Mi történik, amikor egy budapesti festono és egy vidéki festo világa találkozik? Egy szerelmi négyszög három szál gerberával, egy öreg réti nyúllal, és indiántánccal. Marton Mária szívhez szóló komédiájának ősbemutatója zajlott a közelmúltban New Yorkban. A szerzőt a helyszínen, a bemutató után, egy manhattani ici-pici magyar könyvesbolt szuterénjében faggattuk, ahol egyébként műhelyelőadást is tartott dramaturgiai trükkökről, nem csak színészeknek. Egyúttal a rendezőt is megkérdeztük.
– Milyen út vezetett a New York-i premierig? Hogyan kezdődött?
Marton Mária: Otthon ültem és rossz kedvem volt. Azt éreztem, itt az ideje, hogy megmérettessenek az írásaim külföldön is. Mészáros Márta járt a fejemben, akire csak a külföldi sikerei után figyeltek fel Magyarországon. Otthon valóban nehéz az áttörés, különösen női szerzőként. Elküldtem jónéhány e-mailt több külföldi színháznak. Az egyik, aki válaszolt, Zsédely Tímea volt, a New York-i Pilvax Players Társulat alapítója, rendezője. Felvettük a kapcsolatot, elpostáztam neki a két drámakötetemet és rábíztam a választást.
– A választás a Megörökítve című darabra esett, ami két festőművész kapcsolatbeli magányának és kibontakozó szerelmének története. Mennyi a valóságalapja a történetnek illetve a karaktereknek???
Marton Mária: A történetnek semennyi. Azt akartam érzékeltetni, miként él két nehéz személyiségű ember, akik nagyszerű dolgokat hoznak létre. A karaktereket illetően pedig azt gondolom, hogy általában ha két alkotó, azaz „levegő” ember együtt él, akkor zömében kioltják egymást. Nem biztos, hogy az együttlét jót tesz nekik, illetve az alkotás folyamatának. Általában kell egy olyan fél melléjük, aki reálisabban gondolkozik és képes a hétköznapi létben élni. Vagy ha mégis két tehetséges ember él együtt, abszolút megvan a szuverén világuk: külön lakásban laknak, vagy olyan a lakásuk, hogy az egyik az egyik sarokban, a másik a másikban, és a két sarok között iszonyú a távolság. De ez csak egyfajta nézőpont, általánosítani nem lehet. Épp ezért írtam meg úgy ezt a darabot, hogy nincs vége. Lehet, hogy együtt lesznek, lehet, hogy megpróbálják, lehet, hogy nem. Végig benne van ez a különös játék a két pár között. A karakterek megformálásánál a színészekre is gondoltam, hogy több lehetőségük legyen megformálni a szerepet. A képzőművészek eszköztára egy színész számára sokkal gazdagabb, mint például egy íróé.??
– A darab egyoldalas leírással kezdődik, ami aprólékosan bemutatja a színt alkotó két műteremlakást. A felvonások is tele vannak tűzdelve szerzői instrukciókkal, a dialógusok révén pedig éles jellemrajzokat kapunk. Ha valaki elolvassa a darabot, azt érzi „konyhakész”. Ez a fajta rutin a kezdetektől érezhető az írásaidban? Édesapád (Marton Frigyes – a szerk.) színházi rendező volt….??
Marton Mária: Igen, ez így van, az íróasztalnál, szinte eljátszom a darabot, a mozdulatokat néha kipróbálom és csak utána írom le. Nyilván a színházi közeg, amiben felnőttem, észrevétlenül is hatott rám. Nem is tudtam, hogy értek a színházhoz. Mindig a regényírás volt a célom. Aztán egyszer írtam egy darabot, ami hihetetlenül könnyen ment. Azóta is gyakran megesik velem, hogy leülök például verset írni és végül színdarab lesz belőle. Az egyik legnagyobb dicséretet Ruszt Józseftől kaptam. Egy vendéglőben ültünk és az egyik darabomról beszélgettünk, amit meg akart rendezni. „Mari, kiszúrtál velem, meg a színészekkel is. – mondta. Te megrendezted a darabot az íróasztalnál. Ezt már csak ki kell osztani a színészeknek és el kell játszani. Nem hagysz lehetőséget a rendezőknek.” Neki egyébként a Megörökítve is nagyon tetszett, ezért külön örültem, hogy Tímea is ezt a darabot választotta. Apu is szerette volna megrendezni, de sajnos beteg lett és meghalt.Valószínűleg azért szerethetik, mert nagy kérdésekkel foglalkozik és időtlen. A problémák felvetése 5o év múlva is érvényes lesz.
– A bemutató előadás után mondtál egy rövid köszöntőt az alkotóknak és a közönségnek, amiben Lázár Ervint is említetted, akivel szoros barátságban álltatok, könyvet is írtál róla (Mese Lázár Ervinről – a szerk.). Mennyiben hatott ő a pályádra?
Marton Mária: Minket csodálatos barátság kötött össze. Amikor fiatal voltam és bizonytalan ő volt az, akinek adtam a véleményére. Ervin nagyon szigorú volt, tehát ha ő azt mondta, hogy jó valami, akkor az tényleg jó volt. Hiányzik is végtelenül… Igazi, klasszikus figurája vagyok az irodalomnak, nekem kell a múzsa, hogy valaki csodáljon, hogy meg tudjam mutatni, hol tartok és megmondják jó irányba megyek-e. Ervin ilyen volt. Képes volt nyáron, negyven fokban átjönni hozzám, hogy elolvasson húsz oldalt a regényemből. Egyébként gyakran átjártunk egymáshoz. A Tűzoltó utcában laktam, ő pedig a Lónyay utcában. De csak huszonéves barátság után derült ki, mesélte: „Mari, mindig úgy megyek hozzád, hogy elsétálok József Attila háza előtt a Gát utcában.” Mire én: „Ervin, én is mindig ugyanazon az útvonalon megyek hozzád, a Gát utcán át, hogy útba essen József Attila háza.”?Szász Imre is ilyen ember volt az életemben, szárnyakat adott. Műveltsége, szigorú kritikussága hiányízik. Hol vannak ezek a nagy óriások, akik így figyeltek rám? Az író ember hihetetlen érzékeny lény és iszonyúan fontos számára a jó értelemben vett igazi közönség.
A szerző és a rendező a bemutató utáni pillanatokban
?- Nemrégiben versesköteted jelent meg. Hol tart most az írói pályád? ??
Marton Mária: Az utóbbi tíz évben inkább a vers felé hajlott az agyam. A regényíráshoz most túl zaklatott az életem. Azt csak úgy lehet csinálni, ha semmi más dolgod nincs azon kívül. Fejben persze folyamatosan dolgozom, ha én látszólag nem dolgozom, akkor is dolgozom. Sőt akkor dolgozom a legjobban, mert a fejemben áll össze minden, anélkül, hogy vázlatokat írnék vagy jegyzetelnék. Most éppen egy regényen gondolkodom, amit egyes szám első személyben írok, egy férfi szemszögéből. Egy mesekönyvet és egy novelláskötet készülök egyébként kiadni a közeljövőben.??
– Színház…???
Marton Mária: November végén, vagy december elején lesz bemutatóm az Óbudai Kulteában. Igó Éva és Szitás Barbara Kettős vallomás címmel készít önálló zenés estet a verseskötetemből. Iizgalmas, egészen újszerű dolog lesz a színpadon, úgyhogy remélem, sokan eljönnek. A Megörökítve című előadással is vannak még terveim, hiszen a fő célom az, hogy New Yorkban és környékén angolul is megismerjék a darabot.
Zsédely Tímea, rendező a darabról
Rendezői koncepció??Miután megismertem Marton Mária drámáit, két fontos dolog ragadta meg a figyelmemet, amely lényegében elindított abba az irányba, hogy több időt töltsek a szövegek elemzésével, azzal a céllal, hogy akár színpadra is állítsuk valamelyiket a Pilvax Players csapatával. Az egyik az a különös és termékeny ellentmondás, amely a szövegben a női érzékenység (női szempontok előtérbe kerülése) és a már-már maszkulinnak mondható érdes szókimondás között feszül. A drámai dialógusok Marton Mária szövegeiben éppen ettől a retorikai spontaneitástól kezdenek el működni, ahogy a karakterek is legfőképp emiatt válnak érdekes, sőt néha kifejezetten szövevényes karakterekké. A második szempont pedig az írások dramaturgiai pontossága és a klasszikus értelemben vett színházi atmoszférája volt.
Végül a Megörökítve című komédiát választottam, többek között azért, mert a leginkább érvényesül benne az a nemzetközi hang, amely könnyen befogadhatóvá teszi tartalmilag a darabot, miközben retorikailag megtartja a bennefoglalt kelet-európai egzotikumot is. A két főszereplő (festőművészek) világának találkozása, majd szerelmük kibontakozása által izgalmas ellentét rajzolódik ki az urbánus-falusi életmód között, amely egy újabb értelmezési réteget biztosít a darabnak. Ezek a környezetük és nemi szerepük által meghatározott, befolyásolt és pszichológiailag összezavart művészek (önpusztító, alkoholizmusba menekülő emberek) ebben az általuk igen kuszának értelmezett világban párkapcsolataik közepette is magányosak. Ennek a több síkon megmutatkozó magánynak egyértelműen általános érvénye van ma bárhol a világban. Persze ez önmagában még kevés ahhoz, hogy elindítson egy több hónapra kiterjedő rendezői munkafolyamatot. Amikor színházban gondolkodom, nagyon fontos számomra, hogy a próbafolyamatok alatt intenzív tanulási folyamaton menjenek át a színészek, vagyis a nehéz és bonyolult karaktereket részesítem előnyben. A Megörökítve két fő karakterének megformálása igazi kihívás volt mindkét színésznek. De a legfőbb keretet a fekete-fehér, jin-jang kontraszt koncepciója adta, ami letisztult, minimalista színpadképpel és színészi játékkal tudott érvényesülni, teret adva a metaforákba bújtatott humornak is.
Hogyan jött létre?
Az előadás a Pilvax Players Theatre Company, független amerikai-magyar színtársulat (amatőr és profi színészekkel) és filmprodukciós non-profit szervezet által jött létre. Aránylag frissen alakult kreatív csoportról van szó, ami jelenleg nagyon szerény költségvetéssel működik. Remélhetőleg a támogatóink száma a produkcióink számával együtt növekedik majd. Mivel itt New York-ban megszokott, hogy csak a bemutató előtt van lehetőség a helyszínen, vagyis a konkrét színházteremben próbálni, ezért lényegében a teljes munka- és próbafolyamat nyolcvan százaléka egy színháztermen kívüli, ma úgy mondanánk szobaszínházban folyik. Ez a Pilvax Players esetében Manhattanben az East Village nevű negyedben működő 10 Thousand Steps Hungarian Bookstore pincegalériájában történik. A helyszín adottságai révén, illetve mivel a színtársulat egy kreatív baráti kör eredménye, a munkafolyamat – bár szigorúan szakmai alapokra épül – családiasan inspiratív légkörben zajlik. Mivel az amerikai-magyar közösségben ritkaságnak számít egy-egy ilyen magyar nyelvű színházi esemény, ezért általában az előadásainkra nemcsak New York-ban, de más államokban is kiváncsiak. Ahogy a korábbiak, ez az előadásunk is meghívást kapott más városokból (Boston, New Brunswick, Los Angeles, stb.). Igyekszünk ezeknek eleget tenni és minél több magyar nyelvű közösségnek bemutatni, illetve amennyiben lehetőség nyílik rá, angol nyelven is színpadra állítani.
Ősbemutató: 2013. szeptember 22., TADA Theater