Hegedűs László Jenő a győri építőipari technikum 17 éves diákja volt, amikor egyedül elmenekült 1956. november 27-én Markotabödögéről. Ausztrián és Németországon keresztül került az Egyesült Államokba, Buffalo városába. A piarista atyák által vezetett derby-i kollégiumban kezdte újra életét, cserkész és cserkésztiszt lett. A katonai szolgálat letöltése és az egyetemi tanulmányai befejezése után matematikai tanár, később igazgatóhelyettes is volt a Buffaloi Kalazanciusi Piarista iskolában, a tehetséges diákok gimnáziumában. Húsz évvel később pedig egy rádióállomás részvényese és menedzsere lett. Több kötet verseskönyvet írt. Gyujti az egyedülálló fából faragott bivalyszobrokat. Híres virágos kertjében is mindig akad munka. Negyvenéves házasság után feleségével együtt szeretettel foglalkozik öt unokájával.
Búcsú
Markotabödöge, egy ezres lélekszámú kis falu Győr-Sopron megyében, közel az osztrák határhoz, tehát a határsávhoz tartozott, ami a személyi igazolvány használatát kötelezővé tette. Nagybátyám a Hanságban volt gátor, és a nyári szünetben a kubikusoknak én voltam a vízhordójuk, amint ok a Rápcán és Hansági-csatornán dolgoztak. Csak azt akarom ezzel magyarázni, hogy ismertem a mocsaras határt, de mégis Béla bátyám jelentkezett, hogy a határig elvezessen.
Biciklivel indultunk a faluból, Édesapám a szerszámosládájával kicsit késobb követett bennünket, nehogy feltűnjön valakinek, hogy hova is megyünk, meg hát Édesanyám már elore azon izgult, hogy Édesapámat majd megbüntetik valami csempészeti váddal. Ezidőben már százával jártak a falun keresztül az akkor már menekülők, kivándorlók a forradalom után. Édesanyám tyúkjai szinte sztahanovista módra tojták a tojásokat, amit Édesanyám rántottának sütött a falun keresztül menő menekülteknek, főleg ha apró gyerekekkel voltak. Én is kísértem, illetve biciklivel vittünk egy házaspárt majdnem a határig, mert nem bírtak gyalogolni tovább. Hatalmas mennyiségű pénzt nyomtak a kezünkbe mielőtt a határt átlépték volna, mondván, hogy ott a magyar pénznek már úgy sem lesz értéke. Egy levél átadására is megkértek, hogy azt a szüleiknek valahogy juttassuk el, ami majd jelezte volna, hogy szerencsésen elhagyták Magyarországot. Már Amerikában voltam több mint egy éve, amikor Édesanyám egy fényképet küldött egy motorbicikliről, hogy a levél átadása után ezt nekem szánták a menekültek szülei. Elég az hozzá, hogy minden bonyodalom nélkül bicikliztünk a határ felé, ameddig lehetett, illetve ameddig út volt.
Nehéz volt a búcsúzás Édesapámtól, mert útközben néma csendben nyomtuk csak a pedált, és egész úton csak azon tépelodtem, hogy vajon hogyan, mikor és hová keveredek…
“Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek,
Hosszú út porából köpönyeget veszek.
Búval és bánattal kizsinóroztatom,
Sűrű könnyeimmel kigomboztattatom.
Fújd el jó szél, fújd el hosszú útnak porát,
Hosszú útnak porát, az én szívem búját.”
Hol, hogyan és miből élek meg? Tudom-e a tanulmányaimat folytatni? Nyitva van-e még a határ, mint az elmúlt hetekben? Beengednek-e még Ausztriába? Az egész életem pillanatok alatt lejátszódott előttem. A sok csintalanság, amit gyerekkoromban csináltam. A háború, a gyerekkori emlékeim. A német és orosz katonák a falunkban. A Keszegérben való pecázás. Iskoláséveim otthon, középiskolában, Győrben. Az első cigarettám, borom, söröm. Az első tánc, ölelés, csók. Az építészeti nyári gyakorlatok. Az árvíz áldozatainak új házépítés. Édesapám fegyelmet osztogató keze, Édesanyám dorgáló szavai, és az utána bővebben kiosztott szeretet. Hiányozni fog majd mindez. Ki mondja, vagy kitol hallom majd: – Fiam! Ez az én fiam! Édes fiam, már megint mit csináltál? – Testvéreim? Látom-e még valaha őket? Kishúgom már most hiányzott.
Terveim is voltak ekkor már, hogy majd a határon túl újra felkeltjük a forradalmi eszméket. Nem hagyjuk magunkat. Egyszer már két hétig gyoztünk.
“Felül a gálya,
Alul a víznek árja
Mégis a víz az úr.”
Petőfi verse forgott az agyamban, és mielott el tudtam volna gondolataim tömegeit rendezni, hogy vajon majd mit is csinálok, mit is csinálunk, a nagybátyám veregette a vállamat, és Isten áldását, jó utat sok szerencsét kívánva felriasztott gondolataimból, amint búcsúzkodott. Ránéztem, és könnyek csurogtak szemeibol, és szégyellve ezt, hirtelen megölelt, és ekkor már zokogva mondta: – Menj! Menj! Menekülj! Legalább te legyél szabad, de ne felejtsd, hogy ki vagy! A fél falu büszke volt rád, de el ne felejtsd hogy magyar vagy, és annak is maradj. Menj öcskös, és becsüld meg magadat! – Nem volt bátorságom, nem volt erom nem sírni.
„Búval és bánattal kizsinóroztatom,
Sűrű könnyeimmel kigomboztattatom.”
Menni kellett. Muszáj volt. Elindultam, visszaléptem, újra megöleltük egymást és újra elindultam.
Régen volt ez. 1956. november végén. Régen, amikor csak egy serdülő kamasz voltam. Serdülő kamasz, egy volt kisdiák, aki előtt pár hónappal ezelőtt még nyitva álltak az egyetemek kapui. Egyetemistává válni? Álmodtam én ezt csak? Minden véget ért. Hol és hogyan tanulhatok majd én külföldön hisz egy nyelvet sem értek? Még ha érteném is, miből? Valamiből élni is kell. Élni is kell. Élni. Lábaim vittek lassan tovább. Vittek előre. Szívem sebesebben dobogott, lelkem már vágyott vissza, de agyamban csak rohantak a szavak, menj! Menj, ne fordulj vissza! Menj! És én lehajtott fejjel sírva zokogva mentem, csak mentem. Még csak hátra nézni se mertem. Csak mentem. Ez a pár száz méter volt az életem leghosszabb útja. De csak mentem…
„Elindultam szép hazámbul,
Híres kis Magyarországbul.
Visszanéztem fél utambul,
Szememből a könny kicsordult.”
A többi versszakokat próbáltam kiverni a fejemből: ”Bú ebédem bú vacsorám”, csak legyen mit enni, és mentem tovább. ”Boldogtalan minden órám.” tolakodott a dal. Csak élhessek, csak nézhessek csillagos eget. ”Jaj Istenem adjál szállást”, és Istenben bízva csak mentem tovább. Akkor még gondolni se mertem arra, hogy ”Mert meguntam a bujdosást, Idegen földön a lakást.” Hisz még nem is voltam idegenben, csak oda készültem. Mentem. Arról szó sem lehetett, ahogy az ének befejezodik ”Éjjel-nappal a sok sírást”. Nappal volt. Esteledett. Messziről már látható volt egy kivilágított templomtorony. Én pedig csak mentem. Az a gondolat, hogy vissza talán sose térek, szeretteimet tán sosem láthatom, ez a gondolat, bánat, elkeseredés mindig nehezebb lett.
„Visszamegyek szép hazámba,
A kisalföldi rónaságba.
Elfelejtem minden búmat,
Itt hagyom a bánatomat.”
„Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned és halnod kell!”, hangzott a lelkemben. Áldjon vagy verjen…! Szinte elbírhatatlan volt, de én csak mentem. Nekem menni kellett. Szabad akartam lenni, és élni akartam. Mentem.
A Hansági-csatorna mellett közeledtem az osztrák határhoz, és egy összerombolt gyaloghídon kerültem Ausztriába, kezemben a faborönddel. Az éjszakát egy iskolában töltöttük, és páran már falubeliek is voltak ott. A lassan szemerkélő eső által átázott testünknek jól esett a meleg szoba és a meleg kakaó.