Szerencsésnek bizonyára szerencsés, de talán kívánatos is lenne, hogy az építész ismerje, megismerje azokat, akiknek házat épít. Ennek a parasztházat formáló, de a modern építészet legjavát is magába sűrítő háznak a története épp így kezdődött, sőt, még kicsit korábbra is visszanyúlunk.
Az első olyan munkánk ez a ház, amikor már a telekválasztásnál segédkezhettem – mondja Kangyal Tibor építész, akit régi barátság fűz a tulajdonosokhoz, így pontosan ismerte az ízlésüket, életritmusukat. Amikor elkezdtek telket keresni, tudta, hogy vendéglátóinknak csakis az?ófalu jöhet szóba. Több szempontból is: egyrészt, mert egy új parcellázású helyen folyamatosak a munkálatok, így hiába készül el a házuk, az elkövetkezendő években a környéken építkezések lesznek, másrészt a növényzet kialakulásához is sok-sok évre van szükség. Így esett a választás a falu szélén lévő utolsó üres telekre.
A ház a régi magyar parasztházak mintájára követi a hármas egységet. Önálló szoba és fürdőszoba a vendégeknek (ez a múltban a kamra és az idős emberek lakhelye volt), második egységként a konyha–étkező–nappali–átrium szolgál. A harmadik a háló–dolgozó–fürdőszoba egysége (ez volt régen a tisztaszoba). A hármas tagoltság szükséges és kellemesen simul is a háziak mai életformájához: miután rendszeres náluk a vendégjárás, ezzel a megosztással a saját élettér ténylegesen saját marad.
A nagy belmagasság és a természetes fény az építész páros minden munkájában központi szerepet kap, így az egy homlokzat kiesését – és ezzel a természetes fény csökkenését – a garázs mögé tervezett átriummal oldották meg. Ide nyílik a nappali és a dolgozószoba. A tulajdonosok egy tökéletesen elkerített intim teraszt kaptak, no és rengeteg napsugarat.
A hagyománytiszteletnek mindenkor és mindenhol helye van, legyen az akár a falu utolsó telke…
fotó: Székely Péter
A cikk az A Mi Otthonunk októberi számában olvasható teljes terjedelemben.