„…Tudom, hogy egyszer majd olyan érdekes lesz Magyarországon az emigrációs irodalom, mint a németeké volt a második világháború után. Akkor mi leszünk az egzotikum; hogy hogyan viselkedtünk mi, volt
katonatisztek, árja páriák, grófok és parasztok a menekülttáborokban, a hajófenéken és aztán az idegen csillagok alatt.”
Az Ausztriából 44 év emigráció után hazalátogató Domahidy András gróf, egykori szatmári földbirtokos foglalta ilyen tömören össze regényének célját küzdelmes munkájának értelmét.
Ugyanolyan pepita zakóban, vagy tán ugyanabban találkozott velem, a Blaha Lujza téren, mint amiben könyvének borítóján mosolyog. Könnyed volt, sportosan elegáns, derűs és szellemes. Ő X-es bélyeget kapott volna, ha itthon marad, minden osztálykönyvbe a neve mellé biggyesztették volna és minden hivatalos papírra is. Mert ez járt a volt kiváltságos osztály tagjainak, 1947 után, a báróknak, grófoknak, gazdag földbirtokos csemetéknek. Rám, gazdatiszt apám miatt csak az „egyéb” bélyeget sütötték de az is éppen elég volt ahhoz, hogy Domahidy írásainak minden mondatával azonosulni tudjak. Hogy boldogan várjam l986-ban, az ünnepi könyvhetet, amikor egy hiteles ember, a sok hazudozás után, a magyar arisztokrácia l949 utáni életéről igaz művet dedikál. A hivatásom miatt azonban én olyan szerencsés helyzet teremthettem magamnak, hogy mire a száz méteres sorokban kanyargó olvasói a dedikációra vártak, én már olvashattam a Vénasszonyok nyara első címlapján a nekem szóló kedves sorokat: Ausztráliából érkező jogot végzett arisztokrata, éppen gróf Teleki László dédunokája. Ő, csak az almáskertjét szerette volna visszaszerezni, a hadifogságból hazatérve, / a birtokait addigra fölosztották/, én a képességeim szerint az egyetemre nyertem felvételt, ahová mégsem tehettem be a lábamat. Kizártak tehát engem is az almáskertemből, hogy ne élhessem a magam életét ami ott teljesen másfelé görbült. Ritka kellemes jelenség állt tehát előttem, talpig úr, aki az l986-os ünnepi könyvhétre érkezett, regényének bemutatójára. S nem csak egyszerűen hazaérkezett Ausztráliából 44 év távollét után, mint sokan mások is szerte a nagyvilágból, hanem ő meg is érkezett a magyar irodalomba. Gróf Teleki László dédunokája különösen a szürke szocializmusban élő újságíró számára, aki egész gyerekkorát „reakciós szülők gyermeke”ként „egyéb” származású bélyege miatt diszkriminációban élt; akit sokáig nem engedtek külföldre, s aki a szürke, kopott szocializmusban, munkája révén igen gyakran keveredett nehézfejű emberek társaságába.
Domahidy András, az l987-es ünnepi könyvhétre érkezett Ausztráliából, hisz olyan hihetetlen öröm érte, hogy a Magvető erre az alkalomra jelentette meg regényét, a Vénasszonyok nyarát. Kevesen tudják ma már elképzelni, milyen szenzáció volt ez akkor. Az egykori szatmári gróf a neves földbirtokos, aki 1949-ben arra kényszerült, hogy végleg elhagyja az országot, a hazáját, / amihez tíz körömmel ragaszkodott /, ünnepelt íróként tért haza, s nemcsak megérkezett Magyarországra, hanem egyben beérkezett a magyar irodalomba is. Ő legfeljebb azt remélhette kinn, amikor nehéz fizikai munkával telt napjai után éjszakánként tíz éven át rótta a sorokat, hogy egyszer talán, majd száz év múltán egy szemfüles filosz a Széchenyi Könyvtárban megtalálja a kéziratot / mert oda mindenképpen szándékozott eljuttatni / és talán akkor ki is adják. Ezzel szemben a Londonban élő irodalmi szaktekintély, Cs. Szabó László ajánlására Kardos György, a Magvető akkori igazgatója elolvasta, és azonnal kiadta. Ő a múltjával rászolgált arra, hogy a három „T” korszakában, – tűrés, tiltás, tagadás – ezt is megtehesse. / Cs. Szabó Lászlóhoz, pedig az író Svájcban élő bátyja, Domahidy Miklós juttatta el., csupán a véleményét kérve. /
Merő véletlen műve volt, ez az a bizonyos törvényszerű véletlen, hogy 1949-ben néhányan a hajón találkoztak és együtt hajóztak be Ausztráliába; Radvánszky János / a felvidéki Radványból, a nógrádi Simonyiak közül Simonyi Dénes, a zempléni Majláthék és Purglyék. Ők később is összejöttek fehér asztal mellett, és az emigrációs sajtóból figyelemmel kisérték a hazai eseményeket. Tudták milyen hamis képet festenek a letűnt osztályokról odahaza. S az a bizonyos inspiráló mondat, ami soha többé nem hagyta nyugodni az írót, Radvánszky János szájából hangzott el egy baráti összejövetelen: „ Mi még most tudjuk, és csakis mi tudjuk, hogy miért is hagytuk el a hazát, a tájat, a várost, a kedves arcokat; még elevenen él bennünk minden, de mi lesz tíz-húsz év múlva? Hogyan cicomázza majd föl a tényeket az emlékezés, a hazavágyó nosztalgia? „
Itthon soha nem mertem volna tollat fogni, – mondta Domahidy – mert nyomasztottak a nagy árnyékok: Krúdy Gyula, Márai Sándor, a franciák és az angolok. De így feladattá, súlyos kötelességgé nőtt bennem, hogy megjelenítsem a magyar arisztokraták igazi arcát.
Ónody Éva