Azon gondolkodom, mennyiben határoz meg minket anyagi helyzetünk. Vajon megváltozik-e a morálunk, ha hirtelen gazdagok, vagy éppen szegények leszünk? Mennyiben befolyásol minket az az érme, papírdarab, vagy épp egy szám egy elektronikus rendszerben? A szegénységen elmélkedve vetem fel a kérdést, lehet-e azt mondani, hogy a szegények becsületesek, mert nem homályosította el őket a gazdagság? Vagy épphogy züllöttek, mivel pénz híján aljas módszerekhez kell folyamodniuk?
Nem szeretném titkolni írásom hiányosságait, amin többek közt a szociológusok egyből fennakadhatnak. Tudom, hogy a szegénységnek létezik abszolút (ahol a létfenntartás is problémás) és relatív (a többségi társadalomhoz viszonyított) típusa, amit illene jobban elkülöníteni. Tudom azt is, hogy pontosabb lenne olykor a depriváció (megfosztottság) kifejezést használni. Viszont nem célom tudományos igényű elemzést közölni, inkább néhány irodalmi mű, személyes tapasztalat és egy kevés elmélet segítségével egy gondolatmenetet közlök a témáról. Nagyon fontos, hogy számomra is kérdéses területről van szó, így a leírt gondolatokat nem tartom kőbe vésett igazságoknak.
Kiindulópont: a „csórók” sorsa Pasolini szemével
Pier Paolo Pasolini olasz filmrendezőnek volt egy olyan alkotói korszaka, amikor a második világháború utáni Olaszország szegény negyedeit mutatta be. A helyszín Róma külvárosa, ahol a lecsúszott és a jólétre görcsösen vágyó emberi sorsokat vetítette elénk. Ahogy egy könyvének ajánlójában írták, „a szegénység, a peremsorok és a római kalyibák, barakkok proletárvilága és kiszolgáltatottsága épp a dicső történelem kulisszáinak, a hatalmasságok reprezentációs gesztusainak fényében válik láthatóvá.”
A csóró című filmjének főszereplője egy egyik napról a másikra élő srác, aki nem hajlandó dolgozni, és büszke erre a függetlennek vallott életmódjára. Összejön egy ártatlan lánnyal, a kapcsolat hatására válságba kerül az élete, addigi világlátása, mivel azonban nem tud szabadulni rossz tulajdonságaitól, így végül nem ő emelkedik fel hozzá, hanem a lányt zülleszti le az ő szintjére. Ahogy a rendező mondta a film főszereplőjéről: „a megváltás mégoly halvány és csalóka reményét kizárólag a halál jelentheti”. A Mamma Róma című filmben pedig a főszereplő utcalány igyekszik ugyan kitörni reménytelennek tűnő helyzetéből, tragédiáját azonban az okozza, hogy a fia számára nem tudta megmutatni, miért is lenne fontos a társadalmi ranglétrán előbbre jutni.
Pasolini két könyvében, az Utcakölykökben és az Egy erőszakos életben pedig 10-15 éves gyerekek mindennapjain keresztül mutatja be a reménytelen sorsúak tragédiáját. Izgalmas történetek ezek, folyamatosan különböző kalandokban vesznek részt a főszereplők, ugyanakkor a regények olvasása közben egyre világosabbá válik, hogy folytatódhatna akár még további húsz sztorival a cselekmény, teljesen mindegy, mivel a szereplők élete sehova nem tart. Olyanok az életük eseményei, mint a pikareszk regények: tetszőlegesen felcserélhetőek, nem jutnak egyik tettükkel sem előbbre, és senkinek sem jut eszébe, hogy tegyen valamit azért, hogy jobb legyen a sorsa. Különösen az Egy erőszakos életben látszik ez fájdalmasan, ahol a brutalitás nyers láttatásától sem riad vissza az író – olvashatunk ebben a regényben egy benzinkutas agyonveréséről, pártszékház ürülékkel leöntéséről, valamint késelésről is.
Egyről a kettőre
Tehát nincs kiút számukra a jelenlegi helyzetükből – sőt eszükbe se jut, hogy lehetne. Egyedül Mamma Róma jelent kivételt, azonban az ő terve is kudarcot vall. Kicsit eltávolodva a szegénységtől, de maradva az előrelépésnél, számomra igazán megdöbbentő volt, amikor elkezdtem egy levelező tagozatos képzést. A nappalihoz képest sokkal inkább azt éreztem a légkörön, hogy a hallgatók nem alibiből jártak az órákra, vagyis nem azért, hogy elmondhassák, hogy tettek aznap valami értelmeset is, hanem mert javítani szerettek volna az addigi helyzetükön. Persze, magasabb átlagéletkorral, több élettapasztalattal érthető, hogy jobban felfogták a tanulás jelentőségét a nappalis hallgatókhoz képest, mégis jó volt látni, hogy az órákat legtöbben nem úgy várták, mint egy kötelező rosszat, hanem mint lehetőséget valami újat kapni, amivel továbbléphetnek. Egyik szaktársam például egy ötven éven felüli férfi volt, aki rendszeresen az első sorban öltönyben hallgatta végig az előadásokat. Vajon mi motiválhatta őt arra, hogy újra iskolapadba üljön?
Az előrejutás akadályai
Vissza a szegénységhez: nem mindenki számára könnyű azonban egy ilyen lépés mellett dönteni. Egyik írásomban hoztam egy példát arra, hogy olykor milyen áldozatokkal járhat kitörni a szegénységből: a cigány származású egyetemi tanárt fiatalkorában csaknem kitagadták otthonról, amikor kiderült, hogy érettségi után egyetemre akar jelentkezni, mivel a családjában nem hitték el, hogy középiskola után is létezik tanulási lehetőség. Egyik falusi volt osztálytársam pedig bádogos végzettséget szerzett, majd elhatározta, hogy egy erre épülő szakképesítésre is beiratkozik. Az ő nagyapja is felháborodott ezen, mondván, ki fogja eltartani a családot, ha mindig csak tanulni akar, amúgy is, ennyi idősen már rég dolgoznia kellene. Egy tehetséges általános iskolás srác pedig szobafestő lesz, mert a szülei lebeszélték a gimnáziumról, mivel nem is nagyon értik, hogy az mivel járulhat hozzá egy későbbi, karrier szempontjából sikeresebb élethez. Számomra meglehetősen különös azt tapasztalni, hogy nem mindenki számára egyértelmű, hogy a tanulás befektetést jelent.
Mi miatt lehet még nehéz kitörni a szegény sorból a családi visszatartó erőn kívül? Ilyen lehet még – szintén a családhoz köthető ok – az otthonról hozott minta, amire legjobban talán Bernstein mutatott rá. A családok egyik típusát státuszorientáltnak nevezte el, ez általában a szegényebb társadalmi rétegekre jellemző az ő fogalmi rendszerében. A státuszorientált család azt jelenti, hogy a családtagok nehezen vonatkoztatnak el a konkrét helyzettől, a lényeget a pillanatnyi vágyak kielégítése jelenti, nem számolnak a történések logikai összefüggésével. Az ilyen családban a nyelvhasználat, amit a gyerek megtanul, silány, mivel a szülők nyelvtanilag egyszerű, befejezetlen mondatokot használnak.
Mit is jelent mindez? Egy tanáromtól átvéve képzeljünk el egy teljesen hétköznapi szituációt: a szülő meg akarja győzni a gyerekét, hogy vigye le a szemetet a konténerbe. Ha a gyerek visszakérdez, hogy miért, a gazdagabb családokban elmagyarázzák, hogy milyen haszna van ennek a tevékenységnek, hogy függ össze ez az egyszerű cselekedet a hulladékgazdálkodás tágabb kontextusával. Míg a státuszorientált családban esélyesebb, hogy olyasmi választ kap, hogy ’különben pofán váglak’. Ebből a gyerek nem érti meg, hogy miért is logikus a szemetet kivinni – csak egy teljesen oda nem illő kényszert érez: ha nem teszi meg, amit kérnek tőle, az fájni fog neki. Ilyen neveléssel a háta mögött már az általános iskola első osztályában hátránnyal indul azokkal a diákokkal szemben, akiknél a szülők elmagyarázták a történések logikai összefüggéseit.
Falusi és városi
Ha már falusi példákat is említettem, talán mindenkinek van egy bolondos ideája vagy tévedése, ahogy a régi dal is szól. Én sokáig úgy láttam, hogy a falusi emberek bár általában szegényebbek, de becsületesebbek, nyíltabbak és őszintébbek városi társaiknál. Ma már ezt a pozitív sztereotípiát megkérdőjelezem, látva a faluhelyeken sem ritka öngyilkosságokat, megcsalásokat, valamint a feleségek bántalmazását. Kisgyerekként ezeket elképzelhetetlennek tartottam falun. Nemrég hallottam ezt a mindhárom előbb felsorolt problémát tartalmazó történetet faluhelyről: az asszony megcsalta a férjét, így a férjnek azt tanácsolták a falu bölcsei, hogy verje meg az asszonyt, attól majd „észhez tér”. Meg is verte nem is egyszer, nem is kétszer, de az asszony csak annál nagyobb riherongy lett (nem ezzel a jelzővel mesélték a történetet). Majd a mikor a férj ezt már nem bírta elviselni, végzett magával.
A két megközelítés a szakirodalomban
Oscar Lewis: A szegénység kultúrája című tanulmányában azt az általam kérdésként feltett kétfajta megítélését említi a szegénységnek, ami alapján a szegényekkel kapcsolatos politikai megoldások is különbözőek lesznek. Nevezetesen, hogy ha úgy gondoljuk, hogy aki szegény, tulajdonképpen szerencsés és erényes is egyben, akkor képesnek fogjuk tartani őket az önsegítésre, és őket bevonva igyekszünk a szegényeket előbbre juttatni. Azonban ha gonosznak és hitványnak ítéljük őket, akkor a segítés feladata a középosztályra marad, mert ezen elgondolás alapján a szegénység egyfajta személyiségtorzító hatással is jár.
Oscas Lewis azt mondja, a kultúra célja, hogy kidolgozott eljárásokat biztosítson az emberi problémák megoldására. Ezek a megoldások öröklődnek, így nem kell minden generációnak újra és újra saját bőrén megtapasztalnia ugyanazon megoldások szükségszerűségét. Így a szegény életmódra berendezkedve a szegénységnek is lehet kultúrája, ami viszont nem minden szegény közösségnek a jellemzője. Vagy ha rendelkezik is egy szegényebb csoport szegénység kultúrájával, ennek hátránya, hogy egy ilyen kultúra egy szegényes kultúra, mivel nem biztosít az élet legtöbb problémájára megoldást. Vajon a magyarországi szegényebb falvakban élők rendelkeznek szegénység kultúrájával? És ha igen, talán pont e kultúra szegénysége is magyarázhatja a (nem kizárólag) faluhelyeken létező problémákat, amiket kisgyerekként nem fogtam fel?
A szegénység kultúrája, mint mondja „abban segít, hogy megbirkózzanak a reménytelenség és a kétségbeesés érzésével, amikor kiderül, hogy nem képesek sikereket elérni a többségi társadalom értékei és céljai szerint.” Úgy hallottam, amikor Keresztelő Szent Jánost a börtönbe vetették, rendkívül igénytelen cellában kellett szenvednie, teljesen lesoványodott, és lefejezése előtt már férgek rágták a testét a nyirkos, koszos teremben. Mégis boldog volt, mert úgy érezte, hogy vele van az Isten, és ennél több nem kellett neki. Azt hiszem, értékbeli kérdésről van szó, többek között azért, mert rá nem gyakorolt nyomást a többségi társadalom azzal az elvárt minimális életszínvonallal, ami alatt gyakorlatilag ma már nem is lehet valaki a társadalom teljes jogú tagja.
Ha már a Bibliánál járunk: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint gazdagnak az Isten országába bejutni.” Miért is? Talán a pénz annyira elveszi az eszünket, hogy egy bizonyos vagyonon felül csak önnön gazdagodásunkra tudunk gondolni? Aki szegény, nem lehet, hogy ugyanerre gondolna, csak éppen tárgytalan számára a kérdés, mivel nincsenek meg hozzá az eszközei? Nyílván nem lehet általánosítani, de valamennyire mindenképp meghatároz minket, hogy szegények, vagy gazdagok vagyunk-e. De vajon mennyiben? Ugyanazok az emberek lennénk más vagyoni helyzetben is, mint amiben épp most vagyunk?