Újabb kötetem jeles emigráns személyiségeknek szentelem, akiket már korábban, az 1980-as évek elejétől, esetleg az 1970-esek végén megírtam. Az ő sorsukban kicsit tetten érhető az anyaországi, magyarság helyzete is, – hiszen innen kényszerültek elmenni, más hazát keresni. Az itthoniak, a mi nemzedékünk, s még az előttünk és utánunk jövők is, megszenvedték a rendszert; például a kitaszítottságot, azt a helyzetet, amely szerint, mi sem igen leltük honunkat a hazában. Csakhogy általában nem az életünket kockáztattuk, csupán a szabadságunkat orozták el tőlünk és a félelem uralta az életünket. Ők, a második világháború utáni menekültek vagy az ’56-os forradalom emigránsai, a politikai üldöztetés vagy a kötél általi halál elől menekültek Magyarországról. Pontosabban disszidáltak. Hiszen itthon csak így szóltak róluk a hivatalosságok. Emigránsok csak az 1990-es változások után lettek.
Ők a tizenhárom jeles személy, akiket több mint negyven éves újságírói munkásságomból emeltem ki, Ausztriáig és Ausztráliáig futottak, s a társadalom különböző rétegeiből kellett útnak indulniuk. A befogadó ország polgáraiként pedig egytől-egyig bizonyítottak, valakikké, megbecsült, értékes állampolgárokká lettek második otthonuknak. S tegyük hozzá mindjárt, bármely földrészre vetette őket a sorsuk, hasznára váltak az anyaországnak is.
Hogy az első szabadon választott miniszterelnökünk Antall József nem vonta be őket, az úgynevezett rendszerváltoztatás munkájába, fölháborította a közvéleményt, de ők sem tudják feldolgozni a mellőztetést a mai napig. Jelentős veszteségként könyvelhetjük el mindannyian, utólag is, hogy a hivatalos politika lemondott róluk. Pedig boldogan, nagy reményekkel jöttek haza, értékes szellemi, kapcsolati tőkéjüket, és pénzüket is hozták, fölajánlva a haza javára. De nem kellettek.
Néhányan már a hetvenes években is haza- hazalátogattak, főleg akiknek állampolgárságot adott a befogadó ország. Ők tizenhárman a következő személyek:
Borbándi Gyula, aki az egyetemes irodalom legjelentősebb lapját szerkesztette Münchenben és az itthon tiltott magyar kultúrát szolgálta a Szabad Európa Rádióban is; Hasonlóan a nemzet őre volt Tollas Tibor is, a Nemzetőr létrehozója, és majd fél évszázadig a mindenese; Domahidy András pedig Ausztráliában beérkezett a magyar irodalomba, földbirtokosból íróvá lett, az itthon meghamisított arisztokrata világ hiteles rajzát adta több remek prózájában. Gróf Nádasdy Ferenc „ A legnagyobb fényre emelt család” utolsó magyar férfi tagja pedig Kanadából hazatérve teljes életével bizonyította ugyanezt. Pongrácz Ödön, a nyolc örmény testvér közül az egyik, Pongrácz Gergely bátyja, megtisztelt azzal, hogy átadta ’56-os naplóját, amivel a forradalom néhány eseményét nemcsak feltárta, de hitelesítette is. A Los Angelesben élő, milliomossá lett Lassan György szintén ’56.-os forradalmár, a Práter utca parancsnoka volt, s a mai napig küzd azért, hogy senki se hiteltelenítse, és ne sajátítsa ki a forradalmat, akinek nem volt hozzá köze. Malfatti-Eszterházy Alice édesapja Eszterházy János felvidéki mártír rehabilitálásáért küzd évtizedek óta.
A kötetem másik asszonya a Venezuelában élő Kuncelné Fényes Ildikó egész Latin-Amerika Magyar Szervezetei Országos Szövetségének elnöke. Így képviseli a földrész magyarságát a Magyar Állandó Értekezleteken. Páter Hites Kristóf bencés szerzetesként, vándorló rendtársaival az Államokban San Francisco körzetében megalapította az amerikai földrész első bencés szerzetes rendjét, benne egy jelentős katolikus iskolával. Magay Dániel, egyetlen sportoló az összeállításban, arany kardvívó, Szeged olimpikonja California gazdag, feltaláló vegyésze. Jakabffy Ernő a nagymultú örmény család tagja, a nagy adakozó és tiszta férfi, Svédországban is a gyergyói erdők zúgását hallgatta. Hazajött segíteni és az itt szerzett tapasztalatok az öngyilkosságba kergették. A Kölnben élő Világhy házaspár örökbefogadási kálváriája a Kádári szocializmus hiteles rajza, de mondhatnánk azt is: karikatúrája. A Szilvay fivérek Helsinkiben lettek világhírűek, a vokális Kodály módszert a vonós hangszerek oktatásában alkalmazva.
Velük, a „megtűrt” korszakban, anyanyelvi kongresszusokon, találkozhattam, az Új Tükör munkatársaként. Telefonon is kérhettem interjút, ha másként nem sikerült elérnem őket. Így jelenhettek meg a „tiltott” és „tűrt” korszakban a portrék róluk.
A szerző számára rendkívül izgalmas olvasmánynak bizonyulnak a régi írások, de lehet, hogy mára mások számára is társadalom-történeti érdekességek. Ma is lázba hozott, hogy újból beszélhetek velük, amit képtelen voltam legyűrni magamban. És ettől lettek érdekesek ma a régi írások is. Azonnal kutakodni kezdtem és valamennyiüket elértem. Általában azt kérdezem, mi történt velük, és a környezetükkel, az elmúlt évtizedek alatt. S ha ők ezt már nem is mondhatják el, mert véglegesen emigráltak közülünk, de a szeretteik a barátaik beszéltek helyettük.
Kissé magam is meglepődtem, hogy a régi írásaim ma is életképesek. Engem semmiféle pártfegyelem nem kötött akkor sem. Nem akartunk hűséges króni9kásai lenni a kádári politikának. Engem mindig is vonzottak a legkiválóbbak, a jelentős személyiségek, akik fölébe nőttek a mindenkori hazai állapotoknak.
Mivel a társadalmi valóságból kiragadott kis csoporttal foglalkozom, műfaját tekintve valamiféle ismeretterjesztő szociográfiának minősíthetem a munkámat, ami szociológiai elemeket is tartalmaz. Nem csupán interjúk, hiszen feltárom a múltjukat és a jelenüket, az életüket, és a társadalmi helyzetüket.
Innét melléklet, amit a Magyar Művészeti Akadémiához benyújtott pályázatomhoz írtam.
Domahidy András, földbirtokos arisztokrata nem csak hazalátogatott
Ausztráliából negyven év után, de egyben meg is érkezett a magyar irodalomba, a Magvetőnél 1986-ban megjelent új stílusteremtő kisregényével, a Vénasszonyok nyarával ő lehetett az év írója itthon. Éppen 100 évvel később 1949-ben kényszerült emigrációba, mint dédapja, a koltói Teleki Sándor, Petőfi barátja, a negyvennyolcas szabadságharc honvéd ezredese.
Borbándi Gyulával, a nyugati magyar emigráció jeles képviselőjével és egyben meghatározó alakjával, aki ma 94 évesen Budapesten él, már az 1970-es évek elején többször is találkozhattam. Ő indította el 1955-ben a Münchenben megjelenő Látóhatár című irodalmi folyóiratot, amelyben, a magyar irodalomból itthon kirekesztett, az egész világban szétszórtan élő magyar írók publikáltak. Majd később az Új Látóhatárt is felelős szerkesztőként jegyezte. Ugyanakkor minden jelentős emigráns folyóiratba írt, majd kicsit később itthon is versengtek érte a kiadók; történelmi, irodalomtörténeti, és politikai kérdésekkel foglalkozó kötetei egész polcokat töltenek meg mindenütt Európában, ahol még nem felejtették el anyanyelvüket a magyarok.
A világhírű Helsinki Ifjúsági Zenekart a magyar Szilvay fivérek vezetik, immár 35 éve. Ők nem üldözöttek, „csak” azért hagyták el az országot, mert itthon nem érvényesülhettek. Akadtak ilyen esetek is jócskán. Tipikus példa, az ambiciózus mérnök, akinek a mások által megtervezett ceruza rajzait kellett kihúznia tussal itthon a Láng Gépgyárnál. Vagy az agysebész, aki műtőasztalhoz sem juthatott, az NSZK-ban pedig jelentős ideggyógyintézetet vezethetett.
A Helsinkiben élő, de a világ négy kontinensének egyetemein tanító zenetudósok, Szilvay Géza és Szilvay Csaba a Kodály módszer továbbfejlesztésével tettek szert világhírnévre. Zseniális ötlettől vezérelve, alkalmazták a hangszeres zeneoktatásban ismert Kodály módszert, amit a mester csak énekhangra alkalmazva hagyott ránk.
2004-ben Helsinkiben vendége lehettem Dr. Szilvay Géza professzor úrnak, és nemrég ismét találkoztunk Budapesten, amikor három napos zenei kurzusra hívták a debreceni zenetanárok.
A vértanú gróf Eszterházy Jánosnak 1901-1957 a felvidéki magyarság parlamenti képviselőjének leánya, a Rómában élő Malfatti-Eszterházy Alice l99l. júliusában adott interjút az Új Magyarországnak. Így ő akkor elsőként tájékoztatta a lap olvasóit a történelmi arisztokrata család és tragikus sorsú családfője sorsáról.
Akkoriban még nem volt közismert Eszterházy János rémséges drámája, amit ma már jól ismerünk. Gróf Eszterházy Alice 22 éve tartó küzdelme máig nem ért véget, annak ellenére, hogy egy időben a kiváló cseh köztársasági elnök Václav Havel is segítségére sietett. Hogy valaha is átadják-e az apa tetemét, hogy a végtisztességet megadhassa neki a család és a felvidéki magyarság, talán tőle megtudhatjuk.
A 88 éves Kristóf Atya, teljes nevén Páter Hites Kristóf, pannonhalmi bencés szerzetes 1991-ben mesélte el, hogyan alapította meg néhány Nyugat Európában bujdokoló társával az Egyesült Államokban a bencések rendjét. A háború után, a felvidékről menekült szerzetes tanár, jó kiadványaival hírmondója lett a magyarságnak, itthoniaknak és a külföldieknek egyaránt. Jóízű nevetésekkel tarkítva mesélte el, kegyetlenül nehéz, drámai fordulatokban gazdag életét. Még azt is meg kellett érnie, hogy a saját pénzükön megvásárolt 17 hektárt, amire fölépítették San Francisco melletti rendházukat, és nagyhírű iskolájukat hozták létre, Kádárék ostobasága miatt véglegesen „elvették” tőlük, tőlünk, a hazai rendháztól. Mivel az amerikai törvények értelmében az államra száll 25 év után az ilyen jellegű tulajdon, ha nem tanulnak az iskolájukban otthoni diákok. Pannonhalma így vesztette az amerikai földrészen egyetlen, 50 millió dollár értékű tulajdonát.
Magay Dániel, a Szegeden nevelkedett, Kaliforniában élő kiváló kardvívó olimpikon, 1956-ban Melbourne-ben a győztes olimpiai csapatban vívott, majd részt vett a Sports Illustrated magazin által szervezett amerikai túrán. A kiváló negyven sportolóval együtt lépett le az olimpia után, s nem is akárhogyan; az amerikai elnök külön gépével vitték őket az új világba, Alexander Bródy, az író Bródy Sándor unokájának közreműködésével. Így és ilyen luxus körülmények között ismertették meg velük Amerika nagyvárosait, hogy kiválaszthassák, melyikben szeretnének letelepedni.
Ő a három legendás muskétás; Gerevich, Kárpáti és Kovács mellett tagja volt az l954-es világbajnok magyar csapatnak is.
San Franciscóban, a híres Berkeley egyetemen szerezte meg vegyész diplomáját és még háromszor az USA kardvívó bajnoka lett. S mivel nem akadt kinn ellenfele, abbahagyta. Világhírű céggének többszörös feltalálója lett, majd annak vezérigazgatójaként ment nyugdíjba. Néhány éve meglátogattam őt, mint gyerekkori játszópajtásomat, a milliomosok lakta Los Altosban, Kaliforniában, San Franciskó közelében. Édesapám Ónody István, a Magay család Szeged melletti birtokának gazdatisztje volt.
Sulyok Vince: Kevés olyan nyugati magyar költőnk van, aki a honvágyról, a hazáról, a szülőföldről olyan hőfokon tudott vallani, mint ő.
56-os emigránsként lett az oszlói Egyetemi Könyvtár főigazgatója. Norvégiában a magyar emigráció szellemi életének legjelentősebb alakja. Később, munkássága révén, a nyugati magyar emigráció jeles költőjeként tartották számon. Kiváló lírikus volt, de mint történész és műfordító is nagy szolgálatot tett a magyarságnak. 1978-tól, csaknem két évtizeden át a Norvég Nagy lexikon magyarországi szerkesztője lett, és 900 magyar vonatkozású szócikket írt a kiadványba. Magyarországról 700 oldalas monográfiával is hozzájárult norvég nyelven a magyar kultúra megismertetéséhez. Ő a magyar költészet színe-javát fordította le, valamint magyar nyelvre ültette át a norvég irodalom jeleseit. Előtte mindössze két szócikk jelent meg rólunk az északi országban.
Világhy Katalin, az okos, erélyes és következetes szőkeség, a kölni rádió szerkesztője, férjével Világhy Ernő egyetemi professzorral együtt, három éven át küzdöttel, három állami gondozott magyar gyerek örökbe fogadásáért. A téma megírására Czine Mihály biztatott, 1986-ben, a Kecskeméten megrendezett Anyanyelvi Konferencián.
A szegény állami gondozott magyar gyerekek az NSZK-ban mindent megkaptak a szüleiktől, ami szem szájnak ingere. Felnőttként azonban hátat fordítottak nevelőszüleiknek. Tanulságos történet.
„A nyugati magyar sajtó legfrissebb hajtása a chicagói Szivárvány, amelynek 1980-ban jelent meg első száma. Szerkesztője volt, néhai Mózsi Ferenc költő, kinek sikerült néhány rövid év alatt jó munkatársi gárdát szerveznie a folyóirat köré és annak színvonalát számról-számra javítani – írja Borbándi Gyula; A magyar emigráció életrajzában.
Vállalkozóként is találkozhattunk Mózsi Ferenccel Budapesten – írom 1991. májusában, „ A kisebbség a piacgazdaságban” címmel általa megrendezett konferencián, ahol röviden beszámolt utazási irodájáról, amelynek jövedelméből finanszírozta a lapját. A Szivárvány Mózsija a Magyarországról való menekülés legkalandosabb útját választotta; 1970-ben: Bravúros elhatározással átúszta a tengert Jugoszláviából Olaszországa egy nyári éjszakán
Jakabffy Ernő, Európa legnagyobb emigráns szervezetének, a Svédországi Magyarok Szövetségének elnöke volt, amikor megismertem. 56-os menekültként, kezdeményezője és egyik létrehozója a stockholmi Magyar Háznak. Kiváló erdészmérnök lett belőle, tehát érthető, hogy az Erdélyből származó, 56-os forradalmár a svéd erdők gyergyói zúgásáról beszélt nekem, 1991-ben. Sokszor, a gazdag északiak adományaival megrakott teherautó karavánokkal segítette itthoni honfitársait, mindig azokat, akik rászorultak. Később hazatelepült.
2003-ban Budapesti lakásában saját fegyverével vetett véget életének. Temetését saját maga előre megtervezte, a nekrológját is maga írta meg. Öngyilkosságának okát sokan, sokféleképpen magyarázzák. A valódi okot kideríteni bizonyára én sem tudom, de megpróbálom összegyűjteni a magyarázatokat.
Fényes Ildikó remek intellektus, sugárzóan vonzó egyéniség. Őt egészen kicsi gyerekként menekítették a szülők magukkal 1945-ben, így a venezuelai magyar élet minden korszakának részese és tanúja volt. A négy nyelven beszélő fizikus, egyetemi tanár, három felnőtt gyermek édesanyja és nagymama is már, évtizedekig a caracasi magyar közösség vezetője volt, majd a Venezuelai Magyar Szervezetek Koordinációs Bizottságának elnökévé választották. A MÁÉRT, a Magyar Állandó Értekezlet résztvevője, Budapesten.
A Nyugati Magyarságban és a Bécsi Magyar Naplóban jelentek meg róla írásaim. Ma a latin-amerikai magyarság helyzetéről kérdezem, és a közösségért vállalt jelenlegi feladatairól is beszél.
„ Színek remetéje” címmel írtam Prokop Péter, Rómában élő pap festőről, a Magyarok Világlapjában, annak 1993. augusztusi számában. A remek jelzőt, amivel Tűz Tamás költő ajándékozta meg a naponta ott miséző káplánt, aki a Római Szent István Zarándokházat is évtizedekig igazgatta, s akit talán mégis legjobban a festészete jellemez. A négyemeletes zarándokház folyosóit háromszáz festménye díszíti, a Vatikán városában. Itthon is, a csepeli Kalocsai Nővérek Otthonának folyosóit olajfestményei borítják. Sokszínűségére mi sem jellemzőbb, minthogy sokadik – talán a tizenötödik – kötetének bemutatója alkalmából a Magyar Írószövetség tagjai sorába választotta.
Ő az, aki nem akart itthon béke-pap lenni, sem börtönökben senyvedni, ezért hagyta el az országot.
Nemrég hű barátai, kritikusai kiállítást rendeztek, Budapesten elérhető műveinek töredékéből, valamint a Szent István Bazilika alagsorában, emlékének teljesebb tárlattal tisztelegtek tavaly.
Tollas Tiborról, a Nemzetőr c. lap legendás főszerkesztőjéről, a költőről, az ötvenhatos forradalmárról a kilenc évet börtönben töltött bámulatos emberről, nem azt szeretném elmondani, ami számos tanulmányban, lexikonban, szócikkben, a Magyar Emigráció Életrajzában megjelent róla, hanem azt, ami máshol föl nem lelhető, amit csak az emlékezetünkben őrizhetünk. És őrizhetnek a nagyvilág minden táján élő Magyar Házak, közösségek; egyesületek, körök társaságok. Hisz mindenhol ismerték és szerették. Én most arra koncentrálnék, mit jelentett ő nekünk, a hazaiaknak, a reménytelennek tűnő időben.
Tizenhárman vannak, és az én első gyerekkori ékszerem medálját is, – amit nagyanyámtól kaptam – 13-as szám ékesítette. Aztán mondhatták nekem később bármikor, hogy ez szerencsétlen szám! De, ha valaki mégis így gondolná, tudok még néhány kiváló haza találót ajánlani, hogy éppen ne tizenhárom legyen az ő számuk: Például: Szente Imrét, a Kalevala kiváló fordítóját; Rácz István finnországi magyar fotográfust, vagy Zsolcsák István brazíliai gyárost.
Hogy csak néhányat említsek: Pongrácz Ödönt a még soha sehol nem közölt 56-os naplójával. Ő a Corvin-közi parancsnok, Gergely bátyja volt, a nyolc Pongrácz-testvér közül a legöregebb. Vagy Szente Imre, aki úgy fordította le a Kalevalát, a finnek eredetmondáját magyarra, mintha magyar nyelven alkotta volna meg azt a finn nép, esetleg Arany János dolgozta volna fel a soha föl nem lelt magyarokét. Ami ugye, nem sikerülhetett neki, mert az csak kis töredékben került elő.
De, hogy a finnországiaknál maradjunk, jártam én Rácz István, fotográfusnál is Helsinki külvárosában, aki 95 évesen, félvakon jött elém a villamos megállóhoz, 2003-ban, a térdig érő hóban, Ő volt az a lassan már elfeledett világhírű magyar fotós, aki a finnekkel ismertette meg, fedeztette föl a fotói által saját ősi műtárgyaikat, népművészeti kultúrájuk muzeális darabjait.
Leveleztem és többször találkoztam Zsolcsák István brazíliai gyárossal, az Erdélyi Világszövetség alelnökével az egyik legjelentősebb magyar mecénással. Megírtam Lassan Györgyöt is, a távollétében halálra ítélt Práter utcai felkelők parancsnokát. Ő a szomorú milliomos gyáros, aki az Államokból, gyakran hazajárt a szabadság, a rendszerváltás ígéretének hajnalán, ő aki ’56-ban, az életét kockáztatta a szabadságért.
Ónody Éva
Hozzánk édesedett Rodostó – Tizenhárom emigránsról
