Próbál az ember optimista lenni, de sajnos nem nagyon megy, ha jól belegondol a dolgokba… Az is jár némi mockázattal, hogy mélyen keresztény hitet gyakorlók megsértődnek az alábbiakat olvasván, de azaz igazság, hogy nem lehet az európai civilizációról elmélkedni anélkül, hogy a kereszténységet, mint történelmi és eszmei elemet ne látná az ember részben negatív hatásúnak…
Különös egység ez az Európa. Egy sor ország népéből álló félsziget, nem kis félsziget, de mégsem a kerek világ, inkább csak annak hiszi magát néha, noha nem egyéb, mint fehérember évszázadok óta torzsalkodó területi egysége. Azért mondom, hogy területi, mert az „öreg kontinenes“, ahogy néha nevezi magát, sosem volt eszmei egység, hiszen éppen eszmeiségében többszínű, hogy ne mondjam: zavaros. Márpedig az, ami Európát, mint homogén egységet jellemezné, éppen egy eszmei egy húron pendülés lenne. Csupán a területi közösség persze nem jelent nagyon különleges egységet. Közös eszme, vagy eszmék közössége igen. De mennyire pendülünk mi egy húron? Ha nagyon leszűkítjük, nem nagyon. Az a bizonyos egy húr, amelynek hangja egyformán viszhangozna minden európai nép lelkiségében, legfeljebb a kereszténység szerint IS alaptörvénynek tartott tíz parancsolat lenne. Nem mintha ez a kereszténység találmánya lenne, hiszen nem az. Más népek is éltek és élnek ma is abban a szellemben, kőtáblák nélkül is, mert egyetlen közösség sem képes létezni a ne lopj, ne ölj stb keretek nélkül. De ezen kívül, mármint azon kívül, hogy Európa lényegében és tipikusan keresztények területe, sok más közös eszmei egy-húr voltaképpen nincs is. Ahhoz túlságosan sokféle eredetűek vagyunk. Sőt, nagyon úgy tűnik, hogy az „öreg kontinens“ voltaképpen nagyon fiatal, kiforratlan, és spiritualitását tekintve meglehetősen fejletlen volt mindig is. Hogy valamelyest jobban megértsük a nélkülözhetetlen „egy-húrt“, méghozzá akár kőtáblák nélkül is meglévő egyöntetűséget sugalló eszmeiséget, elég ha csak Dzsingisz kán egykori birodalmára gondolunk. Azt írták róla csodálkozva a szomszédos népek, hogy hatalmas birodalmában egy szűz lány zacskó arannyal a kezében minden bántódás nélkül eljuthatott a birodalom egyik végétől a másikig. Pedig nem kicsi és nem kőtáblás birodalom volt, pláne nem pápista. Ma persze, ez a fajta általános morál és mentalitás elképzelhetetlen lenne talán ott is, és még inkább itt, Európában. Alaptörvénye volt Dzsingisznek, (Jeke Dzsaszag) amit nem külső szakértők kreáltak, vagy kopíroztak más népek jogszerkezetéről, hanem éppen e népben termett meg, e népnek a szokásjogát foglalta ösze. Európában viszont a kereszténység átfogó vallás-hálózata az innen-onnan ősszehordott (és kb két-három tucatnyi evangélistából négyre „lecenzúrázott“) Biblia szavait terjesztette, vagyis egy vallásideologiát tett mérvadóvá a népek között, azoknak is, amelyeknek már volt saját erkölcsredjük és azoknak is, amelyeknél az csak kialakulóban volt. Vagyis, a nagy átfogó eszme a népek saját eszmevilágával szemben terjedt és vált általánossá. Nem is terjedt az térítés és inkvizíció nélkül.
Van nép ma Európában, amelynek az egykori kiforratlan lelkületében már teljesen sajáttá vált a keresztényi eszme, és csak is az, és vannak amelyek a kereszténység egy-egy válfaját tudták csak magukénak vallani, mert csupán egy speciális változata illett a lelkületükhöz valamelyest. Gondoljunk a reformációra és annak változataira. És megjelent a zászókon és a címerekben ilyen vagy amolyan alapszínen a kereszt szerte Európában, mint közös jel. (Címerünkben a „kettős kereszt“, mint az ősi Istenanya stilizált és szimbolikus megjelenítése azzal úszta meg az „eretnekségét“, hogy apostoli kettőskeresztnek lehetett magyarázni, ami persze nevetséges, hiszen ez volt a legmagasabb istenségünk évezredekkel a kereszténység és az apostolok megjelenése előtt).
Érdemes mellékesen megjegyezni az érdekességet, hogy a protestáns európai országocskák kivétel nélkül mind sikeresek. És biztosan nem azért, mert protestánsok, hanem azért lettek protesánsok, mert eleve volt valamelyest kialakult eszmerendjük, közös egy-húrjuk. Lényegében azt tudták mondani ezek a kereszténység kivédhetetlenűl nagy hullámának jöttére, hogy rendben van, keresztények leszünk mi is, ha már annyira kell, de a mi felfogásunk szerint leszünk azok. Azaz, eszmeileg eleve homogénebbek voltak már akkor is, mint sok szomszédjuk. És mi más kell a sikerességhez, mint éppen az, hogy a királyuk azt mondja: hapták, és a sok-sok szószékről is ugyanaz a hapták hangzik el? Ugyanúgy volt náluk is a ritka sikereink titka akkoriban (és most is ugyanaz lenne): az egységes néplélek. Ámbár, ha van fogalom, amit annyira gyűlöl a világ leglinkebb „tudománya“, a politológia, az a néplélek fogalma. Foglalkozni sem kíván vele, csak tagadni tudja a létét.
Persze, a lényegében katolikus európai országok között is vannak sikeresek, gondoljunk csak a franciákra, de ők sem azért lettek sikeresek, mert csodaszer a katolicizmus, hanem mert nemzeti vallássá vált náluk a katolikus eszmevilág, azaz náluk a fontos, sajátos egy húron pendülés haptákos alapja a katolikus vallás lett. Vagyis össznépi egy húron pendülést eredményezett.
A nemzet egy húron pendülése tehát a lényeg. Az viszont, hogy egyik nemzet lelelke ilyenné fejlődne ki, a másiké meg amolyanná, mármint, ha hagynák, magában hordaná a “másság“-ot, amit illik ellenezni egy egyetemes világvallás árnyékában. Retorzikók következnek ebből. A katolikus felbuzdítás hátterében alig hogy megjelent Koppány, aki az ősi erkölcsrendet képviselte volna, rögtön fel is négyelődött a kő táblás kereszténység nagyobb dicsőségére. Másutt, Mani sem járt jobban: elevenen megnyúzták és szalmával kitömve mutogatták. A katarokat is levadászta a Vatikán az egy szálig, mint a nyulakat.
Ilyen, amikor egy világvallás abban a helyzetben van, hogy bárkit eretneknek kiálthat ki, aki más elvet vall az egyetlen „igaz hittel“ szemben.
Európa tehát a keresztes zászlaival egy kívülről erőltetődött valláseszme hatása alatt élt, hiszen egyetlen európai nemzetnek sem sajátmagából fejlődött ki a kereszténysége. Sőt a saját eszmei fejlődésével ellentétes volt az. A számukra természetes morál-szisztéma idegennel való behelyettesítése azonban akárhogyan is nézzük, behelyettesítő volt csupán, és az ma is. Vagyis egy természetes eszmei kibontakozás gátja volt. Talán ezért ítélte meg a dolgot Nietzsche úgy, hogy a kereszténység tette tönkre Európát. Ám, ha nem is tette tönkre egészen, annyit minden bizonnyal állithatunk, hogy az ersatz-eszme bénítóan hatott a természetes és sajátos morál kialakulásában és továbbfejlődésében.
Az a lélek, amit a kereszténység kora kifejlesztett, voltaképpen nem a fejlődés jeleit hordja magán. Azon a valóban nagyon nagy teljesítményen kívül, hogy mindenkit megtanított magábaszállni, imádkozni (azaz meditálni), sok spirituális fejledtséggel nem dicsekedhet az európai.
Hányta ugyan a keresztet, de megmaradt kapzsinak, anyagiasnak, szinte bűnözőnek. Gondoljunk csak a „keresztényi“ mészárlásokra Közép-és Dél-Amerikában, a európai boszorkányperekre, a máglyákra, az inkvizícióra, a háborúkra, a területért és az aranyért természetesen a dominanciáért folyó ilyen-olyan vérengzésekre… A fehérember, az a tízparancsolatos és kő táblás és Bibliás tehát ne nagyon hordja fönn az orrát! A fehérember, azaz az európai megmaradt tehát lényegében istentelennek és barbárnak. Csak ájtatosan csinálta. És ráadásul, demografialilag is kihalóban van az egykéző fehérember. Ma pedig már az ájtatosság álarca is hiányzik. Ilyen az, ha egy eszme jól hangzik, de elégtelen. De nem nagyon rendelkezünk mással, és ennek a hiánynak a kitöltésére szűkségszerűen merülnek föl más eszmék, ha nem is elég kidolgozottak, vagy ígéretesek.
Itt kell megjegyezni, hogy nemrég vita kérdése lett nálunk, hogy mi lett volna, ha nem a Szent István által képviselt eszme, hanem a Árpád és Koppány által képviselt ösi eszmeiség követői maradtunk volna. Érdekes ebben már az is, hogy egyáltalán felvetődött a kérdés, ugyanis a koppányi „ideológiát“ jóformán senki sem ismeri már, sőt Koppánynak a neve sem hangzott el keresztényi hazánkban évszázadokig, annyira rossz nevet kreált belőle az uralkodó eszme. Biztosan elevenebb vita kerekedett volna a kérdés körül, ha nem csak az egyik ideológia forogna közkézen, hanem a másik is, és nem biztos, hogy a válasz a keresztényes alkalmazkodás és beilleszkedés „szükséges“ volta mellé tétetne a garas. Mindenesetre, megkérdezhetnénk, hogy jobb, kulturáltabb, békésebb lett-e Európa a kereszténységtől? Valószínű, hogy nem jobb lett, mint lehetett volna, hiszen ma legfeljebb csak nagyjából azonos eszme-formaruhát viselnek Európa népei sajátos „lelki népviseletük“ helyett, és se nem természetes, sem pedig nem maradandó állapot az, ha az európai népek nem lelkükből következő, saját erkölcsi felfogásukban élnek, hanem egyfajta diktált és mindíg egy kicsit idegen, művi rendben. Idővel aztán meglepő diamikai jelenségek figyelhetőek meg. A Szent István-Koppány-ellentétének váratlan felszínrekerülése is már egy bizonyos jelzés. Ez a kis kérdés egyben azt is szóbahozza, hogy nem csak két eszme ütközik, hanem az is kiderül közben, hogy a kereszténység szenteltvizes és füstölős eszméjén kívül igenis, van, azaz volt egy ősi eszmeiség is. Örvendetes, hogy kérdés formájában ugyan, de téma lett ez, sőt azóta is vitatéma. Az is érdekes, hogy ehhez hansonló (azonos gyökerű) ambiciók manapság egyre–másra kerülnek előtérbe éppen, amikor nagyon európai úniózunk. A szeparálási mozgalmakra is gondolok, amelyek voltaképpen az ilyen vagy amolyan politikai-gazdasági-történelmi együvékényszerüléstől való szabadulni vágyásról
szólnak. Egyben azt is érzékeli az ember ezekben a mozgásokban, hogy nem csupán gazdaságilag és politikailag akarnak különállni ezek a népek, hanem voltaképpen a saját életüket akarják élni cakk-pakk, és ez kimonatlanúl is tartalmazza azt, hogy hagyományaik és saját szívük szerint akarnak élni. (Miközben szívesen kooperálnának gazdasági vonalon a többi országgal). Megunták ugyanis a népek az ilyen-olyan eszmei egykalapokat, sőt a legújabbat is, az eszmétlent, a brüsszeli goromba beavatkozásokat is. A skót skótnak született, nem pedig nagybritanniai tagálambelinek, a baszk baszknak született, nem pedig spanyolországinak, a katalán sem, az ír is írnek született, és ne feledjük el magunkat sem: a magyar pedig magyarnak született, Európa legősibb népeként született, egy mai napig is alig kibogozott, nagyszerű őstörténelemmel, ősidőktől való írástudással, ősvallással és morállal, aminek a kialakulása évezredekre nyúlik vissza. (Számoljuk csak össze gyorsan, hány népet akartunk mi valaha is leigázni? Eljutunk hamar a nullához. Ez is erkölcsről és morálról tesz bizonyságot).
Ezeket a mozgásokat figyelve nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a természetellenes valami ellen lázadnak ezek az európai népek, az egykalap alatt élés ellen, és legyünk őszinték, igazuk van. A népek csupán a maguk életét akarják élni, a különféle nagy vallások, vagy más uniformizálni akaró „nagy“ eszmék pedig voltaképpen mindig csupán világuralmi szándékkal tereltek össze népeket. És ebből már elég volt. A kereszténység eszméje is, és a kommunista is világuralmat akar kiépíteni, és nyílvánvalóan a világot terveztők és szerkesztők is szintúgy világuralmat akarnak kiépíteni: ezúttal egy világot, átfogó, totális gazdasági kényszerre alapozva.
Vannak gyors folymatok és vannak lassúak. A nemzettudatok kialakulása és stabilizáslódása kimondottan lassú. Talán a leglassúbb, hiszen endogén folymatról van szó. A többi, például az, hogy Európa és a nagyvilág mindinkább tele lesz zsidóval is, mohamedánnal is, cigánnyal is, kínaival is a gyors folyamatok közé tartozik. De érdekes módon, ez nem látszik a mostani endogén folymatokat gátolni, hanem éppen serkentőnek tűnik, mégpedig azért, mert a kívülről jövő eszmékkel már torkig van Európa sokféle népe, és éppen nem további vegyülést, hanem saját képletére való visszarendeződést szeretne. A lazán meghatározott és épp olyan lazán emlegetett nemzetek európja mint fogalom, vagy cél, voltaképpen az egyetlen értelmes és egyetlen lehető jövőbeli cél. Leegyszerűsítve úgy hangzik, hogy Európa a nemzetek vidáman kooperáló közössége kellene legyen. Persze, brüsszeli és más napiparancsok nélkül. Menne az, vagy így menne csak igazán… Minden népnek megvan a maga esze,stíluaa, felfogása.
Ilyen folyamatok munkálnak ma, fű alatt.
Európa, mint nem egészen létező, vagy alig-alig létező civilizációs egység kialakulásához, vagy kialakulatlansához tudnunk kell egy-két dolgot. Például azt, hogy a civilizációk mind végesek. Civilizációk mindenütt ahol kilakultak, gondolatra, ESZMÉRE alapultak. Az Ember morális adottságú. A család, mint kerek kis világ és a külvilág is morálra neveli az embert. Ki is alakul magától egy „szokásjog“-ra emlékeztető morális értékrend az emberben, és népek sajátos hajalamai és lelki alkata szerint (mármint az eddig létrejött civilizációkban) mindig megjelent egy nagy ívű elme, aki megfogalmazta, összefoglalta és rögzítette a morális szabályokat, amelyek eleve az ő népe lelkében fogamzódtak meg. Tanítani is kezdték a maguk meglátásait, tan lett belőlük, vallás, esetleg egy egész nemzettel, mint hű követőkkel. A tanból tehát kialakult a közös, egy-húr. Nyílvánvalóan, ebben a stádiumban a szellemi vezető lett a nép szeretett és követett uralkodója. Eleiben főpap és fővezér volt egy személyben, több helyütt, ahogy a történelemből látjuk. De azt is tudjuk, hogy a szellemi vezetés és a katonai fővezérlés előbb-utóbb szétvált, majd nyers erejénél fogva a katonai „kaszt“ vette át a prímet. Az a „kaszt“, amely eleiben hűen védte az eszmét, végül elorozta a hatalmat, noha a katona képtelen vezetésre. A mi történelmünk első- és második világháborús korszaka is jól mutatta, mennyire tudtunk csatákat veszteni és végül az ország kéthamadát is elveszteni, (bölcsekre nem hallgatva) hiszen természeténél fogva a katona nem diplomata, a katona nem bölcs, a katona nem nemzeteszmét képvisel, csak hatalmat, eszme nélkül, esetleg egy rossz eszmét. Szinte nevetséges, hogy például Amerikában is az elnők egyben a legfőbb katonai hadúr is. Abban az Amerikában is így van ez, ahol a hadsereg valakik világuralmi törekvésének bárhol bevethető zsoldosává vált. Nyilván, őrültség ez, de így van. Eközben már a harmadik „kaszt“ a kufárok „kasztja“, megneszelte a vissza nem térő alkalmat, hogy a mind gyakrabban és rendszeresebben hibázó katonai uralom helyett ő kerüljön előtérbe, és megszerezze magának a hatalmat. Mert a dogok természetes rendeződése szerint a szellemi kaszt után a katonai szokott következni, és mikor már jóformán semmi sem működik, a kufárok kasztja azt hiszi a maga természete szerint, hogy majd az érdek és profit, (az egyetlen amihez ért) mint új istenség és eszme fog rendet teremteni. Nem teremt. Ezt már látjuk, és meg fogunk erről bizonyosodni, ha eddig nem tettük volna. Ebben a fázisban az illető civilizáció már kezdi az utolsókat rúgni, hiszen a civilizáció lényege a szellem uralma, nem a kardé, vagy pénzeszacskóé. Ilyenkor minden áru lesz, beleértve a negyedik “kasztot“ az új értéket teremteni képes munkás népet is. Áru és áldozat lesz az is. És ezután a nagy roló lehúzássa következik, a nincs tovább, a civilizáció megszűnik…
Ez a természetes folymat sajnos megállíthatatlan akkor is, ha újabb próféták tűnnek fel, akik nyugodtan nevezhetők antikrisztusoknak.
Európának, mint civilizációs egységnek tehát egészen egyszerűen, nincs jövője, miközben azt is tudjuk hogy az „öreg kontinensnek“ igazi szellemi múltja sincs. Nálunk, nem voltak próféták, mint Indiában, Perzsiában, Kínában, és más nagy helyeken, azaz nem jutott igazán szóhoz senki, aki néplélekben született „szokásrendet“ összefoglaló és tanító nagyívű elme lett volna, főleg a kereszténység béklyójában nem volt ez lehetséges, nem beszélve arról, hogy vajon melyik kitűntetett néplélekről beszélhetnénk egy ilyen heterogén kontinensen? A reneszánsz ugyan produkált nagy elméket, a filozófusok is megpróbálták megértetni a világot, az irodalom is hosszú sort termelt ki igazi bölcsekből, de valahogyan lokális bölcselők voltak ezek és nem állt össze szellemi termésükből a tipikus európai eszmeiség. És már nem is fog. Különösen a nagy európai országok látszanak elveszteni az eredeti és európai identitásaikat. Londonban alig lát az ember eredeti angolt. Párizs is minden lesz néhány évtized múlva, csak tipikusan európai nem. Esetleg arab köztársasággá válik. Németország sincs jobb helyzetben. Nem beszélve, arról, hogy a kufár EU is ki kell múljon egy előre látható tökéletes fiaskóban egyszerűen, mert a kufár nem vezér, a kufár istene nem civilizációteremtő, a kufár csak szipolyozni tud, fajokat, népekt keverni… tehát csak rombolásra képes.
Azok a törekvések, melyeket az egykalap alól való menekülés jellemez ma, legélesebben a kisebb európai népeknél láthatóak. Az is lehet, hogy a teljes civilizációs összeomlást nem a nagy nemzetek, hanem éppen a kicsik fogják túlélni, mert egy kis nemzet könnyebben és gyorsabban képes visszarendeződni a számára természetes, egészséges állapotra. Lehet, hogy így lesz, lehet, hogy nem. De több a valószínűsége annak, hogy kis népek teljes keresztmetszetükben találjanak önmagukra, szemben például egy genetikailag is deformálódott Franciaországgal, vagy Németországgal. Akár így lesz, akár nem, annyi bizonyos, hogy egy leáldozott civilizáció után mindig eljön egy újabb. És az újabb mindig tiszta lappal kezd.
Az új civilizáció minden bizonnyal nem a mai európai „civilizácó“ folytatása, vagy annak magasabb foka lesz, az új civilizációk nem öröklik az előzőnek a hullafoltjait, nem is az előzőből sarjadnak ki, sőt annyira más szokott lenni az új, hogy képtelen megérteni az előző civilizációt, sőt nem is foglalkozik már vele.
Van tehát valami jövője az „öreg kontinensnek“, már csak túl kell éljük az összeomlást.
Érdekes időkben élünk…
Balogh Bertalan
USA