Hosszas unszolásra, egy barátságtalan őszi reggelen kísértem el először lányomat a közeli bolhapiacra. Ő akkor már vagy fél éve hordta haza rendületlenül a kincseit, nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, nem számított se forró nyár, se szél, se eső. Nem értettem újsütetű szenvedélyét, hogyan képes minden szombat-vasárnapja felét erre szánni pihenés helyett, ráadásul korán is kell indulni a nagyobb remény érdekében. Nem értettem, mert eladdig nem kóstoltam bele a kincsvadászatba. Azután én is elvarázsolódtam.
Elsőként persze furcsa volt a kulé kavicson kanyargó terített takarók sora, rajtuk a ki tudja honnan jött holmik. Kar nélküli műanyag baba, esküvői portré, kancsófedél, Lenin szobor, képeslap, katonai rangjelzés, moncsicsi baba, gyufás címke, kutyás persely, estélyi cipő, karóra, úttörőöv, tejes kanna, Pöttyös Panni sorozat, közöttük megbújva egy-egy szép tárgy… Minden és semmi. A múlt. Melegséggel telik a szív, amikor visszahoznak egy-egy emléket. A megsárgult, apró virágos fűszertartó elvisz kisgyerekkorom konyhájába, békaperspektívából látom a nyitott kredencet, barna fáját, benne a cukortartót a fölső polcon. Ugyanolyan volt, mint ez itt a földön… milyen szépnek találtam… csentünk belőle alkalomadtán egy-egy kanál cukrot.
S már az első délelőtt sikerélményem volt: rábukkantam egy századelős kitűzőre, egy üveg gyümölcstartóra és egy míves süteményes lapátra. Lányom beavatott a piaci etikettbe és a technikába is: egyenként, tüzetesen szemléljek végig mindent, és csak azért nyúljak, ami tényleg érdekel (és ugyanoda, gondosan tegyem le), s ha ajánlatot tettem, el is kell vinnem. Emlékszem, az elején egyszer visszatáncoltam, meg is kaptam a magamét a haragos, hatalmas embertől, de mert visszahúzott a szívem a szép ékszeres dobozért, a végén megbékélt: „Na jól van, látom, maga mégis csak magyar ember!” Alkudtam is, ahogy illik, ez is a siker része. A varázslat még a piac után is folytatódott. Az elfeketedett ötvös tárgyakat szidolozni kellett, hogy újra régi fényükben pompázzanak, izgalmas volt, vajon előbukkan-e fémjelzés, arra rákeresni a neten, végül újabb öröm volt megtalálni a lakásban a dísztárgy helyét.
Sok szép „családi ezüst”, asztalközép, bonbonier talált nálunk otthonra. Két-három hónap telt el ebben a bódulatban, de szerencsére jött a karácsony, vele megérkeztek az unokáim, így bolhapiaci tekergéseimnek vége szakadt. S mivel még a szép dolgokat sem szeretem halmozni, birtoklási vágyam, terebélyesedő gyűjtőszenvedélyem léket kapott. Elvonási tüneteim persze még sokáig voltak, de ma már csak szeretettel gondolok vissza kincskereső útjaimra.
A cikk az A Mi Otthonunk magazin májusi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál!