A magyar népi építészeti hagyomány hanyatlásáról, falvaink megcsúnyulásáról, népünk önbecsülésének hiányáról és az építészek felelősségéről mesélt lapunknak Callmeyer Ferenc, az építész kamara első elnöke, az 1956-os Kossuth téri gyilkos sortüzek szerencsés túlélője.
– Lehetetlen volna egy interjúban akkora életművet áttekinteni, mint amilyen az Öné, úgyhogy hadd kezdjem egy kevéssé frappáns felütéssel: ha választani kellene, melyik tervezési munkáját tekinti legfontosabb művének?
– A Kossuth téri tömegmészárlás emlékművét; a gyilkos lövedékeket idéző százötven acélgolyót a földművelési minisztérium falán.
– De ez nem is épület!
– Nem. De amikor 1956. október 25-én ott voltam a Kossuth téren élet és halál között, miközben emberek rogytak össze holtan körülöttem, agyvelő és vér fröccsent a ballonkabátomra* kétségkívül átértékelődött bennem minden azzal kapcsolatban, hogy mi a fontos és a kevésbé fontos az életben. Ma úgy érzem, hogy talán ez az emlékmű és a történelmi tények helyretétele képezi a legfontosabb alkotásomat, még ha ez csak egy emlékmű is.
– Miért ennyire fontos ez Önnek, hogy mindent e mögé helyez?
– Leéltem úgy életem nagyobbik részét, hogy azt mondták mi, akiket akkor kivitt oda a honszeretet, „ellenforradalmi csőcselék” voltunk. Aztán azt állították szolgalelkű történészek, hogy csak a minisztérium tetejéről lőtt néhány ávós, holott ez nem igaz, bármennyire is kínos az igazság sokaknak. Az, hogy egyértelművé sikerült tenni ország-világ előtt, hogy ránk, akik az árkádok alá menekültünk, az oroszok lőttek harckocsiból. Ezért tartom fontos tettnek a részemről, hogy sikerült bebizonyítani, nyilvánosságra hozni és emlékművel is szemlélteni a történelmi igazságot. A magyar nemzet történelmi tudata szempontjából életbevágóan fontos minden részlet pontos ismerete.
– A köztudatban valóban az él, hogy az ávósok lőttek a tetőről…
– Ők is, talán kormányőrök is, nem csak az oroszok. Magam is tanú voltam egy Erdész József kormányőr őrnagy perében, akit első fokon elítélt, másodfokon felmentett a bíróság. Ettől az ügytől függetlenül én csak azt tudom száz százalékos bizonyossággal, ami körülöttem történt. Az pedig a következő volt; egy barátommal együtt vettünk részt a tüntetésen, engem meg is örökített egy sokszor publikált fényképfelvétel, amint világos ballonkabátban állok egy magyar zászlóval ékesített T34-es mellett. Valahonnan – nem láttuk merről – tüzelni kezdtek kézifegyverekkel, az emberek pedig fejveszett meneküléssel reagáltak. Ki, merre tudott, ott keresett menedéket. Én a barátommal a földművelési minisztérium árkádja alá bújtunk. Amikor egy T54-es szovjet páncélos géppuskája tüzelni kezdett az árkád alatt állókra és körülöttünk tompa puffanásokkal csapódtak a lövedékek az emberi testekbe, ismét kitört a pillanatra nyugodni látszó pánik. Sikoltozás, ordítás, jajveszékelés és ádáz tülekedés vette kezdetét az árkád alatt.
– Tompa puffanások?
– Igen, ez a jellegzetes hang máig a fülemben van. Olyan, mint amikor egy boxzsákot püföl a boxoló. Csakhogy ezt a hangot szörnyű sebek, földön vonagló haldoklók, vér és a testekből kiömlő belsőségek látványa, hörgések borzalmas hangja követi. A barátom hasra vágódott, így a golyóktól ugyan megmenekült, de a pánikba esett emberek rátapostak, amitől belső szervi sérüléseket szenvedett. Én riadalmamban megpróbáltam bejutni a biztonságot jelentő falak mögé. Betörtem a legközelebbi ablakot, felkapaszkodtam a párkányra, és bezuhantam egy portásfülkébe, ahol történetesen lisztes zsákok voltak elhelyezve. Bemászás közben egy golyó súrolta a bal kezem hüvelykujját, de azt csak később vettem észre. Emberek kapaszkodtak a lábamba, mint valamiféle utolsó szalmaszálba, valószínűleg ekkor került le a lábamról az egyik cipőm. Vértől és agyvelőtől szennyes ruhában estem be a belső udvarra, ahol a tisztviselők reszkettek a félelemtől. Ijesztő látványomtól mozdulni se bírtak, én nem tudom miért, igyekeztem felvánszorogni az emeletre, ahol végül elájultam. Utána valaki fellocsolt, évtizedekkel később tudtam meg, ki volt az.
– Úgy tudom, ennek az „ismeretségnek” később is volt jelentősége.
– Amikor az emlékmű elhelyezéséért kilincseltem a rendszerváltás után, elkerültem Tamás Károly földművelési államtitkárhoz. Akkor derült ki, hogy ő volt az, aki fellocsolt és elsősegélyben részesített. Akkoriban pályakezdő hivatalnok volt a minisztériumban. Keblemre ölelve köszöntem meg neki és örök barátságot kötöttünk. Róla talán még annyit, hogy a forradalom után hat évet ült a miatt, mert a forradalmi tanács tagja volt.
– Honnan tudja pontosan, hogy oroszok lőttek?
– Azt is tudom már, hogy személyesen Szuszlov altábornagy adta ki a tűzparancsot. Benn ült a tankban. Ma már bizonyítékokkal is alá van támasztva, hogy mi történt. Az ugye egyértelmű, hogy a tetőről ballisztikai képtelenség lett volna az árkád alá belőni. A ballisztikai szakértők megállapították, hogy az ottani falba befúródott lövedékek egy 13 milliméteres golyószóróból, a Parlament déli vége magasságából lettek kilőve, nagyjából onnan, ahol ma a szobor József Attila szobra ül merengve nézve a Dunán elúszó dinnyehéjat. A dokumentumok bizonyítják, hogy a szovjet katonai küldöttség, Szerov, Mikojan és Szuszlov éppen Kádárékkal tárgyalt, amikor hírét vették a Kossuth téri tüntetésnek. Ekkor Szuszlov beugrott az Akadémia utcán álló szovjet harckocsiba és a térre hajtatott, majd ott kiadta a szóban forgó tűzparancsot, a géppuskás katona pedig lőtt…
– A rendszerváltás után még megvoltak a golyók a falban?
– Igen, minden jól dokumentálva lett. Az emlékmű megvalósítását Tamás Károlynak köszönhetően az állam fizette, és csak a műemlékes bürokratákkal kellett megvívni a szokásos csatát, ami végül jóváhagyással végződött.
– A műemlékesek tehát nem akarták engedni a falba a golyókat, miként sokan nem értették meg, hogy a Terror házához miért kell a határoló „pengefal”?
– Bizony, momentán azért is meg kellett harcolnunk a fővárosi önkormányzat városképvédelmi bizottságában. Tudja, a műemlékes hivatalnokok és mi, az építészek gyakran kerülünk konfliktusba egymással. Nehéz és hosszadalmas megfogalmazni, hogy mi a szemléletbeli különbözőség az egymással szemben álló táborok között, de annyit talán érdemes kimondani, hogy nincs meg Magyarországon a műemlékeinkkel való célszerű bánásmód kultúrája. Minden épület, így a műemlék is végső soron egy használati tárgy és nem valami szent, tabusított valami. Az építészetet én alkalmazott művészetnek tekintem, ami nem kizárólag az alkotó kinyilatkoztatásról szól, hanem jórészt mindenkori használójáról, annak történetéről. Ha tehát egy épület a történelem részévé válik, akkor nem szabad mereven ragaszkodni ahhoz az esztétikai állapothoz, ami az átadásakor jellemezte, mert hiszen már az is kérdéseket vet fel, hogy múltjának melyik időszakát akarjuk konzerválni? Sok műemlékünket folyamatosan fejlesztették, mindig az adott kor stílusában. Ilyen például a pesti Belvárosi Plébániatemplom, amely eklektikusan magába ötvözi az Árpád kori romanikát, a gótikát, a barokkot, sőt talán a neoklasszicizmust is. Szerintem nem szentségtörés, ha egy régi épületet modern eszközökkel tesszük a jelen számára használhatóvá, mint ahogy az sem bűn, ha adott esetben egy régebbi kor stílusát alkalmazzuk. Nincsenek univerzális megoldások, rugalmasan kell alkalmazkodni minden egyes feladathoz. Tanítványaimnak mindig a Schulek Frigyes által befejezett Mátyás templom példáját hozom fel. A török hódoltság után, az árpád-kori, de később egyszerű díszítményű, mecsetként használt templom átalakítását Schulekre bízták, aki szabad kezet kapott az 1850-es években. Neogótikus stílusban építette át, ma ezt csodálják a turisták. Vajon becsapta a világot azzal, hogy egy fél évezreddel korábbi stílusban építette át? Szerintem nem! Egyszerűen csak befejezte azt a középkorban elkezdett művet, amelynek fejlődését a török hódoltság szakította meg, egyben a várnegyedhez méltó megjelenésű templomot alkotott.
– Az első jelentős műemlék-rekonstrukciójánál ugyanígy gondolkodott?
– Az első az 1956-ban, a szovjetek által céltáblának használt Szent Rókus kápolna** tornyának újjáépítése volt. Valaki engem ajánlott az ottani atyának, hogy tervezzem meg az újjáépítést, tudniillik a szovjet állam hajlandó volt részben kifizetni az általa megrongált épületek rekonstrukcióját. El is követtem egy kis csibészséget, ma már talán elmondhatom: két fali fülkében, amelyet szobornak szántak az elődök, azelőtt soha nem volt szobor, nyilván nem futotta rá a gyülekezetnek. Azt füllentettem, hogy a belövéskor semmisültek meg, így aztán szovjet pénzből végül megszületett két szent szobra is, gondolom a kommunisták legnagyobb örömére.
– Hogyan tudta a szétlőtt tornyot rekonstruálni.
– Tervrajzot nem találtunk a levéltárban, viszont egy részletgazdag Klösz György-féle fotót igen.
– Önt, mint a népi építészeti hagyomány hívét is szokták emlegetni. Nincs is autentikusabb építész, akitől megtudhatnám: vajon miért nem őrizzük meg a népi építészeti hagyományainkat úgy, mint az osztrákok, az olaszok, vagy a németek? Miért változott hátrányára a magyar falusi utcakép az elmúlt fél évszázadban, miért terjedt el az aránytalan és jellegtelen kockaház? Talán kötelező volt olyant építeni?
– Ez a probléma engem is szíven talál. A szomorú az, hogy nem volt kötelező csúnya házat építeni. Egyszerűen divat volt. Azért lehetett divat, mert a magyar parasztember éppúgy, mint más magyar ember, elveszítette önbecsülését. Ezért nem ragaszkodott ősei hagyományához, szemben más nemzetek fiaival. Nálunk azt látta, hogy jött a polgár, vagyis az orvos, a tisztviselő, a rendőr és redőnyös házat épített kontyolt tetővel. Ez a kertvárosi stílus már a két háború között divatos lett. Ezt próbálta utánozni a vidéki ember, mégpedig igen rosszul. Mivel építészre nem volt pénze, a maga módján próbálta másolni a kertvárosi házat, az eredmény pedig láthatóan pocsék. Ráadásul a minőségi építőanyagok hiánya is oda vezetett, hogy csak silány utánzatok születtek, de sajnos tömegestül. Az egyszerű embereket senki sem világosította fel, hogy az apja, nagyapja házának arányai, elrendezése sokkal jobb, és az életformának is jobban megfelelt.
– Ma is hasonlót figyelhetünk meg, amikor toszkán házakat építtetnek enyhe lejtésű tetővel. Majmolunk egy életmódot, ami nem a miénk, ami nem is mi vagyunk.
– Igen, bár az igazságnak két oldala van ebben is. Az építészet internacionális műfaj, hiszen a barokk és a gótika is úgy került el hozzánk, hogy valaki tájidegen épületet építtetett, és így van ez a máig divatos Bauhaussal, vagy a Mussolini Olaszországában és Hitler Németországában gyökerező szocreállal, amit mi helytelenül Sztálinista építészetnek tekintünk, lévén az a diktatúra is átvette. Viszatérve a népi építészetre, saját tapasztalatom, hogy sokszor olyan külföldiek vannak a régi magyar falusi lakóházak hiteles felújítása mögött, akik többre értékelik a magyar hagyományt, mint mi magunk. Telkiben például, ahol élek, és ahol igyekszem sokat tenni a régi házak megmentéséért, három egykori sváb házat is olyan külföldi beköltözők hozattak rendbe korhűen, akik szeretnek minket, szeretik a magyar kultúrát. Egy angol könyvelő házát véletlenül építész fiam, László tervezte át úgy, hogy megőrizze jellegét, arányait, ugyanakkor megfeleljen korunk életmódjának, igényrendszerének. Meggyőződésem, hogy a magyar népi hagyomány éppúgy adaptálható a mai korra, mint ahogy kakukkosóra-ország alpesi házai, a toszkán épület is. Minden ott szép és hiteles, ahol honos, és ennek megértetése a megrendelővel a hozzáértő építész felelőssége. Attól, hogy toszkán házat építünk a Balatonnál, attól még a Balaton nem lesz Adria. Az Balaton marad, amely nem jobb, vagy rosszabb, mint Toszkána, csak más, és amelynek szintén megvan a maga hiteles építészete, amire büszkéknek kellene lennünk. Ehhez azonban önbecsülésünket, önbizalmunkat kellene erősítenünk magunkban, egymásban. Ehhez pedig aligha járul hozzá az, hogy például a forradalom ötvenedik évfordulóján idős fejjel meg kellett érnem, hogy ismét lőttek ránk a hatalom emberei a Kossuth téren és a feleségemmel együtt nekünk megint menekülni kellett. Egy drámaíró sem tudta volna dramaturgiailag jobban időzíteni a 2006-os rendőrterrort, amire az akkori hatalmasoknak továbbra sincs semmi mentségük. Ha jogi elégtétel ismét nem is született, legalább mondjuk ki, emlékeztessünk minden fiatalt, minden lehetséges fórumon erre.
Bertók T. László
Lexikon
Callmeyer Ferenc (DLA) okleveles építészmérnök, az építész kamara első elnöke. 1928-ban született Miskolcon. Kétszeres Ybl-díjas, Príma Primissima díjas, c. egyetemi tanár. A BMGE Építészmérnöki karán 2001-ben aranyoklevelet kapott; az Egyetem Szenátusa 2011-ben gyémántdiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevékenységét.
Tanulmányokat írt a napenergia építészeti hasznosításáról, könyvei jelentek meg a korszerű iskolaépítésről.