Szinte napra pontosan 18 évvel ezelőtt játszott a Black Sabbath először és utoljára Magyarországon. Június első napján azonban visszatértek a kemény rockzene istenei, ráadásul abban a megtiszteltetésben részesültek a magyar (s szép számmal külföldi) rajongók, hogy a „The End” (A Vég) néven futó búcsúturnét a Sportarénában kezdték.
A Vég kezdetét az amerikai Rival Sons vezette fel. A Los Angeles-i illetőségű négyesfogat azon kevés fiatal zenekar táborát erősíti, akik a hatvanas-hetvenes évek fordulójának oly népszerű kemény rock vonulatának örökségét viszik tovább.
Tény, hogy nem egyszerű feladat a helyi klubokból a legnagyobb arénák színpadára állni, s ez valamelyest érződött is a tagokon, de Jay Buchana Robert Plantet idéző hangja és a banda hetvenes évekbeli savas, brutális megszólalása nem csupán felfokozta a hangulatot, de az energikus, széteffektezett számok, s a rájátszással alig törödő tagok bebizonyították, hogy érdemes nekik helyet szorítani a rockzene világszínpadán.
Ám az Aréna egyelőre nem a blues rock trónkövetelő fenegyerekeitől telt meg…
Egy hatalmas vörös tojásból kilépő fekete ördög lépdelt felénk félelmetes patáival…majd vászon le és ott állt a színpadon Ozzy Osbourne, Tony Iommi és Geezer Butler. A Black Sabbath.
A heavy metal krályai elég langyosan csaptak a húrokba a Black Sabbathhal. Nem tudom elképzelni mi lett volna, ha a „Snowblind” vagy az „Iron Man” indítja az estét, mert már a „Black Sabbath” első introinál eleget tettünk a koncert során többször elhangzó „Let’s go fucking crazy” felszólításnak!
Az este valóban a kezdet és a vég végleteiről szólt. A zenekar egészen a heavy metal gyökeréig nyúlt vissza. Addig a gyökerig, melyet voltaképpen ők maguk teremtettek meg a hetvenes évek hajnalán, egészen pontosan 1968-ban, mikor is a korábbi Earth zenekar hamvaiból megszületik az Osbourne-Iommi-Butler-Ward felállás, vagyis a Black Sabbath, s ezzel egy időben egy új kifejezést, egy új stílust és egy új világnézetet kell megszoknia a világnak: ez pedig nem más mint a heavy metal.
A setlist tehát a „Black Sabbath”, a „Paranoid”, a „Master of Reality” stílusteremtő számaiból állt össze, a „Technical Ecstasy” és a „Vol. 4” egy-egy dala is elhangzott a többi nagylemezről azonban semmit sem hallhattunk. Ez a turné ugyanis valóban a kezdetekről, pontosabban az 1970–72 közötti korszakról, a heavy metal és minden abból kinövő zenei stílus megszületéséről szólt.
Személy szerint nem különösebben hányoltam a hetvenes évek közepén pszichedeliába hajló, akarva akaratlanul is Led Zeppelines hatásokat éreztető albumokat, mint mondjuk a Sabbath Bloody Sabbath, bár a „Megalomania”-t vagy a „Sympton of the Universe”-t szívesen meghallgattam volna. No de ez nem kívánságműsor. Ahogy a dobos személye sem az. Miután Bill Ward egyszerűen nem hajlandó egykori zenésztársaival turnézni, így Osbourne szólóprojektjének dobosa, Tommy Clufetos kapta a megtisztelő, s egyben nagy nyomás alá helyező feladatot, hogy a kvartett hiányzó tagja után keletkező űrt betöltse. Clufetos nem csupán külsejével hajaz Wardra, de játékában is maximálisan az idol nyomdokain jár. Nekem mondjuk kicsit sok volt a dobszoló, de vitathatatlan, hogy tökéletesre sikeredett. Nem úgy, mint Ozzy hangja. Persze a kor és a drogok „áldásos” hatásai nem csupán a sötét herceg küllemét, de hangját sem kímélték. Ám mégis kit érdekel, hogy a teljes koncertet hamisan tolta végig, ha egyszer nekünk is kijutott Ozzy vödrének vizéből?!
Az „After Forever”, „Into the Void” vagy a „Children of the Grave” komor, doom metal hangzása, a baljós aurájú „War Pigs”, a sötét „N.I.B” és a hard rockossabb, lazább „Snowblind” tökéletes ívet alkotva vezette az estét a záróakkord „Paranoid”-ig. A könnyűzene történetének első heavy metal albumának, a Paranoidnak címadó száma minden bizonnyal a metal zene himnusza. Az a fajta összetartozás, szeretet érzése, mely csak a zene hatására képes létrejönni mindössze 100 perc alatt és egy közel ötven éve „összecsapott” számban teljesedik ki, (Iomi aféle töltelékdalnak szánta a Paranoidot anno és állítólag mindössze 25 perc alatt születetett meg a mindenki által ismert akkordmenet) az semmilyen más érzéssel nem összehasonlítható.
A hangosítás tökéletes volt, színpadi efekt mint olyan gyakorlatilag nem létezett, Iomi gtárriffjei még mindig leviszik az ember haját, Butler basszus szleppjei még mindig elkápráztatnak, Clufetos dobjának üteme a torkomban dobog, Adam Wakeman billentyűit még most is hallom, s Ozzy Osbourne egész személyének hatása alatt vagyok.
Kerek, egész, méltó, egyszóval tökéletes búcsú – ha ugyan elhisszük, hogy valóban ez volt a vég – a világ egyik legjobb zenakarától.
Szerző: Takács László
Fotó: MTI – Mohai Balázs, Török Hajni