A könnyűzene hazai rajongói igazán szerencsésnek érezhetik magukat 2015-ben, hiszen bár még csak júniust írunk és a nyár még szinte kezdetét sem vette, máris megannyi világsztár látogatott el kis hazánkba. Tökéletes felvezetője volt a nyári szezonnak a kolorádói OneRepublic, mely június 7-én szórakoztatta a Sportaréna teltházas közönségét a Native világturné budapesti állomásán.
Fotó: Temesvári Gergely
Sokat kell kutakodnunk, ha a zenekar hátteréről szeretnénk valamit megtudni, legalábbis, ami a magyar médiát illeti, ugyanis a külföldi sajtó már évek óta a legjelesebb előadok közt említi a fiatal együttest.
Honnan indultak és mit is érdemes tudni az „EgyKöztársaság” névre keresztelt formációról?
Inspirációjukat – oly sok mai zenekarhoz hasonlóan – a Beatles zenéjéből merítik, bár elmondásuk szerint a U2 is nagy hatással volt zenei világukra, mégsem lehet a OneRepublicot bekategorizálni egyetlen stílusba. Ahogy Ryan Tedder énekes többször is említette, ők csak jó zenét és rossz zenét, jó előadót és rossz előadót különböztetnek meg, és ezek a jó dalok befolyásolják a zenéjüket, stílustól függetlenül.
Fotó: Temesvári Gergely
Igen csak messzire kell visszanyúlnunk, ha a zenekar kezdeti szárnypróbálgatásait keressük. Egészen 2003-ig, mikor egy feltörekvő, tipikus gimis fiúbanda lehetőséget kap egy lemezkiadásra, majd mégsem… s a OneRepublic története itt véget is érne, ha nem a kétezres évek elején járnánk és nem szippantana be mindent és mindenkit a közösségi média. Miután a Columbia Records a OneRepublic első albumának kiadása előtt két hónappal megvált tőlük, Ryan Tedderék gondoltak egyet, és a MySpace-t hívták segítségül, s milyen jól tették. Bár az első kézzelfogható anyagukra a Dreaming Out Loud-ra egészen 2007-ig várni kellett, megérte. A korongon -melyet Timbaland produceri munkája fémjelez– olyan későbbi világslágerek kaptak helyet mint az Apologize, a Mercy vagy a Come Home. Az igazi tündérmese innentől vette kezdetét. Két világturné és két nagy sikerű lemez után elérkezünk 2013-hoz és a kultikus Native debütálásához, mely visszavonhatatlanul a legkiválóbb rockzenekarok közé emeli a kolorádói fiúkat. A harmadik lemez turnéja több mint két éve vette kezdetét, azóta a srácok az Egyesült Államoktól kezdve Ázsián át végre Magyarországra is elhozták a Counting Starts-t.
Mit is vár az ember egy slágergyáros, fiatal, amerikai, rock – manapság inkább divatosan indie-rocknak vagy alterrocknak nevezett – formációtól? Katarzist, bulit, extrát vagy csak egy „szimpla” koncertet, minden flancolás nélkül? Nos, én személy szerint arra voltam kíváncsi, a kedvenc dalaim és a banda fizikai jelenlétén túl, hogy az a fajta „szomszéd fiús” attitűd mennyire ér el egy arénányi embert. Én nagyon közelinek és közvetlennek éreztem a fiúkat, már amennyire ezt egy sportcsarnok keretei lehetővé teszik. Hát még azok a rajongók, akik a Counting Stars refrénjét egy mikrofonba énekelhették a frontemberrel.
Fotó: Temesvári Gergely
Az osztrák Makemakes nyitotta estét, rájuk is érdemes odafigyelni, nem csupán azért, mert több turnéállomáson is a One Republic előzenekaraként tetszelegnek, ami korán sem mellékes dolog– hanem azért is, mert kellemes, táncolható rock zenét csinálnak, és voltaképpen itt vannak a szomszédban.
Valamivel kilenc óra után gördült le a függöny – szó szerint – igen csak látványos árnyjátékban lehetett részünk a Light It Up alatt. S mikor lehullt a lepel, ott állt a OneRepublic a színpadon, teljes életnagyságban, szinte karnyújtásnyira tőlünk.
Az első három számot szünet nélkül zúzta végig a banda, és már az All the Right Moves-nál már alig bírt magával az ember, pedig még csak a két órásra tervezett koncert elején jártunk.
Ryan Tedder természetesen azonnal belopta magát a közönség szívébe – bár saját bevallása szerint előző este még azt sem tudták, hol játszanak másnap – de a „jóestét”, a „köszönöm” így is megdobogtatta kicsiny magyar szívünket. És akkor még nem is említettem a mindenképpen PR fogásnak mondható, ám kétségkívül nagyon frappáns kisfilmet Budapestről a Good Life alatt. Az pedig, hogy a frontember kedvenc dala éppen a George Ezra-féle Budapest, az már csak hab volt a tortán.
Fotó: Temesvári Gergely
Voltaképpen meglehetősen kiszámítható koncert volt. Értem ezalatt, hogy nem okozott meglepetést a közönség reakciója egy-egy számnál. Természetesen a legnagyobb emóciót a kultuszszámok, mint a Love Runs Out, a Counting Starts, a Secrets vagy I Lived aratták, az öngyújtó lángjával való romantikázást felváltó mobiltelefonok fényei pedig a libabőrödzést hozó Apologize-nál (nem hiába jelölték Grammy díjra) és a Take Me To Church című csodaszép Hozier dalnál ragyogtak fel.
Ha már feldolgozások…említettem már George Ezrát korábban, most pedig a Hoziert, de kiváltképpen érdekes élmény volt a What a Wonderfull World OneRepublic átiratát hallgatni. A zenetörténet eme gyöngyszemét csak és kizárólag Louis Armstrong tudta előadni tökéletesen, a maga rekedtes, hátborzongatóan gyönyörű hangján. Sok feldolgozását hallottam már ennek a dalnak, jobbakat, rosszabbakat egyaránt, Ryan Tedderék verziója nekem valahogy nem fog a kedvenc coverjeim közé tartozni.
Fotó: Temesvári Gergely
A show elsősorban nem a színpadi effektekre támaszkodott, sokkal inkább valódi zenei élményt akartak nyújtani a fiúk. Az enyhén szólva sem tökéletes hangosítás ellenére, ez sikerült.
Ryan Tedder a tökéletes frontember mintaképe. Tehetséges dalszerző, zenész, énekes és producer. Nem mellesleg sportember, hiszen néhány kilométert biztosan megtett a színpadon, arról nem is beszélve, milyen könnyedén rohant fel az aréna egy távoli szektorába, hogy néhány pillanat erejéig együtt bulizzon rajongóival. Elegáns, humoros és jól táncol. Egyébként úgy tűnik, nem létezik olyan hangszer, amin ne tudna játszani. Bár ez igaz a OneRepublic valamennyi tagjára. Brent Kutzle, aki vokalista, basszusgitáros, csellista és emellett zongorázik és akusztikus gitáron is játszik egészen egyszerűen fenomenális. Mindig is díjaztam az olyan előadókat, akik a mai modern technikát, elektronikát, a rockzene karcos gitárhangzását és torzításait a klasszikus muzsika hangszereivel fűszerezik. A One Republicnál ilyen a cselló és a hegedű, ez utóbbin Zach Filkins játékát élvezhetjük, többek között az Au Revoir alatt és ad ezzel szívet tépően melankólikus hatást a dalnak.
Fotó: Temesvári Gergely
A végére jutott a több feldolgozást is megélt If I Lose Myself – melyet a Sportaréna közönségén túl a modern technika vívmányának, az Ipad-nek, és egy szerencsés rajongónak köszönhetően még néhány millióan követhettek élőben az interneten – és a konfettieső, s bár ráadás számot nem kaptunk, összességében nem okozott csalódást a OneRepublic első – de reméljük, nem utolsó – magyarországi fellépése: egy profi zenekart, egy világszínvonalú előadást, egy merőben szórakoztató frontembert, megannyi világslágert és sok-sok jókedvet kaptunk az amerikai bandától.
Szerző: Kaiser Vivien
Fotó: Temesvári Gergely