Hegedűs László Jenő a győri építőipari technikum 17 éves diákja volt, amikor egyedül elmenekült 1956. november 27-én Markotabödögéről. Ausztrián és Németországon keresztül került az Egyesült Államokba, Buffalo városába. A piarista atyák által vezetett derby-i kollégiumban kezdte újra életét, cserkész és cserkésztiszt lett. A katonai szolgálat letöltése és az egyetemi tanulmányai befejezése után matematikai tanár, később igazgatóhelyettes is volt a Buffaloi Kalazanciusi Piarista iskolában, a tehetséges diákok gimnáziumában. Húsz évvel később pedig egy rádióállomás részvényese és menedzsere lett. Több kötet verseskönyvet írt. Gyujti az egyedülálló fából faragott bivalyszobrokat. Híres virágos kertjében is mindig akad munka. Negyvenéves házasság után feleségével együtt szeretettel foglalkozik öt unokájával.
Az első repülőút
Egy szinte álmából fölriadt ifjú folytatta tovább útját Münchenbe, ahol is egy amerikai bázisba, táborba érkeztünk, ahol először láttam négereket. Összeetettek velünk mindent. Sot, még cigarettával is megkínáltak mindenkit. Hej, de jó világ lehet Amerikában, ha még külföldön is ilyen jól élnek. Zsebünket is megrakták csokoládéval meg cigivel. Ezután útra keltünk.
A repülőn csak aludni szerettem volna, de az én agyamban csak a dal kóválygott:
“Három koma kiment a liba legelőre:
Meglátott egy repülőt fenn a levegőben.
Hej koma micsoda, eke taliga
Hogy az Isten csodájába került az oda.”
Azon gondolkoztam én is, hogy az Isten csodájába kerültem ide? Föl a magasba. Anglia és Írország felett repülve, alattunk és felettünk egyaránt fényárban úszott minden.
“Ragyogtak rám a csillagok
Mert tudták, hogy árva vagyok.”
Alattunk pedig a városok vetekedtek egymással, hogy melyik ékesebb. Eszembe jutott a Micsurin kertész elvtársról szóló vicc is. Vajon hány poloskát kellett a nyomorultnak keresztezni a szentjánosbogárral, hogy Moszkva is ilyen fényárban ússzon? Az óceán felett megetettek velünk mindent, mondván, hogy a nemzetközi határon megyünk át, és nem szabad Keletről Nyugatra kosztot vinni. Naivok voltunk, és el is hittük, pedig itt már nem is voltunk éhesek. Vagy eszünkbe volt még a régi vicc, hogy csak keleti nyelvet szabad tanulnunk, de a cigány kitett rajtunk mert o kelet-németet választott magának.
Az éjszakát már Amerikában töltöttük, de hosszúnak tűnt az éjszaka. Este indultunk, éjjel utaztunk, és még mindig éjjel volt, amikor megérkeztünk. Persze akkor még nem tudtuk az ötórás időeltolódást.
Keresztül-kasul Amerikán
25 év után fedeztem fel, hogy tulajdonképpen hol is volt ez az amerikai éjszakázás. Ekkor már mint a rádióállomás igazgatóhelyettese voltam, és a Niagara Falls-i katonai repülőtér szervezésében a város vezető embereit egy-egy bemutató hadgyakorlatra elvitték. Labrador, egy Ontario fölötti kis kanadai megye területén a bázis parancsnoka magyarázta az ott lévőknek, hogy egyes épületek mikor, mire voltak használva. Még újnak látszik a festés azokon az épületeken, mert az elhagyott világháború utáni laktanyákat 1956-ban átfestették az ötvenhatos magyar forradalmároknak. Persze hogy azonnal megkérdeztem, hogy hányan jöttünk ide. Mindnyájan, volt a válasza. Itt éjszakázott minden ötvenhatos menekült, és másnap egy félnapos vagy egy egész napos út után megérkeztek Camp Kilmer New Jersey-be, vagy Kaliforniába. Az én félnapos utam ezek szerint engem Camp Kilmerbe vezetett, ahol választanom kellett, hogy egy házaspár fogad-e engem örökbe, vagy bekerülhetek egy kollégiumba. Én a második lehetőségre szántam rá magamat.
Másnap újra útra keltünk. Egy autóbusz vitt bennünket egy vasútállomásra. Néger volt a sofőr, és valaki gorombán megjegyezte, hogy milyen fekete. Kormos. Még cigánynak sem való. Az autóbusz hirtelen félrehúzott az útról. Megállt, és a sofőr hátrafordulva, tisztán, magyarosan megköszönte a neki irányított bókokat, és folytatta tovább azzal, hogy o is magyar. Büszke a magyarságára. – Talán én vagyok az egyedüli szerecsen székely -, mondta most már mosolyogva. – De én szerencsés székelynek tartom magam. Idesapám, Idesanyám erdélyi menekültek, és csecsemőkoromban örökbe fogadtak engem. Ez az ország titeket is befogadott. Egyeseket közületek örökbe is fogadott. Nem tudhatjátok, hogy közületek, ki és mikor mehet majd haza. Magyarországba. Ne felejtsétek ti ezt sose el. – Erre elkezdett ujjaival csettegtetni, és mi könnyes szemekkel hallgattuk, amint gyönyörű basszus hangon énekelte:
„Ki tudja merre, merre visz a végzet
Bolyongós úton, sötét éjjelen……”
Utána folytatta a magyar Himnusszal, amiben már sírás közben, elfojtott könnyekkel mi is segítettünk. Egymás után kezdte a szebbnél szebb népdalokat, amit legtöbben még nem is hallottunk eddig. Bevallotta azt is, hogy cserkész segédtiszt is volt, és ott tanulta a számunkra ismeretlen gyönyöru népdalokat. Elhatároztam, hogy majd valahogy én is beállok cserkésznek, mert megdöbbentően szépek voltak a népdalok.
A mai napig nem tudom, mert két vasútállomásra szállították Camp Kilmerbol a magyarokat, tehát vagy Philadelphiából, vagy New Yorkból indultam tovább. Kezemben az aktatáskámmal, a másik kezemben szorongatva a vasúti jegyemet, aminek a hátuljára írva az, hogy ha a vonat ötször megáll, szálljak le, mert akkor már Buffaloban leszek. Ez két nappal karácsony előtt volt. A vasútállomás feldíszítve, és kórusok kórus után énekeltek. A zsebemet majd kiégette az az egy dollár, amit a lágerbe költőpénznek kaptunk. Fogalmam sem volt, hogy mennyit ér, és mennyi vásárló ereje van. Banánt, az első banánt már ettem Labradorban a katona konyhában, de narancsot még nem. A vasútállomás kisüzletében szinte kiabált felém egy kis zsák narancs. Rászántam magam, hogy valahogyan csak megértetem magam a boltossal, hogy én egy narancsot akarok venni. Egy narancsot. Egyet. Pénzem van. Gazdag vagyok, és egy narancs nem kerülhet többe, mint egy dollárba. A probléma ott volt, hogy o nem beszélt magyarul (Hát hogy beszélhetett volna?), én meg nem értettem egy árva szót sem angolul, de azért hosszú huzavona után a kezembe került az a kiszsák narancs és a boltosnál kötött ki az én dollárom. Miután az a kasszába került, és o kezdte nekem az aprópénzt visszaadni, én meg csak nézegettem a csecsebecse aprópénzeket amint o számolja nekem a kezembe. Persze az egy cent nagyobb volt mint a tíz cent az öt cent is nagyobb volt mint a tíz cent. A 25 centről fogalmam se volt hogy vajon az micsoda, és mint egy kisgyerek csak nézegettem őket. Silabizáltam, illetve próbáltam kisilabizálni, hogy vajon mennyit is adott nekem ez az ember vissza. Sehova nem jutottam vele, de időközben sikerült egy narancsot kiszabadítani a kis zsákjából. Visszaakartam a többit adni a boltosnak, mert én csak egy narancsot akartam. Sőt, mikor meghámozatlanul beleharaptam, rágósnak, keserűnek találtam. Hogy tudják ezt mások megenni? Ekkor már figyelt rám a kereskedő is. Azt még nem is sejtette, hogy én csak egyet akartam venni, de kivette a kezemből a meghámozatlan narancsot, és meghámozva visszaadta, és várta, milyen hatással lesz majd ez rám. Jobb ízu lett. Sokkal jobb, de én mégis vissza akartam adni a többit mert sajnáltam a sok ráköltött pénzt. Kézzel-lábbal magyaráztam, és addig mutogattam amíg bele nem nyúlt a kasszába, és visszaadott egy dollárt. Csodálkoztam, hogy miért nem fogadja el tőlem az aprópénzt, amit az előbb adott. Mi lett a végső megoldás? Visszakaptam az első dollárt. Nekem adta az aprópénzt, és visszaadta a kinyitott kis zsák narancsot. Amikor meglátta, hogy én azt szétosztom a körülöttem állóknak, o is hozzájárult még pár zsák naranccsal, hogy mindenkinek jusson. Feltűnt az ott éneklőknek is, és odajöttek, és nekünk énekeltek karácsonyi énekeket. Csodálkoztak, hogy sírtunk amikor a Csendes éjt énekelték. Persze, hogy sírtunk. Azt értettük, de a „Jingle Bells”-t meg „Frosty The Snowman”-t sose hallottuk. Magamban én pedig a „Mennyből az angyal”-t dúdolgattam, amit a mai napig is minden szentestén eléneklünk, mielőtt a Jézuska jön. Hogyne sírtam volna, de most boldogan? Vártam a vonat indulását. Csak öt állomás lesz, hisz ide akkor gyalog is elérnék hamar. Megint tévedés.