Ön Horn Gyulával a leginkább történelmi időszakban, a rendszerváltás körüli években találkozott. Történésznek ritka esély, hogy egyszerre a történelem szereplője és tanúja is lesz.
– Nem tudok Horn napjairól, a munkamódszereiről beszélni. Miniszterelnöksége alatti eredményeiről sem nekem kell szólnom, azt mások, a közeli munkatársai, ezekben a napokban megteszik. Viszont szívesen beszélek az emberről, akit megismertem.
– Ez mikor történt?
– Amikor beválasztottak a Központi Bizottságba. (Ormos Máriát, a pécsi egyetem akkori rektorát az 1988-as pártértekezleten, két kongresszus között választották az MSZMP központi bizottságába. 1989-ben a politikai végrehajtó bizottság tagja is lett – a szerk.) A pártvezetésben egyetlen emberrel volt kapcsolatom, ez Aczél György volt. Velem együtt még két kollégám került be a KB-ba. Egyikük, akiről mondhatom, hogy a barátom, Berend T. Iván. A másikkal, Csáki Csabával a rektori konferencia megalapításában vettünk részt. Felfogtam, hogy ha nem tájékozódom ebben a közegben, elveszek. A központi bizottságban ekkor legalább négy – mondjuk így pontatlanul –, szellemisége alapján különváló frakció létezett. Én két csoporthoz éreztem magamat inkább közelinek. Az egyik a gazdasági reformgondolat embereinek csapata volt, élükön Nyers Rezsővel. A másik a „pragmatikusoké”. Itt azok az emberek tömörültek, akik az akkor felmerülő mindennapi kérdésekre, körülményekre keresték a megoldást. Voltak közöttük vállalatvezetők, ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi vezetők, s ide sorolom Németh Miklóst, a későbbi miniszterelnököt, aki akkor a KB gazdaságpolitikai titkára volt, valamint az akkori külügyi államtitkárt, Hornt. Ezt a két „kisembert” céloztam meg. Németh ritkábban jelent meg, Horn gyakrabban. Mi derült ki már akkor Hornról az első néhány felszólalását követve? Először is az, hogy mentes volt a reformblablától, próféciáktól, szlogeneket soha nem használt. Racionális volt a végletekig, mindenben a realitást kereste. Nem volt nagy rétor, ez kétségtelen – de ezzel is megnyert engem. Felfogtam, ő az a ritka típus ebben a politikai mezőnyben, aki a mindenkori valóságot igyekszik megragadni, s eszerint tett javaslatokat is. A KB-ülések szüneteiben, ebédelve, sokat beszélgettünk négyszemközt is. Ezekből a kis részletekből arra következtettem: Horn Gyula az ország jövőjét már ekkor sem a létező rendszer belső javítgatásában, átalakításában látta, hanem hozzárendelte az európai szituációhoz, s általában a nemzetközi helyzethez. Itt kereste a kiutat. Valamelyik televíziós adásban hallottam egy nyilatkozót, aki egy 1989-es, Hornnal volt beszélgetésére emlékezett. Nevezetesen arra, hogy a nyilatkozónak Horn azt mondta, hogy az ország jövője: „ki a Varsói Szerződésből és be a NATO-ba!” A mi beszélgetéseinken, emlékezetem szerint, ez már egy évvel korábban elhangzott.
Nem döbbent meg ettől?
– De még mennyire! Elkezdtem ezen gondolkozni, s arra jutottam, hogy ennek az embernek igaza van, lehetetlen másként a megújulás, enélkül valóban nem lesz semmilyen kilábalás. Ő a nemzetközi fejleményeket elemezve jutott el idáig. Amikor még nem volt külügyminiszter, a KB külügyi osztályán dolgozott, majd osztályvezető volt ugyanott. Rengeteg kapcsolatot épített ki, s ez csak szélesedett, amikor külügyminiszter lett a Németh-kormányban. Magam is felismertem másokkal együtt, mit is jelent az, hogy Gorbacsov bejelentette, kivonulnak Afganisztánból. Ha egy birodalom elkezd kivonulni, az az erodálódás kezdete. Ha onnan kivonul, azt további kivonulások követhetik. És ez így is történt. Biztos vagyok benne, bár erről akkor nem beszéltünk, hogy ezek a jelek bátorították fel Horn Gyulát ennek a megfogalmazására. Azt sem nyilvánosan, sem négyszemközt nem fejtette ki, hogy a megváltásnak része lenne a parlamentáris demokrácia is. De ez – lássuk be – benne foglaltatott ebben a képletben, hiszen a Varsói Szerződés elhagyása és a NATO-belépés gondolata ezt fatálisan magában foglalta.
– Előjött a vitákban Horn nemzetközi tájékozottsága? Hivatkozott külföldi tapasztalatokra, megoldásokra?
– Nem emlékszem ilyesmire. Arra viszont igen, és ezt gyakran elővette, hogy miként alakulnak a kapcsolataink, mit lehet ezekkel elérni, milyen lehetőségeink vannak. A szövetségi rendszerről nemigen beszélt, nem húzta elő azt, mennyire szeretjük is mi a szovjeteket… De ahogy ezzel, úgy más dolgokkal sem jöhetett elő a nyilvánosság előtt. Arról sem beszélhetett, milyen kapcsolatokat épített ki addigra. Összefoglalom: racionalitás és nemzetközi távlatok. Ez volt, ami engem akkor Hornban megfogott. És ebben soha nem is csalódtam. Ezen az úton ment tovább, szisztematikusan, következetesen. És ezt a jelzőjét, a következetességet emelném most ki. Bismarcknak tulajdonítják a mondást, hogy csak az ökör következetes, de lehet, hogy nem volt igaza a vaskancellárnak. Van ugyanis az emberi karakternek olyan alaphalmaza, amely következetesség nélkül nem létezhet, még akkor sem, ha a helyzetekhez, megváltozott körülményekhez a politikusoknak rendre alkalmazkodniuk kell. Természetesen anélkül, hogy a távlati céljaikat ejtenék. Én ezt nagyon fontos politikai erénynek látom, s Horn képes volt ilyen következetességre, miközben nem zárta ki a változtatásokat sem a politikájában. Ezt miniszterelnökként többször is megmutatta, elsősorban a gazdaságpolitikájában. Horn személyiségének fontos eleme számomra az is, hogy nem szégyellt minduntalan tanulni. Érdemes felvetni a kérdést: volt-e akkor a magyar politikai elitben olyan csoport, amelynek volt fogalma arról, hogy milyen a politikai demokrácia, s azt hogyan kell működtetni? Különösen olyan helyzetben, amikor egy egészen másmilyen rendszerből kell átvezetni oda egy egész népet, a rendszert, annak minden létező elemével együtt. Nos, szerintem ezt, ahogy más, ő sem tudta. Honnan is tudhatta volna? Precedens nélküli dolog volt ez. Sok mindent láthatott, eltanulhatott a világban. De az mind a külpolitikai szférában volt érvényes, s nem a polgári demokrácia mechanizmusára. Ezt viszont megtanulta. És szerintem többé-kevésbé jól megtanulta.
– Mások viszont egy másmilyen, nem polgári, nem demokratikus parlamentarizmus működését tekintették példának.
– Igen. Tehát nem is a jelenből, hanem a múltból akartak építkezni. Horn viszont tanulta a demokratikus államot, sok minden elsajátított és nagyon sok mindent okosan csinált. Hát a végfázist nem is, ott a taktikai érzéke valamiért csődöt mondott, éppen a választások előtti szakaszban. Még egy dologra kitérnék, ami a rugalmasságával, tanulóképességével volt összefüggésben. Én nem voltam a munkatársa, de sok munkatársát jól ismerem, akik elmondtak mindenféle epizódokat, eseményeket vele kapcsolatban. Memoárokat is olvastam. Ezekben is leírják, Horn indulatos ember volt, elég gyakran előfordult vele, hogy felkapta a vizet, mérges lett, kirohant, kiabált. Majd leült, gondolkodott. Vagy mondta is, hogy pardon, tévedtem, vagy enélkül kezdte másképp végezni a dolgokat. Ha a saját hirtelen lépései miatt tévedésbe esett, azokat tudta korrigálni. Erre kevesen képesek. Van erre egy személyes példám. Pécsen az első választások előtt lejött Horn, és egy szakszervezeti vezetőt javasolt képviselőjelöltnek. A vasasoktól. Pécsen voltak bányák, voltak másmilyen iparágak, de a vasasok éppen nem voltak jelen. Ezt a jelöltet senki nem ismerte a városban. Felálltam, és inkább egy helyi embert javasoltam, aki szívósan harcolt azért, hogy megválasszák. Az én jelöltemet fogadták el, s ettől Horn annyira mérges lett, hogy megjelentetett egy engem támadó cikket a helyi lapban. Meg kell mondanom, egyik jelölt sem volt az igazi. Majd elfelejtette az egészet, s a kapcsolatunk békésen folytatódott. Túltette magát az ilyen ügyeken. Kész volt a saját tévedését elismerni, ami szintén ritka erény. Az viszont kétségtelen, hogy miniszterelnöksége alatt sem tanulta meg, hogyan bánjon a szóvirágokkal. Megmaradt a szikár stílusa. A mondatai rövidek voltak, a maguk logikája szerint követték egymást. Viszont mindig volt mondanivalója.
– Horn nagy korszakának tartják, amikor külügyminiszter volt Németh Miklós második kormányában. Erről milyen emlékei vannak?
– Furcsa időszak volt ez, hiszen ez a kormány bizonyos mértékig az akkori alkotmányosságot tekintve illegálisan működött. Nem számolt be a pártnak, vagyis az MSZMP-nek, amely kijelölte a különböző fórumokon, ahogy azt a korábbi kormányok tették. Itt van például a történelmi határnyitás kérdése. Az is utólag jutott a pártelnökség tudomására. Akkor engem gyorsan kiküldtek Kelet-Berlinbe.
– Önt? Hogy tárgyaljon az NDK vezetőivel?
– Igen. Persze akkor már minden folyt a maga útján, és én két nap késéssel érkeztem, ahol Kurt Hager, a főideológus fogadott. Először, ez délelőtt volt, elmondta, ami a hivatalos nyilatkozatukban is állt, vagyis azt, hogy a magyar kormány elárulta a szocializmust, s ezt ők nem vehetik tudomásul, satöbbi, satöbbi. Akkor már azt gondoltam, milyen jó, hogy ki sem csomagoltam, mehetek vissza a repülőtérre. De utolért egy üzenet: ez az úr még egyszer akar velem beszélni. Délután ismét találkoztunk. És akkor elmondta a délelőtti szövegének éppen az ellenkezőjét. Azt mondta, hogy tragikus helyzetben vannak, a fiatalság el akarja hagyni ezt az államot, s annak az államnak nincs jövője, amelyet a fiataljai otthagynak. Tizenkét órán belül történt ez.
– Talán délelőtt is ezt gondolta.
– Nagyon valószínű. Azon gondolkodtam, mi történhetett. Végül azt feltételeztem, hogy csak egy telefon Moszkvával.
– Tudom, hogy önt 1956 után meghurcolták, sokáig nem taníthatott egyetemen.
– 1982-ben kerülhettem vissza a katedrára. De 1963-ban már a történettudományi intézetben voltam, s ezt Ránki Györgynek köszönhettem.
– Hornnal, aki 1956-ot másként élte meg, belépett a karhatalomba, tragikus csapás érte a családját, beszéltek minderről?
– Nem. Az igazság az, hogy az ember az utóbbi időben az 1956-os eseményeknek – főleg Budapesten – más aspektusát is tudomásul veszi. Tudom viszont, hogy több feljelentés volt Horn ügyében, bírósági ügy volt, és semmilyen elmarasztaló döntés nem született. Természetesen abban az időben, tehát 1956-ban, az eseményeket mi ketten egészen másként éltük meg, és másképp fogtuk fel. Én az utóbbi időben differenciáltabban látom a történteket, s tudomásul veszem, hogy a forradalommal egy időben elkeserítő dolgok történtek: lincselések, gyilkosságok és fosztogatások is. Hornnal való kapcsolatomban ez az elem nem jelent meg. De volt mégis még egy találkozásunk. A KB kiküldött egy bizottságot, amelynek a feladata 1956 eseményeinek újraértelmezése volt. Én ezen belül a politikai albizottságban dolgoztam, Horn pedig a külpolitikaiban. A politikai részleg fogadta el azt az álláspontot, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. Ez volt az elfogadott formula. Horn Gyulának nemhogy kifogása nem volt, minden szó nélkül elfogadta ezt az értékelést. Azt feltételezem, hogy addigra lejátszódott benne egy átértékelődési folyamat, s félre tudta tenni a maga személyes történetét, tragédiáját is.
– Hová helyezné Hornt a XX. századi magyar történelemben?
– Mindenképpen az élvonalban látom őt.
forrás: nol.hu