Lánszki Regő (1980.júl.26, Debrecen) soha nem álmodott arról, hogy Budapest városfejlesztéséért fog dolgozni, főképp arról nem, hogy kerületi elnökként és vezérigazgatóként. Neki mégis sikerült! Fiatal, művelt, sokrétű, karakán és legfőképp a nemzetéért dolgozó értelmiségi, aki először adott interjút lapunknak, megtisztelve ezzel olvasóinkat is. Munkáiról faggattuk, hitéről, „ars poeticájáról” és jövőképéről. Válaszait egy rövid interjúban rögzítettük.
– Hogyan határozná meg a sikert? Kiket tart sikeresnek?
– Ez egy érdekes kérdés. A siker talán az, amit az ember gyerekkorában megálmodik, hogy mit szeretne magától, a társadalomtól, az élettől, és amikor el tud indulni az önmagával szembeni és a társadalmi elvárások útján. Siker az, amikor később visszatekintve is elégedettek lehetünk azzal, amit tettünk, teremtettünk. Sok sikeres embert ismerek, azt hiszem.
– Önnek voltak, esetleg vannak példaképei?
– Bár a művészeti, a politikai vagy tudományos életben szép számmal akad, akit példaértékűnek látok, kiemelni, konkretizálni nem tudnék. Sok, akár csak könyvből ismert személy van, akiknek gondolata és tettei határozzák meg most is a napjaimat. Közvetlenül a saját szüleim személyisége az, ami annyira példaértékű, hogy én magam is a tőlük kapott értékrendszer szerint élek.
– A szülei mivel foglalkoznak?
– Édesapám ökológus, édesanyám tanítónő.
– Ön szerint mi határozza meg azon emberek attitűdjét, akik sikereket érnek el?
– A sikerességben az a fajta nyugodtság, az a fajta elfogadás nagyon fontos, ami nem a gyors sikerre, vagy a rövid célok elérésére hajtja az embert, hanem arra ösztönöz, hogy képesek legyünk elfogadni a pillanatnyi történéseket a hosszú távú célok szempontjából. Érdemes nem elhamarkodva, nem rövid távú célokat kitűzve dolgozni, hanem a hosszú távú céloknak alárendelni a közép és rövid távúakat, és ezeket megfelelő türelemmel és alázattal megközelíteni. Dolgozni kell, mégpedig sokat! Talán ez a sikeresség lényege.
– Önben volt, van elég alázat ahhoz, hogy célját érje, vagy másnak is köszönheti a sikerességét?
– Azt tartják, hogy másokat tettei alapján, magunkat szándékaink szerint ítéljük meg. Én bízom benne, hogy van, de ezt magamra nézve nehéz meghatározni. Az is biztos, hogy egyedül önmagában senki nem lehet sikeres. Ahhoz társak, barátok és közösség is kell.
– Meséljen a munkájáról. Mióta dolgozik az építészet területén? Elégedett-e mindazzal, amit eddig elért?
– A Műszaki Egyetemen 2005-ben végeztem, de már előtte elkezdve, több mint tíz éve dolgozom építészmérnökként. Közben még egy ingatlanszakértői diplomát is szereztem. Építészként, mind a műemlékvédelem, mind pedig a várostervezés már a kezdeteknél közel állt hozzám, mindkettőben gyakorlatra tettem szert az elmúlt években. Számomra maga az építészet egy fantasztikusan átfogó és érdekes szakma, valódi hivatás! Foglalkozik a legapróbb részletektől a legnagyobbakig. Szeretem, amit csinálok. Elégedettség helyett inkább azt érzem, hogy megvan a komfortérzetem az újabb és újabb kihívásokra.
– Miért nem foglalkozik konkrétan az építészettel? Miért csak a „háttérben áll”?
– Eddig nem éreztem úgy, hogy a háttérben állnék, de most ezzel elgondolkodtatott…
Az építészet nem pusztán épületek, házak tervezése. Emberekre összpontosít, érzelmekre, a divatra, a társadalomra, és további lehetőségekre, ahogy szikáran a gazdaságra is. Foglalkozik az emberekkel, a kis és nagyobb lakóterületükkel, a várossal, a jövővel és a múlt őrzésével. Ugyanez inspirált engem az elmúlt években különböző kérdésekben is: a második kerületi munkámban, az óbudai gázgyár területén és sok más helyen is. Tervezni és megvalósítani nagy feladat, legyen az egy padlásajtó kilincsének a kérdése, egy teljes épület, vagy akár egy Duna parti sokhektáros terület jövőjének a meghatározása.
– Mi az ars poeticája?
Ars poetica…. Az ember csinálja azt az életében, amihez ért, és amit szeret, különben görcsössé és elégedetlenné válik. Hogy mihez ért, ahhoz sokat kell tanulni és gyakorolni, hogy mit szeret, azt pedig észre kell venni, meg kell fejteni. Igyekszem így élni, az egyensúlyok megtartásával.
– Mesélne valamivel többet a pályafutásáról?
Sokáig dolgoztam építészkén. A legelején látványterveket készítettem, hasznosítási koncepciókat majd kisebb, konkrét épületterveket. Amire a legbüszkébb vagyok, az a saját nővérem családi háza, ami megépült és meglepő módon a mai napig szeretnek ott lakni. Később több területen is elkezdtem dolgozni. Saját céget alapítottam, ahol a tervezés mellett műszaki tanácsadással, ingatlanhálózat fejlesztésekkel, projekt megvalósításokkal foglalkoztunk. Körülbelül 6 éve megkértek, hogy legyek egy Dél-budapesti Duna menti terület fejlesztésének vezetője, ahol három évig egy fantasztikusan érdekes kis városközpont előkészítésén munkálkodtunk. 2009-ben az általános gazdasági válság bekövetkeztekor, az ingatlanpiaci recesszióban ez a projekt is megtorpant. Egy évig a saját vállalkozásommal foglalkoztam, ingatlanos és műszaki tanácsadással, amikor is 2011-ben a főváros cége, a Budapesti Városfejlesztési Zrt. meghirdetett egy vezérigazgatói posztot, amit sikeresen elnyertem. Azért bátorkodtam erre jelentkezni, mert egy Duna-parti rekultiválandó, kármentesítendő területnek hasonló területfejlesztéséről volt szó, amilyennel már előzőleg behatóan foglalkoztam. Hozzám nagyon közel állt, sok előrelépést értünk el a területen az elmúlt két évben.
– Történt-e Önnel, olyan nem mindennapi esemény a munkájával kapcsolatban, amit szívesen az olvasóközönség elé tárna?
– Azt hiszem nagyon érdekes egy terület jövőjén gondolkodni. Számos olyan kis, apró történés van, amit az ember az elején nem kalkulál be. Az utóbbi években, amíg az óbudai gázgyár területén voltam, végigkísértünk filmforgatásokat, Magyarország legjobb fotósait fogadtuk, akik újraértelmezték a területet, és egyetemi hallgatókkal dolgoztunk együtt. Ezek egyike sem mindennapi a számomra, de fantasztikus élmények.
– Az építészet volt mindig a gyerekkori álma?
– Nagyjából hat éves voltam, amikor a családdal körbeutaztuk Európát egy kis Trabanttal. Akkor az NSZK-ban még nem is tudták mi az a Trabant. Körbeállták, nézegették, megcsodálták, majdnem el is cseréltük. Rám is, ránk is mély hatással volt ez az út, az épületek, a tájak. Mikor visszajöttünk Magyarországra, építőkockákból építettem egy katedrálist, annyira megfogtak a Nyugat-európai élmények. Talán attól kezdve nem is volt kérdés, hogy építész szeretnék lenni. Volt ugyan középiskolásként egy kilengésem, amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy jó lenne meteorológusnak elmenni, de ez úgy két hónap alatt el is múlt.
Debreceni vagyok. Egész gyerekkoromban a főváros távol állt tőlem, mondhatom hogy még csak nem is tetszett. Mikor elköltöztünk, akkor is sokáig természetes volt, hogy vissza fogok menni Debrecenbe valamikor. Budapestet fokozatosan ismertem meg, egyre jobban és hangulatában mára nagyon közel került. Arról, hogy én valaha Budapest fejlesztésével fogok foglalkozni, nem is álmodtam, közben lassan eljutottam oda, hogy a második kerületben a kerületi fejlesztési bizottságot vezetem, és két évig a Budapesti Városfejlesztési Zrt. élén álltam.
– Ki a kedvenc írója? Melyik a kedvenc könyve? Ki a kedvenc zeneszerzője?
– Kedvenc íróm, Hamvas Béla, és a Karneválja. Emellett Kosztolányi-t, Bariccot és Huxleyt is nagyon szeretem olvasni, de nem lehet mind felsorolni. Zenében végképp. Arvo Parttól Lajkó Félixig vagyok rajongó, de kikapcsolódásként barátokkal egy Deep Cafe albumot is bármikor meghallgatok.
– Mennyire aktív politikailag? Milyennek tartja a mostani kampányt?
– Hét és fél éve képviselőként dolgozom a második kerületben, így politikailag is aktív vagyok. A lokális, helyi szintű politika természetesen jóval másabb, mint a nagypolitika, de az alapvető értékek ugyanazok. A mostani választás kampányából igyekszem kivenni a részem, amennyire csak tudom. Kampányolni pedig fontos, mivel a sajtóban megjelenő vélemények mellett a személyesség és a pontos, hiteles emlékezés egyre meghatározóbbak.
– Fontosnak tartja-e a hitet?
– Számomra az életben az egyik legfontosabb. Egyszerre ad szabadságot és kereteket. Döntéseim, lépéseim alapvető meghatározója, igyekszem ennek megfelelően élni. Azoknak, akiknek nincs hitük, kifejezetten nehéz lehet eldönteni irányokat, elfogadni történéseket.
– Ön boldog ember?
– Igen, annak tartom magam.
– Köszönöm az interjút!