„… a foci nem csak egy játék, hanem sors, tragédia és dicsőség, megszégyenülés, emberi tartás, taktika, fegyelem, akarat és még oly sok minden együtt.”
Szerencsés Károly: Felesé-G-em könyve
Ahogy egy jelentős nemzetközi politikai esemény után egy csapásra rengetegen a téma szakértőivé válnak, úgy lesz hirtelen majd’ mindenkiből futballszakértő, amint a csapatunk sikereket tud produkálni. De legalábbis megszaporodnak a megosztásra ítélt gondolatok. Részemről a szakértelem biztosan hiányzik, de hogy senkit se érjen olyan csapás, hogy a gondolataimat nem ismerheti meg, íme néhány meglátásom a mostani EB-szereplésünkről.
Igen, hosszú idő után volt okunk örülni, sikert értünk el, nem is akármilyet. Csoportelsők lettünk az EB-n? Igen, de most nem csak erre gondolok. Inkább arra, hogy végre úgy mentek pályára a focistáink, mi szurkolók pedig úgy ültünk a képernyők elé, hogy meg tudjuk nyerni a meccset. Miért? Mert jobbak vagyunk. És ha mégsem? Akkor meg majd kiharcoljuk. Azok a sportolóink, akik addig szinte közröhej tárgyai voltak, hirtelen egy ország kedvenceivé váltak. Talán amiatt, mert kaptak egy olyan plusz erőt, amitől a több évtizedes berögződött gátlás és pesszimizmus levetődött bennük. Csak Dárdainak lenne köszönhető? Nem hinném, ugyanakkor teljesen biztos, hogy nagy érdeme van mindebben, aki látta például a „Magyar csapat – „…még 50 perc…” című dokumentumfilmet, annak egyértelmű, mennyivel lelkesítőbb munkát végzett elődjeinél. Ezt a lelkesedést a meccseken a legapróbb mozdulatokban is tetten lehetett érni Storck kapitánysága alatt is, amiben természetesen neki is hatalmas érdeme volt. Csak egy kiragadott példa, nem is a szereplő a lényeges: az Izlandok elleni meccsen Szalait felrúgták, amit a játékvezető teljesen jogosan meg is ítélt szabadrúgásnak. Viszont az egyértelmű szabálytalanság és a fújás közötti másodpercekben Szalai esve-kelve, botladozva is ment a labda után. Nem az volt a fejében, hogy úgyis be fogják fújni, most már hempereghetek egyet a pályán és játszhatom a nagyhalált, hanem hogy minden esetben a miénk kell, hogy legyen a labda. Ilyet a magyar csapattól eddig még nem nagyon láttam.
Két dolog viszont bosszantott. Nem is a focistákhoz, hanem a szurkolói reakciókhoz kapcsolódóan. Sokan panaszolták, hogy rendben, sikereket ért el a csapat, de akkor is irreálisan magas pénzt tehettek zsebre a játékosok. Ez így is van, kár is ezen vitatkozni! Hogy úgy általában a focisták nem érdemelnek ennyivel magasabb fizetést annál, mint aki napi tíz órát robotol egy gyárban, mondjuk négyórás bejelentett munkaidővel, és nettó 90 ezret keres? Vagy annál, aki diplomásan, ennél az összegnél alig többért egy irodában néhány év alatt tönkreteszi az idegeit a hatalmas stressz miatt? Tudom persze, hogy élfocistának lenni is kemény munka, és azt se feledjük, hogy megannyi kevésbé sikeres focista nem keres olyan jól, csak róluk nem szólnak a híradások. De ez így is hatalmas társadalmi igazságtalanság. Viszont nem az ő feladatuk ezen változtatni. Az ő feladatuk, hogy kimenjenek a pályára, és a szívüket-lelküket odategyék a győzelemért. Ezt most megtörtént, és azt hiszem, példaértékű munkamorált mutattak. A másik, amit nem bírok szó nélkül hagyni, hogy mostanában olyan könnyű elítélni a korábbi szövetségi kapitányokat. Egyetértek, valóban nevetséges kissé, ahogy a sikereket látva szinte sorra azt nyilatkozták, hogy „ezt én is meg tudtam volna csinálni, csakhogy…”. Mégis igazságtalannak érzem őket úgy kezelni mintha nem adtak volna bele mindent, ami tőlük telt.
Ugyanakkor mégis kellett egy jelentős löket ahhoz, hogy a focistáink újult erőre kapjanak, amit végül Dárdai adott meg. A mentalitásváltásnak azt hiszem, voltak előszelei más oldalról is: Szalai szokatlanul őszinte mondatai egy sajtótájékoztatón arról, hogy becsapásnak minősül a szurkolók állandó, alaptalan hitegetése. Vagy a sportkommentátori reakció ifjabb Knézytől a Csank János, volt szövetségi kapitánnyal készült semmitmondó, közhelyeket halmozó interjú után („Hol álltunk mi föl a padlóról Mexikó után?” „Jézusmária, egyetlenegy konkrétum nem hangzik el soha ilyenkor. Ilyeneket én is tudok. A labda gömbölyű – még ezt is szokták mondani.”).
Knézy azt is mondta még az interjú után, hogy nem akarja Csankot bántani, hisz ő ugyanennek a közegnek a terméke. Mi is ez a közeg? Nem az ott dolgozó emberekkel személyeskedve, de talán a Magyar Labdarúgó Szövetség begyöpösödött, idejétmúlt, a politika szennyétől átitatott, a nyugati élfocitól fényévekre levő mentalitása és szakmai színvonala? Tágabb értelemben az a környezet, amely az ifjú focistákat, akik előtt akár fényes karrier is állhatna, lehúzza a mocsárba? A panamák, vagy a női partjelzőnek beszóló, önmaguk elrontott életét zsidó összeesküvésekkel és hasonlókkal fátylazni kívánó arctalan tömegek elkeseredett világába? Még tágabb értelemben, a focit is elhagyva, talán arról a kishitűségről szó, amely fiatalkorunktól fogva azt mondja nekünk, hogy úgysem sikerülhet? Gyakran meglepődöm, amikor ismerőseimmel beszélek, hogy mennyi kreatív ötlet, energia mozog bennük. Amit aztán az esetek többségében szépen kiöl belőlük a politikai-gazdasági környezet zártsága, a társadalom fásultsága, a realitásnak nevezett hamis kényelmesség, a munkahely elviselhetetlen stressze és megaláztatásai. Elképesztő mennyiségű elszalasztott ötlet, elpazarolt tehetség. Talán még mindig úgy van országunkban, ahogy Ady látta A tűz márciusa című versében:
Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép emberszívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.
A magyar válogatott kitartó munkával és lelkesedéssel sikert ért el. Nemde sokkal többre vihetnénk a sporton kívül az élet egyéb területein is, ha a kimagasló képességekkel nem rendelkező focicsapatunk ilyen látványos eredményt tudott produkálni? Ha nem egyre lejjebb húznánk, hanem inkább bátorítanánk egymást? Nem gondolom, hogy ez a siker hirtelen óriási változásokat eredményezne. Természetesen tisztelet a rengeteg kivételnek, de ettől még ugyanúgy gyűlölni fogják az autósok a bicikliseket, megvetik egymást a baloldal és jobboldal szimpatizánsai, és a netes kommentelők jelentős része továbbra is a velük egyet nem értők halálát fogják kívánni. Mindenesetre a nevetséges ellentéteket rövid időre feledve, öröm volt mindezt átélni, egy emberként lelkesedni, és egy-egy mozdulatot eltenni a szatyorba: akár az első találatunkat 44 év után az osztrákok ellen, vagy Gera díjnyertes gólját. Vagy akár Storck mosolyát a pótAselejtezőn, amikor Böde hozzásegítette a norvég srácot, hogy pofára essen, mint a zsíros kenyér.