.
Mindezekért el a kezekkel a Városligettől: állítsuk helyre a Ligetet tervező 19. századi zseni Nabie álmát és a Városliget mint történelmi liget hasonlóan a New York-i Central Parkhoz, a Londoni Hide Parkhoz legyen a turisztikai vonzerő.
A következő előadó alulírott Simányi Frigyes építész volt. Bevezetőben utalt arra, hogy a Liget program szerencsére egyelőre nem érinti a területen műemléki védettség alatt álló épületeket és építményeket, bár a Vajdahunyad Vár jövőbeli méltó felhasználása bizonytalan. Ugyanakkor nem érti, hogy az ICOMOS nemzetközi műemléki szervezet magyar tagozata miért nem vett és vesz részt a Liget program vitájában, ugyanis az Andrássy út és környezete, amely szorosan kapcsolódik a Ligethez, a világörökség részét képezi. Szerinte lehet, hogy ha teljes épségben megmaradt volna az egykori közlekedési múzeum, talán most senki sem akarná elbontani, mivel egy kornak, és egy nagy nemzeti összefogásnak (millennium ünnepségek) egyik, bár vitatható értékű épülete volt. Legfeljebb új funkciót keresnének a számára. Azonban, mivel megsemmisült a legkritikusabb része, annak milliókat felemésztő ujjá építése, éppen annak építészeti értéktelensége, korszerű funkció elhelyezésére történő alkalmatlansága (kilátó?) miatt, műszaki, építészeti és gazdasági bűntett. De ugyanez vonatkozik a Várban a lovarda tervezett újjáépítésre is, aminek a realitását az illetékesek azzal kívánják alátámasztani,
5
hogy abban azért majd lehet esetleg hangversenyeket, bálokat és egyéb rendezvényeket is tartani. Akik ezt állítják, még soha nem láttak lovardát és hangversenytermet belülről. És ez vonatkozik a vári Szt. Háromság terén, az egykori pénzügy minisztérium – most Magyarság Háza – Mátyás templommal konkurálni akaró, szörnyűséges neogótikus homlokzatának visszaépítési szándékára is. Ezek az elképzelések, és a Várba tervezett egyéb beruházások nem csak drágák és fölöslegesek, de ellent mondanak alapvető műemléki elveknek is. Éppen ezért, hogy ez ne legyen akadálya bármilyen dilettáns elképzelés megvalósításának, amilyen mélyponton van jelenleg a magyar építészet, ezen belül a műemlékvédelem ügye, nem zárható ki annak országos szintű teljes megszüntetése sem. Ahogyan egy tollvonással meg lehetett szüntetni az építészek szerzői jogát, így már nem probléma Dávid Károly Kossuth díjas építész Népstadionjának barbár átépítése, vagy éppen a volt pénzügy minisztérium Rados Jenő professzor által egyszerűsített homlokzatának átalakítása. Lehet, hogy ezért fogja a fellebbezése után esetleg mégis megkapni a bontási engedélyt a Radetzky laktanya tulajdonosa és ezért fog elpusztulni Budapest belterületén számos, eddig védett klasszicista, eklektikus vagy éppen romantikus lakóházunk, mint ahogy történt a közelmúltban a IX. kerületi Erkel u. 18-as sz. házával.
Baán miniszteri biztos úr a Múzeumnegyed megvalósulása esetén évi 300.000 fős idegenforgalmi látogatottságot vizionál. A külföldi látogatók tekintélyes része szervezett, nagy valószínűséggel, autóbusszal érkező csoport lesz. A buszok parkolási lehetőségéről azonban alig esik szó. Buszoknak nyilván nem építenek mélygarázst. Baán úr számtalan nyilatkozata egyikén megemlítette, hogy a buszok részére a Vágány utcában lesz kialakítva alkalmas parkolási terület. Úgy látszik, Baán urat nem zavarja, hogy a Vágány utca meglehetősen távol van a Ligettől, és éppen az itt levő Dózsa György úti vasúti aluljáró már most is állandó forgalmi dugók színtere. És pont ez a további megoldatlan és előkészítetlen probléma. A közlekedés. A „Ligetváros” legújabb száma, csodálatos képet közöl a Kós Károly sétányról, ahol már nyoma sincs gépkocsiknak. Utóbb lehet vitatkozni azon, hogy az M3-as út bevezető szakaszát annak idején helyes volt e pont a Ligeten keresztül a belváros irányába vezetni vagy sem. Ma már ott van és a Kós Károly sétányon keresztül napi 70-80 ezer gépkocsi halad át, mivel pillanatnyilag az M3-as út felől ez a leggyorsabb és legcélszerűbb megközelítése fővárosunk belső területeinek. Miből gondolja a Városliget Zrt. vezetése, hogy a Liget program általuk elképzelt 2019 évi befejezéséig megszüntethető a sétányon keresztül haladó gépkocsiforgalom? A forgalmat az amúgy is szűkös Hermina útra, majd az Ajtósi Dürer sorra fogják terelni? Vagy az Állatkerti útra? Hol vannak az ezzel kapcsolatos tanulmánytervek, forgalomszámlálási anyagok, stb.? Ez nem a Múzeumnegyed lokális problémája, hanem a Főváros egészét érintő problémakör. Rávilágit arra az elhibázott döntésre, mellyel a Főváros illetékesei engedték, hogy a Liget egész területét, az Ajtósi Dürer sortól a vasútig, enkláve szerűen kivegyék a várostestből, és ott a környező városrészek adottságait figyelembe nem vevő, olyan egyedi építési előírásokat léptessenek életbe, melyek kizárólag egy megalomániás elképzelés megvalósítását segítik elő, miközben ellentétesek a főváros egészének városrendezési koncepciójával. Tarlós úrnak kellet volna ez ellen legelőször fellépnie. Ő azonban ezt nem tette, most viszont igyekszik kívülálló lenni, és tisztes távolságot tartani a Városliget Zrt. egyre problematikusabbá váló ügyeitől. A Városliget jelenleg már meglévő intézményei, a múzeumok, a Széchenyi fürdő, melyben nappali kórház is üzemel, az állatkert, a cirkusz, az itt levő vendéglátó egységek már jelenleg is állandó gépkocsi parkolási problémát jelentenek. A felvonulási téren is ezres nagyságrendben parkolnak a gépkocsik. Nem is csoda, hiszen a Dózsa György út túloldalán elterülő VII. kerületi öreg városrészben alig akad olyan épület, melyben garázs lenne, és a keskeny utcák is csak korlátozott mértékben tudnak parkoló helyet biztosítani. Ezt a gépkocsi forgalmat kívánja most Baán úr még néhány tízezer új múzeumlátogató gépkocsijával tovább terhelni. Persze mindig említésre kerül a majd létesítendő, ilyen-olyan befogadó képességű mélygarázs létesítése. Azonban feltételezhető,
6
hogy ezeknek még a tervezése sem kezdődött el, hiszen az állandó programváltoztatások miatt a végleges helyüket sem lehetett kiválasztani. És ezek hogy lesznek megközelíthetőek, pl. a Hősök tere irányából? Lámpás megoldással, vagy a Dózsa György út alatti rámpás alagúttal? A lehajtó rámpáknak is jelentős helyigénye van, csökkentik a zöldterület kialakításának lehetőségét. És ki fogja ezeket üzemeltetni? A Főváros, a XIV. kerület, vagy a Városliget Zrt? Még a nagy bevásárló központok sem engedhetik meg maguknak garázsaikban teljesen ingyenes használatát és azt időkorláthoz, általában 1-1/2 1 órához kötik. A garázsok megvalósításának határideje is 2019? Azok létesítésének költsége benne foglaltatik a 200 milliárdban?
Csupa olyan praktikus, indokolt, politikamentes kérdés, és probléma felvetés, melyek egyelőre megválaszolatlanok és a propaganda kiadványok nem is foglalkoznak velük. Mert valószínűleg nem is tudnának rá elfogadható, tervekkel alátámasztott választ adni. Ha pedig már a terveket említjük, kíváncsian várjuk a Zene Háza és Nemzeti Galéria külföldi „sztár” építészeinek kiviteli terveinek a megérkezését, amelynek alapján már megtudhatjuk azok valós kivitelezési költségét. Erre várva, nagyon optimisták lehetünk a tekintetben, hogy a ligetben nem fognak megvalósulni a tervezett építkezések és liget valóban liget marad. Ugyanis vegyük figyelembe azt a ma már ismert tényt, hogy a Dagály strand mellett épülő, versenyuszoda komplexum költsége, melynek pedig komoly hazai tervi előkészítése volt, az építkezés megkezdése óta közel a tízszeresére emelkedett. Hányszorosára fog vajon emelkedni a külföldi tervezők által készült tervek megvalósításának költsége az építkezés megkezdése után? És mibe fognak kerülni azok a létesítmények, pl. a mélygarázsok, amiknek még a kiviteli terve sincsenek meg? Mire lesz elég a 200 milliárd? Borítékolni lehet, hogy a Múzeumnegyed terve, ugyanolyan sorsra fog jutni, mint az egykori kormányzati negyed utópiája, a Nyugati pályaudvar mellett.
A következő előadó dr. Filep Antal muzeológus-etnográfus, tudományos kutató (2005-ig többek között a muzeológia egyetemi előadója) volt. Előadásában ismertette a múzeumügy történeti előzményeit. Rámutatott arra, hogy a múzeum szó a magyar nyelvhasználatban eredetileg az értelmiségi alkotók dolgozószobájaként honosodott meg. A tudománynak, „a múzsáknak szentelt tér” volt, hogy a tudományos munkát, az értelmiségi funkciók gyakorlását a családtól, a háztartástól elkülönítve nyugodtan végezhessék. A felvilágosodás korában az uralkodók tudományos célokból létre hívott gyűjteményeit nyitották meg a tágabb társadalom számára. Akkor alakult ki a mai köznyelvi jelentéstartalma.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ezek az első nyilvánossá váló gyűjtemények mindenekelőtt a bontakozó nemzeti tudományosság egyetemes értékű, korszerű, tudományos műhelyei voltak, s maradtak akkor is, amikor már látogathatókká válták gyűjteményeik. A magyarországi fejlődés sajátossága, hogy a hazai múzeumok uralkodói gyűjteményi előzmények nélkül polgári / társadalmi kezdeményezésre alakultak ki. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindenkor a hangsúly a tudományos kutatáson volt. Nem véletlen, hogy Klebelsberg Kunó (és utódai) a közgyűjteményeket az úgy nevezett Gyűjteményegyetembe szervezte, az egyetemi autonómiához hasonló igazgatási keretet biztosítottak. Az sem véletlen, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumon belül a múzeumok ügyeivel az egyetemi ügyosztályi apparátus foglalkozott. Annak a tudománytörténeti emléke is elhalványodott, hogy a múzeumok kutatói valaha komoly szerepet vállaltak az állami fejlesztési terveket megalapozó tudományos kutatásokban. (Például: Magyary Zoltán professzor a közigazgatási reform előkészítéseként a Néprajzi Múzeum kiváló szakemberét, Fél Editet kérte fel, hogy végezzen állapotfelmérést az észak-dunántúli, kisalföldi körzetben.)
Az is jellegzetes, hogy 1958-ig a múzeumügyet minisztériumi, és középszinten kiváló, nemzetközi súlyú tudományos alkotó személyiségek irányították. A múzeumok irányításában az első kisiklások az 1957 – 1958 körül történtek meg, amikor „az ellenforradalom örökségének felszámolása” jegyében szisztematikusan eltávolították a közgyűjteményi és
7
kutatói tapasztalatokkal rendelkező, kutatói múltú szakembereket a Művelődési Minisztérium Múzeumi Főosztálya / Osztálya apparátusából. Múzeumokban soha nem dolgozott, állambiztonsági, rendőrségi, ügyészségi múlttal rendelkező káderekkel cserélték ki őket. Az egykori politikai vezetés és a minisztériumi irányítás nem értette, milyen tudományos, akár az államapparátus tevékenységét megalapozó kutatásokat végezhetnének a múzeumok. Volt idő, amikor az elhíresült MAORT-per egyik nevezetes nyomozójával irányíttatták a magyar múzeumokat. (Jellegzetes, hogy a „korábbi munkahelyi gyakorlatából hozott” módszerei miatt hamar le kellett váltsa az őt kinevező miniszter.) 1958 után a múzeumokat a kormányzat csak népművelési, közelebbről agitációs és propagandaeszközként értékelte. Ez a politikai „igény” magyarázza azt is, hogy ugyan muzeológust csak egyetemi szakképesítéssel lehetett kinevezni, ám múzeumigazgatói munkakörbe bárkit alkalmazhattak, aki bármilyen felsőfokú képzettséget szerzett. Az utóbbi 60 év ezt a gyakorlatot „hagyománnyá” tette. A kádári diktatúra előtti időre, amikor a múzeumokat tudományos kutatóhelyként működtette államunk, ma már csak a legidősebb szakemberek emlékeznek! Ugyan az 1990-es politikai újjáalakulás kormány tagjai közül többen múzeumi gyakorlattal rendelkeztek, a múzeumi rendszerváltásra még sem jutott ereje az Antall kormánynak, noha többen adtak figyelmeztetetést.
Filep Antal kiemelten hangsúlyozta, hogy vissza kell térni a régi definícióhoz: a múzeum tudományos intézmény, kutatóhely, amely a természet és az emberi társadalom történetének sajátos kutatóintézménye, amely a tárgyi anyagot tudományos forrásként feltárja, kutatja, elemzi, megőrzi, tudományos igénnyel közkinccsé teszi. Külön kiemelte a közművelődés szolgálata minden értelmiségi kötelessége. A muzeológusoknak sem több, sem kevesebb az ismeretterjesztő kötelezettsége, mint ami bármely más szakterület művelőjét terhelné. Kérdéssé tette, szabad-e / lehet-e kutatás nélkül színvonalas ismeretterjesztést, közművelődési tevékenységet végezni?
Sajnálatosnak tartja, hogy a jelenlegi múzeumnegyeddel kapcsolatos pályázatok elsősorban a kiállítás területekre helyezik a hangsúlyt. Azt sem nem lehet könnyen megérteni, hogy a tervek – már amennyit tudni lehet róluk – miért helyezik a létesítendő Néprajzi Múzeum és a Közlekedési Múzeum kiállítási helyiségeinek tekintélyes részét a földfelszín alá. A tervezett Közlekedési Múzeum esetében 9000 m2, a Néprajzi Múzeum épületénél 5000 m2. Ezekben a terekben sokkal bonyolultabb és drágább a kiállítási feltételek – egyenletes páratartalom, hőmérséklet, stb.- biztosítása. Különösen kérdéses, hogy a nem szakember ötletelők miért olyan területet szemeltek ki, ahol a természetes eredetű Városligeti-tó környezetében talajvíz fokozott jelenlétével kell számolni. Nyilvánvaló a műtárgyak védelme mindkét gyűjtemény esetében a talajvíz elleni védelem, a korszerű, tartós szigetelés rendkívüli többletköltséget fog jelenteni.
A Néprajzi Múzeum és a Szépművészeti Múzeum, a Nemzeti Galéria beruházási programja rendkívül kérdéses, mert következetesen elválasztja a múzeumok kiállítási terét, a muzeológusok munkaszobáit, a múzeumi könyvtárakat a gyűjteményi raktáraktól, és a laboratóriumoktól. Igaz, jelenleg is vannak néhány évtizede elkülönített raktárak, ám ez a szocialista múzeumpolitika mulasztása, helytelen és kényszerű gyakorlata. Évtizedeken át elspórolták a szükséges fejlesztéseket. Ebből a helytelen gyakorlatból kívánnak immár programszerűen normát teremteni? Nem tartja elfogadhatónak a múzeumok terveinek kiállítási dominanciájával szemben a kutató, tudományos, feldolgozó, restauráló tevékenység háttérbe szorítását, másodlagossá tevését. Mivel nem új múzeumokról van szó, hanem meglévő múzeumok új korszerű épületekbe való áttelepítéséről, a pályázati kiírásokban teljesen pontos adatokat – terjedelem, méret, súly, stb. – kellett volna megadni a tervezők részére, a meglévő múzeumokban levő kiállítási és raktárokban lévő anyagokról, a szakkönyvtárak, irat, terv és fotótárak anyagának mennyiségéről, a fejlesztési igényekről, a restauráló műhely vagy műhelyek, esetleg laboratórium, igényelt nagyságáról, speciális kialakítási igényekről, stb. Különösen nyugtalanító, hogy a propaganda kiadványokban a múzeumokhoz kapcsolódó
8
látogatóközpontok, közösségi terek, shoppok, kávézók, éttermek , teraszok hangsúlyosabban szerepelnek, mint maga, a tematikus múzeum.
Filep Antal egyenesen tragikus tévedésnek tartja azt, hogy egy múzeumoktól független központi raktárbázis és restaurátor komplexum létesül a Szabolcs utcában. Szerinte ez a két funkció elválaszthatatlan magától a múzeumok intézményeitől, épületeitől. Mind kutatónak, mind laboratóriumban dogozónak, mind a raktárkezelőknek a keze ügyében ott kell lennie (gyorsan elérhető módon) a kutatás tárgyi anyagának, a rávonatkozó szakirodalomnak, a kutatási, gyűjtési dokumentációnak. Különösen fontos volna, hogy a muzeológus, azaz a kutató és a konzerváló, restauráló laboratóriumi munkatárs állandó közvetlen konzultációs kapcsolatban állhasson. Mind a laboratóriumban, mind a raktár kezelésében elengedhetetlen a folyamatos, közvetlen mindennapi kapcsolat. Olyan ez mintha egy klinikának a műtői, a posztoperatív kezelés helyszínei és az orvosok szobái a város más – más kerületeiben nyernének elhelyezést, mondta hasonlatként.
Külön emlékeztette a jelenlévőket néhány furcsa jelenségre. Különösnek tartja, hogy a közgyűjtemények és kulturális intézmények budai elhelyezését György Péter esztéta, professzor kezdte kifogásolni még a gyurcsányi kormányzat idején. A tudománytörténeti tényekkel dacolva ismételten kategorikusan kijelentette kulturális intézményeknek nincsen helye Budán. (György Péter ítélőképességét az általa szervezett téves és méltán hírhedett Moszkva téri tüntetés is fémjelzi.) Ugyan előszeretettel nyilatkozik múzeumi és muzeológiai kérdésekben, noha a múzeumok ügye, a múzeumi kutatások sohasem tartoztak az esztétika kérdései közé. Hasonlóan érthetetlen, hogy a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett képesítéssel, filozófiai érdeklődéssel miért nevezett ki a szocialista-liberális kormányzat valakit a Szépművészeti Múzeum élére, minden nemű múzeumi gyakorlat és kvalifikált szakismeret nélkül? Tudni kell, hogy a vele egyidejűen pályázó európai rangú művészettörténész szakembert mellőzték, noha évtizedek óta a Szépművészeti Múzeum vezetőkutatójaként kiválóan és sikeresen ténykedett. Az is kérdéses, hogy szintén múzeumi gyakorlat nélkül miért kellett az Iparművészeti Múzeum élére építészmérnököt delegálni? Filep Antal hangsúlyozta a magyar muzeológusok semmivel sem szolgáltak rá arra, hogy Baán László személyében műkedvelő főigazgatót (a letűnt kormányzati ciklus kedvelt minisztériumi vezetőkáderét) ültessék a nyakukba. A muzeológia sajátos diszciplína. Legalább akkora felkészülést kíván, mint a kettős könyvvitel, a költségvetés készítése. Baán László bizonyosan jól felkészült közgazda, ám a múzeumok irányításában és a kormánybiztosságban bizonyosan legfeljebb törekvő, szorgalmas műkedvelő. Valószínűen sohasem hallhatott arról, hogy a Műszaki Egyetemen hosszú időn át rendszeresen készültek korszerű múzeumtervek a hajdani Közgyűjtemények Országos Felügyelőségének egykori, építészmérnöki képesítésű, vezető munkatársa, utóbb a Műszaki Egyetem docense, címzetes egyetemi tanára irányításával. Ugyancsak fel kell idéznünk, hogy a Néprajzi Múzeum készítettek kiváló tervdokumentációt, amit az előző rendszer gazdasági / pénzügyi válsága miatt „ideiglenesen” elnapoltak. Filep Antal (mint a muzeológiai ismeretek, a tudomány- és intézménytörténet egykori egyetemi előadója, tanára) befejezésül hangsúlyozta ideje lenne az 1958-ban elkezdett helytelen szemléleten, gyakorlaton végre változtatni! Sürgősen vissza kell térni a céhbeli szakismeretek megbecsüléséhez! A jövőben következetesen és szigorúan ragaszkodni kell a valódi szaktudományi értékekhez! Nem lelkes műkedvelőkre, kormánybiztosként amatőrködőkre van szükség! Felelős, szakértő vezetők hozhatnak évszázadnyi időre értékálló eredményeket!
Budapest, 2016 augusztus 2.
Simányi Frigyes
építész