Minden a képzelőerőnkön, az akaratunkon, és azon múlik, hogy van-e bennünk elegendő hit. Amit hittel végzünk, annak sikerülnie kell, hiszen hinni abban lehet, és kell, ami nincs, éppen azért, hogy legyen. – Kovács Ágnes gondolatai élsportról és az életről.
Kovács Ágnes úszófenomén (olimpiai, kétszeres Világ-, hétszeres Európa-bajnok, világkupa-győztes és örökös magyar bajnok) 27 évesen, az Országos Bajnokságon búcsúzott el a versenysporttól. Azóta eltelt hat év, és a sportos lányból gyönyörű nő lett, úgy bomlott ki, mint egy szép virág.
– A képzelőerő nagyon fontos az ember életében, s nekem mindig is volt fantáziám, gyerekkoromtól éppen ez motivált abban, hogy rövid és hosszú távú terveket tűzzek ki magam elé. Természetesen kellenek a példaképek is, de csak akkor működik jól az akarat, ha képzelőerő is társul hozzá, és nem a példaképek életét akarom élni, hanem a saját személyiségemet kibontani. Az akaraterőhöz pedig kell a hit, hiszen a célok eléréshez kitartás és lemondás szükséges. Én tudtam, hogy bajnok akarok lenni, és amikor talán a legfiatalabb olimpiai bronzérmes lettem Atlantában, alighogy leléptem a dobogóról, már eldöntöttem, hogy négy év múlva Sydney-ben győzni fogok. Csakis ez lebegett a szemem előtt. És Atlantában még valamit eldöntöttem, amely már előbbre mutatott, mint négy év: amerikai egyetemre akartam bekerülni, és ez legalább annyi kitartást és erőt követelt más szinten, mint a sport.
A közgazdász szülők okosan irányították Ági életét, megértette, hogy a sport nagyszerű dolog, de a tanulást sem szabad elhanyagolni. – Sikerorientált ember vagyok, és mivel elfogadtam a szüleim útmutatásait, így két területen is volt lehetőségem arra, hogy győzzek. Egyensúlyban tartottam a fizikai és pszichés kihívásokat, s ha az egyikben – magamhoz képest – gyengébben teljesítettem, akkor a másikban voltam erősebb. Sydney előtt pedig már gőzerővel tanultam angolul, hiszen ott volt előttem a másik álom, az amerikai egyetem.
Az arizóniai Phoenixben kezdte meg tanulmányait, de az úszást sem hagyta abban, a Sun Devils csapatában sportolt. – Itt ismertem meg azt az érzést, hogy az úszósport sem feltétlenül magányos harc, és ez remek volt. Huszonnégy évesen átvehettem a diplomámat, marketing és kommunikáció szakon végeztem. Amikor abbahagytam a versenysportot, az első időszak rémes volt, igaz, hogy jártam a Corvinus Egyetem mesterképzésére, és a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karon is végeztem a szakedzői kurzust, de az uszoda nemléte légüres térbe tett. Kellett hozzá erő, hogy elfogadjam, nekem is kell egy év lazulás, amikor úgy élhetek, mint egy igazi nő! Több időm volt a kapcsolatomra, Gáborra, akivel 2007-ben ismerkedtem meg, és három évvel később házasodtunk össze. Egy év múltával pedig megszületett Gábor Dominik (Motyó), a kisfiam, és ez volt az a pillanat, amikor igazán úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. Nagyon vágytam már az anyaságra, s ahhoz, hogy mint nő is kiteljesedhessek, szükség volt Domi jelenlétére. Hiszem, hogy az ember a harmincas éveiben a legerősebb, és nagyszerű eredményekre képes. A gyes alatt megtanultam olaszul, s középfokú gazdasági nyelvvizsgát tettem. Doktori iskolába járok, a kutatási témám az élsportolók és a média kapcsolata a társadalomban. Minden pillanatomban segít a férjem, és ott vannak a nagyszülők is, olyan bázis van hát mögöttem, amely nem engedi, hogy meghátráljak. A 2014-es év is csodálatosan kezdődött számomra, azt kívánom, később se legyen rosszabb. Boldog vagyok, hogy még mindig van képzelő– és akaraterőm, és nem veszett ki belőlem a hit sem.
A cikk az A Mi Otthonunk magazin júniusi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál!