Amikor véget ért a 2013-as Kaposfest, sokan így búcsúztunk egymástól: jövőre, veletek, ugyanitt. Tettük ezt akkor már negyedszer. Most ötödször örülhetünk a nagyszerű zenészek koncertjeinek, a kísérőprogramoknak és persze az ismerős arcoknak.
Fotó: Kálló Péter
A Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválba nem volt nehéz beleszeretni. Óriási felütéssel indult, hiszen megtisztelte a jelenlétével Joshua Bell világhírű amerikai hegedűművész is. Bolyki György fesztiváligazgató 2010-ben így mesélte el Bell meghívásának hiteles történetét: ,,Vendégségben voltam Kelemenéknél [a Kokas Katalin–Kelemen Barnabás művész házaspárnál – a szerk.], amikor is Barna egyszer csak szólt, hogy Joshua éppen fent van a neten, kérdezzük meg tőle, eljönne-e Kaposvárra. Igent mondott. A menedzsmentje még azt sem tudta, hogy Magyarországra fog utazni, amikor mi chat-en már azt is megbeszéltük, hogy mikor, kivel, mit fog játszani. A menedzsment persze nyilván nem örül annak, ha kész tények elé állítják, és annak sem, ha a művész gázsija meg sem közelíti azt, amennyiért általában fellép, de egy barát meghívása sokkal többet nyom a latban.”
Fotó: Lantai József
Az első évben a hatalmas esőzések miatt használhatatlanná ázott a Szivárvány Kultúrpalota, így a koncertek beszorultak a jóval kisebb befogadóképességű református templomba és a zeneiskolába. A majdhogynem egymás hegyén-hátán ülő vagy álló közönség nem csupán szellemi-lelki, hanem fizikai értelemben is közel került az előadóművészekhez. A világ legrangosabb koncerttermeiben is megsüvegelt zenészek nem frakkban és estélyiben léptek a pódiumra, hanem úgy, mintha közülünk valók volnának, könnyű nyári viseletben, és – nem mellesleg – lenyűgöző közvetlenséggel játszották a legnehezebb darabokat is.
Joshua Bell 2010-ben (fotó: Lantai József)
A templomi nyitó koncert egyik emlékezetes pillanata volt, amikor a Joshua Bell és Kocsis Zoltán interpretálta Kreutzer-szonátába ,,belekomponálódott” a déli harangszó. A művészek türelmesen megvárták, amíg a harang elüti a delet, majd folytatták az előadást. Kocsis Zoltán szellemesen meg is jegyezte, hogy ritkán hallhatunk egyszerre két bellt is (a bell angolul harangot jelent). Ezt a lazaságot, rugalmasságot, spontaneitást mindvégig, – az azóta már beüzemelt Szivárvány Kultúrpalotában – az idén is sikerült megőrizniük. A nézőtéren sincs feszengés, nincs kényszeredett sznob köhécselés a tételek szüneteiben; az van, ami a zene hallatán önkéntelenül előtör: természetes áhítat, rácsodálkozás vagy éppen nevetés, sodródás a dallammal, a ritmussal. A Kaposfest varázsának egyik titka, hogy művész és közönsége egy húron pendül.
Fotó: Lafferton Zsolt
A másik titok az egyéniségekben rejlik. Sok országban szerveznek komolyzenei fesztiválokat egy-egy sztár köré, de olyan fesztivál nincs több a világon, ahol minden fellépő világklasszis. A művészeknek maguknak is inspiráló élmény, hogy együtt muzsikálhatnak, a hallgatóságnak pedig nem kell ahhoz különösebben vájt fülű zeneértőnek lennie, hogy megérezze a koncertek ,,itt és most” ihletett, megismételhetetlen egyediségét. Hálás is érte a közönség, vastapssal, hangos brávózással, dobogással ünnepli a zenészeket, úgy, ahogy a rocksztárokat szokás.
Fotó: Lafferton Zsolt
Bár a zeneélvezethez az is elég, ha csak egyszerűen nyitottan ülünk be a nézőtérre és alacsonyan tartjuk az örömküszöbünket, aki intellektuálisabban is fel akar készülni a művek befogadására, megteheti. Fazekas Gergely zenetörténész a Vicolo étterem különtermében egy kávé mellett ismerteti a koncertek szerzőiről és műveiről szóló legérdekesebb tudnivalókat.
Az idén először napilapot is megjelentetnek a fesztivál szervezői.
Kodály Zoltánnal szólva a zene mindenkié, Vámos Miklós szerint a zene azé, aki megműveli. Mi pedig azt valljuk: nem nyár a nyár Kaposfest nélkül. Két nap van hátra az idei fesztiválból, még érdemes elindulni.
Fesztiválinformációk: