Pergamon Múzeum – Százévnyi ásatás után először láthatja a közönség a mezopotámiai Uruk kincseit
„Az első tétel a töriérettségin!” – tízből öten garantáltan ezt vágnák rá, ha Mezopotámiáról kellene kapásból nyilatkozniuk. Hárman talán bedobnák, hogy Tigris meg Eufrátesz, kettőnek pedig a Gilgames-eposz is elősejlene a ködből. Persze nem beszélünk naponta Mezopotámiáról.
Ahogy abba sem gondolunk bele – miközben reggeltől estig laptopokat, tableteket, iPhone-okat ütlegelünk vagy tapogatunk –, hogy az írás egykor nem volt evidens. Élt ember a földön listák, táblázatok és statisztikák nélkül is, igaz, elég régen, úgy háromezer évvel ezelőtt.
Nem könnyű egy állami múzeumnak ilyen történelmi korokba visszacsábítania az embert. Akadnak ugyanis szilikonpreparátumokra és múmiatárlat-rendezésre szakosodott piaci vállalkozások manapság, amelyek még ennél is régebbre, sőt tulajdonképpen bárhová hajlandóak lennének visszarepíteni az egyszeri kiállításnézőt. Ezek a cégek szinte bármit meginstallálnak, digitalizálnak és rekonstruálnak az arcátlan összegű kasszasiker érdekében, csakhogy mi most nem róluk beszélünk. Hanem a komoly múzeumokról, amelyeknek épp ezekkel a nem túl gátlásos kiállítási haknizókkal kell napi szinten megküzdeniük a látogató kíváncsiságáért.
Mintha a berlini Pergamon Múzeum pontosan tudatában volna mindennek. Úgy nyitottak kiállítást több évezredes leletekből, hogy a folyamatos elkápráztatottság állapotához szokott néző se forduljon ki unottan a második teremből. Az Uruk – az 5000 éves megacity című időszaki kiállításhoz felhasználtak mindent, amit a legmodernebb technika csak ád, de olyan mértékben, hogy az ne nyomhassa agyon a vitrinbe zárt parányi agyagtáblákat a maguk ötezer éves, fontos feljegyzéseivel. A tárlatot a németországi Elő-ázsiai Múzeum a Berlini Állami Múzeumokkal, a mannheimi Reiss Engelhorn Múzeumokkal közösen, és Németország Archeológiai Intézetével, valamint a Német Keleti Társasággal együttműködve rendezte a fővárosi Pergamon Múzeumban. Méghozzá azzal a szándékkal, hogy végre közönség elé tárják százévnyi régészeti kutatás eredményét. A Német Keleti Társaság ugyanis már 1912–13 telén elkezdte ásatásait az egyik legősibb ókori mezopotámiai városállam, Uruk helyén, a mai Varkában, Irak területén.
A sumérok egykori birodalma érdekelte őket, az a pompázatos kereskedőváros az Eufrátesz alsó folyásánál, amely köré a legenda szerint maga Gilgames király építtetett 9,5 kilométeres falat (még ha a legkorábbi uruki eposzok szerint valójában Enmerkar, Uruk félig mitikus, félig valóságos történeti királya volt is az építtető). Ami biztos, hogy a berlini tárlat – elismerve a mindenkori „legek” hatásait a kiállításnézőre – egy külön részleget szentel a városállamot körülvevő fal adatainak. A milliós számokat kellőképpen meghökkentő méretben írták ki a kiállítótérben a tenyérnyi agyagtáblák fölé, amelyek az építkezés technikai részleteit dokumentálják. Ezekből a ékírásos agyagdarabokból tudjuk például, hogy a mamutprojekthez 306 millió darab téglára és 2 445 000 munkaórára volt szükségük a suméroknak. Azt pedig a műholdfelvételek bizonyítják, hogy Uruk falmaradványai még ma is tisztán láthatók a világűrből.
Egyébként a berlini kiállítás jól mutatja, hogy ezek az „uruki archaikus szövegek” – amelyek közismerten a legősibbek a világon, és amelyek miatt Mezopotámiát máig a civilizáció bölcsőjeként emlegetjük – többségükben nagyon gyakorlatias, adminisztratív feljegyzések voltak. Főként arra szolgáltak, hogy az i. e. 2900-ra már 5,5 négyzetkilométeren terpeszkedő metropolis vallási életét, közigazgatását, gazdaságát és kereskedelmét koordinálni lehessen. Így a Pergamon-tárlókban a különböző uruki foglalkozásokat és társadalmi rangokat felsoroló tábláktól kezdve mindenféle hétköznapi adattal teleírtat találunk – a falépítő munkások hal- és gabonaadagját rögzítőkön át az Anu-templomban naponta bemutatandó áldozatokat előírókig.
A tárlat ugyan egy aranyszínűre dizájnolt terem erejéig kitérőt tesz a mezopotámiai mitológiába és Gilgames halhatatlanságmániájába, alapvetően azonban, mint azt a címe is jelzi, Urukra mint a világ legősibb nagyvárosára koncentrál. Annak leghatalmasabb és legapróbb vívmányaival együtt. Így bemutatja a kereskedők nélkülözhetetlen kellékét, az alvó kacsa formájú, karneolkőből készült súlymértéket, a hengerpecsétet és az oroszlánölő hősökkel díszített ivókorsót éppúgy, mint az oltárok öntözőrendszerének működését. Na meg azokat az agyagtüskéket, amelyekkel a világ első mozaikjait készítették az uruki Vörös templomhoz. Méghozzá úgy, hogy a nedves falba nyomták a kemény agyagkúpokat, amelyek fejét előtte színes mázzal festették be. Ezek a tízforintos méretű színes felületek adták ki aztán a semmi másra nem hasonlító uruki homlokzatokat.
Ám a kiállításrendezők, ahogyan már korábban írtuk, ügyeltek arra, hogy a tárlat ne maradjon a régi, jól bevált és ma már unalmasnak számító lelet-tárló-falszöveg koordináta-rendszerben. Ha a látogató úgy érzi, kezd besokallni az agyagtábláktól, ékszerimitációktól és épületleírásoktól, akkor csak odaáll a kiállítótér egyik képernyője elé, és szabadjára engedi a fantáziáját. Ha úgy akarja, a Bit-Rés-templom digitálisan rekonstruált falai között kóborol egyet, amelyet Anu istennek emeltek az ősidőkben. Ha pedig szívesebben kapaszkodna fel az i. e. III–II. évszázadból való zikkurat lépcsőin, akkor a háromdimenziós toronytemplomban figyelheti az Istár istennőnek hódolókat.
Az egyedüli, amitől az ember hátrahőköl ebben a letisztult tárlatban, az a legnagyobb kiállítótér fehér falát beterítő digitális nyomat. Szakasztott úgy néz ki, mint egy eltévedt multiplakát, csak jóval nagyobb. Felhőkarcolók meredeznek rajta pinkes lila árnyalatban, a sarokban felirat: megacity 2013. Uruk egyenként befestegetett agyagkúp-mozaikjai után kimondottan kellemetlen a felismerés, hogy sejtelmünk sincs, a világ melyik nagyvárosát láthatjuk madártávlatból. Aztán lassan leesik, hogy tulajdonképpen bármelyiket. Vagy mindegyiket.
Forrás: nol.hu