A kép Szentandrássy István festőművész alkotása
Ki húzza el ezt a keserves a nótát nekem,
ha én éppen csak Cigánynak születtem?
Mint jósoló éltem életem,
fűt – fát, boldogságot ígértem.
Mondják a cigányok, mindannak,
aki hallgat, boldog, boldogtalannak.
Többször jobbra, mint rosszra intettem,
kártyavárra alapozott reményt keltettem.
Bárkinek is, aki éppen szebb jövőt kívánt,
és el is hitték nagyon sokan, hogy
a kártyából jósolni is tud a Cigány.
Hányszor kerestem is a kártyák között,
mi az, amit a sors felém lökött.
Sorba állítottam a boldogság,
a gazdagság, és egészség lapját.
De még az ártatlan enyhe szellő is
feldöntötte a kártyázott alapját.
Megnéztem a másik csórék lapját.
Hátha nekik a sors jobbat traktált.
A teknős Cigány is hiába vájva vár,
nem cigánnyá Ő se, sose vált.
Lopásból sem élhet a csóré,
hisz előbb utóbb elkapja az őrség.
Vándorolhat is a kóbor Cigány,
de az akadályoknál Ő is csak, elpihen meg áll.
Még tán a muzsikusnak van a legjobb sorsa,
hisz Ő saját magát is szórakoztathatja?
Sír is a hegedű, de legtöbbször másnak,
ha vidám a nóta, nem tarthatja sajátjának.
Ő tiszteletből is többet, nagyobbat kapott,
Mint a vájó, bádogos vagy éppen a lakatos.
Istenem! Vajon hol tévedtünk el,
Hogy nekünk soha, sehol nincs hely?
Lenne tán, de az is csak este, sötétben?
Ahol a Cigány is csak egy másik ember.
Nem is fehér, nem is színes ember,
ott lehetne csak a cigánynak helye?
Füstös bőröm színét nem is láthatod.
Hegedűmnek csak a hangját hallhatod.
A csillagok is utat mutatnak minden lénynek,
a holdsugárral együtt engem is vezetnének.
Hegedüs László Jenő