A régi Magyarország, a feudális nemesi elit utolsó pompás seregszemléje volt az 1830-as pozsonyi királykoronázás, miközben ott és akkor már zajlott a modern Magyarország felé mutató első reformkori országgyűlés – mondta az MTI-nek Soós István történész annak kapcsán, hogy egész napos konferenciát tart az utolsó pozsonyi uralkodókoronázásról a Lendület Szent Korona Kutatócsoport az Akadémián kedden.
A magyar király-, királynő– és királyné-koronázások 1563-tól 1830-ig többnyire Pozsonyban, a Magyar Királyság akkori fővárosában voltak.
I. Ferenc osztrák császár, magyar és cseh király elsőszülött fiát V. Ferdinánd néven koronázták magyar uralkodóvá 1830-ban Pozsonyban. Ferdinánd apja halála után, 1835-ben lépett trónra és 1848 decemberéig uralkodott, amikor unokaöccse, Ferenc József javára a bécsi udvar lemondatta. Az utolsó két magyar uralkodókoronázás, 1867-ben Ferenc Józsefé és 1916-ban IV. Károlyé, illetve feleségeiké, Budán volt – mondta a szakember.
A középkor után bevett gyakorlattá vált, hogy az uralkodó életében megkoronázták utódját, az "ifjabb királyt". Ferdinánd trónörökös beteges volt, sokan kételkedtek abban, hogy képes irányítani a hatalmas birodalmat, de I. Ferenc nem csak a Ferdinánd személye körüli kétségek eloszlatása végett döntött 37 éves fia megkoronázásáról. 1830-ban az európai helyzet labilissá válása, az újabb forradalmi hullám elindulása is indokolta a trónutódlás bebiztosítását. Júliusban Párizsban, augusztusban Belgiumban indultak el trónfosztáshoz vezető események, év végére pedig lengyel területen is felkelés bontakozott ki. Egyre fontosabbá vált az udvar számára egy olyan ceremónia, amely az uralkodó és országa egységét erősíti, reprezentálja itthon és külföldön egyaránt – fejtette ki a történész.
Az újkori magyar koronázás hagyományosan a legpompásabb, legnagyobb érdeklődéssel kísért közéleti esemény volt az ország életében. Itt megünnepelhette és megmutathatta magát a magyar egyházi és világi elit, és itt lehetett a leglátványosabban demonstrálni az idegen uralkodóház és az ország – az elit és a köznép – közti összetartozást is.
Pozsonyban 1830. szeptember 28-án reggel indult az ünnepi menet a királyi családdal és a koronázási országzászlókat hordozó főnemesekkel, főpapokkal az élen a Szent Márton-templomba. Amerre elhaladtak, az utcák, járdák deszkával és posztóval, drapériával voltak borítva. A fényűző külsőségekre jellemző, hogy a felvonuló herceg Esterházy Miklós süvegét és mentéjét drágakövek és igazgyöngyök ékesítették – jegyezte meg a szakember.
Délelőtt a templomban lezajlott a koronázás, azután Ferdinánd, immár a Szent Koronával a fején végigvonult a városon, miközben arany és ezüstérmeket szórtak a nép közé. Ferdinánd a városi ferences templomban aranysarkantyús lovagokat avatott föl, majd letette a koronázási esküt, amelyben megfogadta, hogy az ország alkotmányát, törvényeit és szokásait megtartja. Végül fellovagolt a Duna partján erre az alkalomra emelt koronázási dombra, ahol kardjával a négy égtáj felé suhintva demonstrálta, hogy megvédi országát az egész világgal szemben, bármely irányból jöjjön is támadás. A kora esti órákban kezdődött a hét országra szóló lakoma: csak az esztergomi érsekek pozsonyi palotájában több száz meghívott evett, ivott, de városszerte sütötték az ökröket, mérték a bort, a sört, táncoltak az emberek.
A ceremónia és a napokig tartó vigasság költségeit jelentős részben a város állta, ám a rengeteg hazai és külföldi vendég – diplomaták, uralkodó családok tagjai és érdeklődők – miatt a kiadásokhoz hasonló arányú bevételre is számíthattak.
Az 1830 őszi királykoronázó országgyűlésnek azonban csak az egyik különlegessége volt a régi Magyarországot teljes pompájában megmutató koronázási ünnepség, másfelől viszont ez volt a modern Magyarország irányába mutató első reformkori országgyűlés.
Széchenyi István, aki műveiben, terjedelmes naplójában és hatalmas levelezésében igyekezett megörökíteni magánélete és a közélet minden jelentős eseményét, tüntetően hallgatott a pozsonyi koronázásról, amelyen főnemes létére nem vett részt. Ugyanakkor éppen abban az évben megjelent reformprogramját összefoglaló műve, a Hitel. Wesselényi Miklós egyenesen helytelenítette a nemesség és az uralkodóház közti kapcsolatok ilyen látványos demonstrálását. A fennmaradt korabeli rendőri jelentések szerint pedig volt ahol úgy vélekedtek: a koronázás csak a Habsburgok pozícióját erősítő politikai propagandaakció, nem magyar nemzeti érdek.
A bontakozó reformszárny nem volt egységes a koronázás megítélésében. Olyan is volt, aki szimpatizált a koronázási ünnepséggel, amely egyértelműen a magyar nemesség dinasztia melletti kiállását jelenítette meg az akkoriban kibontakozó európai forradalmi hullámmal szemben. Vörösmarty Mihály akkoriban két tisztelgő verset is írt a leendő uralkodóhoz. Mások abban bízhattak, hogy egy II. Józsefhez hasonló reformszellemű, de a kalapos királytól eltérően a magyar szokásokat tiszteletben tartó uralkodó követheti majd az abszolutisztikus, újításoktól elzárkózó I. Ferencet – mutatott rá a történész.
Az Akadémia történettudományi intézete és a Lendület Szent Korona Kutatócsoport által rendezett keddi konferencián előadást tart mások mellett Gergely András történész a koronázás és a bécsi udvar, Völgyesi Orsolya történész a koronázás és a rendek viszonyáról, Soós István történész a koronázási ceremóniáról és külföldi visszhangjáról, Szilágyi Márton irodalomtörténész az irodalmi, Gödölle Mátyás művészettörténész pedig a képzőművészeti ábrázolásokról. F. Dózsa Katalin művészettörténész a koronázási viseletekről, a "díszmagyar" születéséről, Soltész Ferenc és Tóth Csaba numizmatikus pedig a koronázási érmékről beszél majd.
MTI