Az ember-állat metamorfózisba vetett hit régi: a középkoron át az ókorig bizonyossággal visszakövethetők az adatok. Speciálisan az „emberfarkas” egész Európában és Észak-Ázsiában is ismert; a hozzá fűződő hiedelemmotívumok e területen nagyfokú hasonlóságot mutatnak (német Werwolf, Mannwolf, szláv vlkodlak, francia loup garow stb.). Egyes német kutatók szerint a képzetkör részben az indo-európai, maszkot viselő férfiszövetségek emlékét őrzi. A hiedelemkör a középkorban virágzott, pl. a német Werwolf 16. sz.-i üldözésének a boszorkányüldözés elterjedése vetett véget. Számos film és irodalmi alkotás alapja. A prikulics – amelyről cikkünkben szó lesz – sajátosan erdélyi, alakváltoztató hiedelemlény.
Keszeg Vilmos néprajzkutató kiemeli, hogy a farkasember vagy werwolf/loup garou alakja a görög-római, a szláv és a germán mitológiában, valamint a legtöbb európai és balkáni mitológiában megjelent. A középkori és újkori Európában több hullámban csapott le észben az embert és állatot megtámadó állatoktól (kutya, farkas), részben a városi utcákat ellepő és a falvakon átvonuló ismeretlen emberektől (koldus, hajléktalan) való irtózat. A 16-18. században több európai városban embereket ítéltek börtönre és gályarabságra az állat alakban elkövetett vérengzésért. Ipolyi Arnold püspök, művészettörténész tudomása szerint Kolozsvár lakosságát is megtámadták a vérengző farkaskoldusok.
Magyarország területén, a 19. század második, a 20. század első felében végzett első magyar hiedelemgyűjtések csordásfarkas*, farkaskoldus, küldött farkas néven örökítették meg a pásztorhidelemek alakját. Olyan megbántott pásztor, aki életében vagy holta után farkas vagy kutya alakot öltve bosszúból rátámad ellenségére vagy annak állataira; olyan személy, aki véletlenül vagy rontás következtében farkassá változik. A bába által megrontott csecsemő hétéves korában farkassá változik; amelyik gyermek hét éven át anyatejet szopik, bármikor farkassá változhat. Az erdélyi nyelvben a prikulics/prikolics román kölcsönszó. A román szó eredete vitatott, jelentése ‘küldött farkas, vámpír.’ A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai a következő jelentéseit tartja számon: 1. kísértet, fantom, rossz szellem; 2. boszorkány, akinek hatalmában áll valamely állattá (rendszerint farkassá vagy kutyává) átváltoznia; 3. mesebeli szörnyszülött, küldött farkas; 4. kereszteletlen ember; 5. alacsony, rendszerint csúnya gyermek vagy ember; 6. kicsi, fürge ember, csintalan gyermek.
A román nyelvterületen általánosan, változatos formában ismert a prikolics mitológiája. Mitikus lényként 1. bosszúálló, nyugtalan halott, 2. rontás következtében végleg állattá változott ember, 3. szándékosan, átmeneti jelleggel állattá voltozó ember. Ugyanabban a hónapban született kilencedik, holdkóros testvér; képességét más prikolicstól veszi át vagy születése után olyanképpen rontják meg, hogy testét állati zsírból készült kenőccsel kenik be; állat alakban nyári és őszi éjszakákon a határon és az utcákon kóborol, embereket támad meg, állatokat öl meg, tönkreteszi a termést; átváltozva nem ismeri meg hozzátartozóit, ők is áldozataivá válhatnak (Kostaki). A sírból állat (farkas, kutya, hiéna) alakban előjövő, emberekre támadó halott; kilencedik holdkóros testvér. Démon által megszállt, éjszaka támadó, pusztákon, erdőkben, keresztutakban tanyázó ember; ha a démont kiűzik belőle, hosszú életet él.
A romániai magyar hiedelemkutatás az 1970-1990-es években az Erdélyi Mezőség területéről azonosította alakját, a következő gyűjtőpontokról: Tordatúr, Detrehemtelep, Felsődetrehem, Magyarfráta, Mezőszopor, Magyarszovát, Mezőkeszü, Andrássi-telep, Ecken, Mezőbodon, Magyarborzás, Mezőveresegyháza, Nagysármás, Tóhát, Magyardécse. Az állatartás és az ezzel kapcsolatos hiedelmek visszaszorulása következtében a leírások beteg emberként jelenítik meg. Árulkodó testi jegye a rövid farok. A prikulics elrendeltetésszerűen betegségével születik, vagy átok (különösen szülői átok) miatt válik azzá. Elsődleges alakban labilis idegrendszerű, holdérzékeny, magányos, emberkerülő személy. Gyalogosan jár, arca, keze tövisek nyomát viseli, öltözete zilált. Általában férfi, ritkán nő; ha családos, családját gyakran elhanyagolja. Legfőbb tulajdonsága alakváltoztató képessége. Bukfencet vetve változik át. Állatalakban kutya (sosem farkas; ritkán szamár vagy macska), bundája fehér, nyakánál fekete sál tarkítja. Vagy rendszertelenül változik át, vagy periodikusan, sajátos időpontban (éjszaka, újhold, holdfogyta, ködös, borús idő; egy, három, hat, kilenc, tizenkét hónaponként). Általában hangtalanul jár; ha hangot hallat, akkor nyög, visít, nevén szólítja bántalmazóját. Követi az áldozatát, kutyákkal verekszik, embert támad meg. Két esetben nyeri vissza alakját: a betegség elmúltával és a vér látványára. Az utóbbi évtizedekben a hiedelemkör jelentősen módosult. A prikulics beteg ember, akarata ellenére változik állattá, a hegyekben, a határon és az erdőkben hányódik,s csupán azért támad, hogy vért látva megszabaduljon a betegségtől. Ha senkivel sem találkozik, végelgyengülésben pusztul el.
A kutatás idején a jelzett településeken 2-3 (korábban élt vagy még élő, a faluban vagy valamelyik környékbeli településen lakó) személyt tartottak prikulicsnak. A rögzített elbeszélések gyakran személyes élményt reprodukálnak. Az élménytörténetek két alapformába sorolhatók: valaki prikuliccsá változik, állat alakban embert vagy állatot támad meg, s vért látva visszaváltozik; valaki prikuliccsá változik, s kutya alakban elpusztul. Mezőség-szerte közismert, fabulat jellegű (igaztörténet) integráló elbeszélés szerint egy fiatal házaspár a mezőre megy dolgozni; a férjet megszállja a betegség, átalakulása előtt azonban figyelmezteti gyanútlan feleségét a védekezés módjára; kutyává alakul, feleségére támad; a küzdelemben megszaggatja felesége ruháját, majd vért látva visszaváltozik; beszélgetés közben a feleség felfedezi ruhájának cafatát a férj fogai között; az asszony elhagyja beteg férjét. A prikulics mítosza több szálon kapcsolódik a mezőségi életvilághoz. Az egyik szál a bozótos, ösvényekkel szabdalt mezőségi tájhoz (táj-, természetélmény), a másik az állat-, különösen a juhtenyésztéshez, a kóbor juhászkutyák látványához, a harmadik a magányos, elhanyagolt külsejű, emberkerülő személyekhez (szociális élmény) köti. A bukovinai székely hiedelmekben a purkulics a testvérek házasságából születő beteg utód, aki hét évig ember, hét évig kutya alakban töltötte életét. A román mitológiában a prikolics alakja gyakran összemosódik az éjszaka garázdálkodó antropomorf démonnal, a sztrigojjal.
A finn származású Kallas Aino A farkasmenyasszony címmel regényben írta meg az állati létbe visszakívánkozó és visszatérő erdészné történetét. Szőcs Géza versben dolgozta fel (Ballada és környéke. A szakállas farkas. Népmonda-feldolgozás). A ponyvairodalom népszerű történetévé vált a kegyetlensége miatt kutyává alakuló nemesember 17. századi esete (Brednich 1990). A vér, a vérivás mítoszára épülő vámpirhit, werwolf-hiedelem művészi feldolgozásokban összefonódott a holta után nyugtalan életet élő sztriga (sztrigoj) hiedelmével (Bram Stoker regénye, F. W. Murneau, T. Browning, J. Franco filmje).
***
A Magyar Néprajzi Lexikon szócikke szerint: A magyar népi hitvilág *csordásfarkas néven említi (e néven Göcsejben és a nyelvterület keleti részén; farkaskoldus Hontban; szakállas farkas a Tiszántúlon és Északkeleten; küldött farkas a Dunántúlon, Szatmárban, Hontban; prikulics több, a románsággal szomszédos területen) azt a farkassá változni tudó pásztort, ritkábban bárkit, aki farkassá tud változni, vagy véletlen következtében azzá változik. Általában valamilyen közösséggel szemben álló lény: tarthatták a szegény, mások nyájait megrabló csordást éppúgy csordásfarkasnak, mint a faluközösségből félig-meddig kirekesztett kuruzslókat, tolvajlási kísérleten rajtakapott szegénypásztorokat, a falu ellenszenves földesurát vagy idegen nemzetiségű lakóját. A különösen vérengző farkasokat gyakran vélték farkasalakot öltött embernek. A hitet addig táplálta eleven, amíg a farkasok valóban megkárosították a nyájakat vagy a falusi gazdaságokat. A hozzá fűződő legjellemzőbb – részint általánosan elterjedt, részint helyi – hiedelmek a következők: A metamorfózis képessége már csecsemőkorban elnyerhető, pl. a bába vigyázatlansága vagy rosszindulata következtében: ha a bába az újszülöttet nyírfaabroncson háromszor keresztülbújtatja, abból hétéves korában csordásfarkas lesz, kedve szerint öltve farkas- vagy emberalakot. Mások felnőttkorban szerzik meg a képességet. A farkassá változás és visszaváltozás általában hasonló módon történik; pl. ugyanazon a nyírfaabroncson kell háromszor vagy hétszer átbújni. Félig állati, félig emberi formájú is lehet. A csordásfarkasnak tartott farkast bizonyos tulajdonságok megkülönböztetik az „igazi” farkastól: jobb szaglása van, hasa fölül, háta alul helyezkedik el stb. A farkassá változást meg lehet akadályozni: pl. ember alakjában háromszor keresztet sütnek tüzes vassal a hátára.
A csordásfarkasra vonatkozó történeti adatokkal is rendelkezünk néhány évszázadra visszamenőleg: pl. egy 18. sz.-i boszorkányperben egy férfit mint lópásztorból lett küldött farkast fognak perbe. Az 1653-as per adata szerint a csordás, aki Szombathelynél őrzött, „ott a Farkassokkal megszaggatta az Marhakat, az Eördegh segitségevel”. 18. sz.-i peradatok már egyértelműbben mutatják a csordásfarkas hiedelmének ismeretét: gyakran kérik számon a vádlottól, hogy változott-e farkassá vagy sem. Egy 1734-es nyíregyházi per farkasok képében állatokra támadó 3 boszorkányról tesz említést. Alakjának köztudatban maradását elősegítette, hogy a róla szóló ponyvanyomtatványok még a 20. sz. elején is forgalomban voltak; a vele kapcsolatos hit ennek ellenére e század elején már csak néhány területen intenzív (elsősorban a Nyugat-Dunántúlon és Északkelet-Magyarországon, Erdélyben). A csordásfarkas kapcsolatban van a holdbeli, ill. holdat faló farkassal is , szlovák, délszláv, román hit szerint pedig – többek között – a kereszteletlenül meghaltak lelkéből lesz.
forrás: lexikon.adatbank.ro, mek.oszk.hu, inu4ever.blogol.hu