A szép színésznő engedi, hogy a természetes dolgok öleljék körül – a magánéletében és a hivatásában is. Szívesen idéz Al Pacino színésztől, aki azt mondta: „Van valami vadság a színészetben. Az ember fogja a lelkét, és odavágja a falhoz.” Ő is így gondolja. Csakhogy a természetből fakadó dolgok eredendően erősek, és nem törnek össze olyan egyszerűen. A természet az otthonában is lüktet.
Gubik Ági szlovák nemzetiségű, egy alig néhány száz lelkes kis faluban, Zsembéren töltötte a gyerekkorát. – Talán ez az oka annak, hogy egész életem a szabad természethez való ragaszkodásról szól – meséli. – Ott, életem első öt évében szívtam mindezt magamba, és egy életre meghatároznak. Idilli volt a környezet, a hatalmas ház, kert, sokféle állat…, a tavasz nekem azóta is a kiskacsák puha sárgaságát idézi fel, szinte látom magam előtt, ahogy esténként nagymamám kendőjével letakartuk őket a dobozban, hogy meg ne fázzanak.
Később, ahogy Ági iskoláskorú lett, a család beköltözött Zselízre. – Apu és anyuka tanárok, sőt, apu a gimnázium igazgatója is volt, amíg én oda jártam. Tehát természetes, hogy volt bennem némi dac, kis csibészség, hogy valahogy kivédjem a címkét: én vagyok a „tanárgyerek”. Otthon Ágika voltam, de amikor apu fizika órán kihívott felelni, akkor Ágnes.
A Gubik családban a hagyományos értékeket őrizték, összetartók, egymást segítők ma is. – A vasárnapi ebédek ízét még most is érzem, ami persze el volt rontva, ha aznap nem játszottam jól a kézilabdapályán. Ilyenkor mindenki csak turkálta a ételt. Apu mindig kint volt a pályán, rekedtre üvöltötte magát, anyuka pedig otthon főzött – azt hiszem, sosem látott engem sportolni. Ezt azóta is sajnálom, ezért én, ha csak tudok, mindig ott vagyok a fiam, Ádám focimeccsén.
A cikk folytatása az A Mi Otthonunk magazin júniusi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál!