Liaquat Ahamed: A pénzvilág urai – Központi bankárok, akik csődbe vitték a világot, Corvina Kiadó, 2012, 622 oldal
Növekvő munkanélküliség, euro-krízis, pénzügyi mentőcsomag – mind-mind olyan naponta hallott, már-már belénk ége(te)tt fogalmak, amelyek immáron negyedik éve azt sugallják az európai embernek, hogy a kontinens, amely az otthona, és ahol dolgozik mély, gazdasági természetű válságban van. Aki jobban elmélyül az újabb válság lélektanában, az azt is tudja, hogy az elhúzódó recesszió az Egyesült Államokban kirobbant újabb krachból indult ki, viszont Európa önmagának, saját gazdasági modelljének köszönheti a kilábalás-képtelenséget. A valódi „gourmandok” pedig egyre több közös vonást vélnek felfedezni a mindeddig legnagyobbnak tartott 1929-33 közötti gazdasági válság és napjaink krízise között.
Pedig a két válság között kevesebb a hasonlóság, mint azt a válság pszichózisába került világ, különösen Európa gondolja – erre világít rá 2009-ben angolul – 2012-ben pedig magyarul is – megjelent, és szinte azonnal rangos díjakat begyűjtő könyvében Liaquat Ahamed. Az Afrikában született, Angliában nevelkedett, majd az Egyesült Államokban sikeres bankárként a pénzvilágot meg- és kiismerő szerző témaválasztása, valamint az ahhoz való közelítés, a pozíció ahonnan szemléli a folyamatokat olyan, mint a közgazdaság és a gazdaságpolitikák: egyszerre ortodox és unortodox. A nagy gazdasági válság agyonvizsgált jelenség, kiváló és részletes politikatörténeti és gazdaságtörténeti monográfiákban, tanulmányokban tárták fel kiváltó okait, mutatták be fontosabb mozzanatait és tértek ki tragikus következményeire. Ráadásul nem ragadt meg tudományos szinten, mára a középiskolai tananyagok gerincét alkotja, belőle kiindulva tanítják azt millióknak, hogy miatta erősödtek meg a gazdaságilag megroggyant Európában a szélsőséges mozgalmak, majd pedig generálta egy újabb, és véresebb világháború kirobbantását.
Az internetes könyvkereskedésekben rábukkanva, vagy éppen egy kirakatban meglátva rögtön adja is magát a kérdés: ha egy ennyire ortodox témát vesz elő Ahamed – azon túl, hogy saját maga érdekes egyéniség -, mégis mi az az unortodoxia, amely miatt műve egyszerre nyerte meg magának a közgazdász-szakmát – megjelenése évében az év üzleti könyve lett -, és a szélesebb olvasóközönséget – 2010-ben az élvezetes könyveknek járó Pulitzer-díjjal jutalmazták? A választ részben megadja a kiválóan, a mi – konvencionálisabban megfogalmazva, a ma emberének – ízlésére belőtt cím és alcím, a teljes megértéshez azonban nem elég leragadni a beszédes borítónál. Ahamed – talán azért mert nem egy klasszikus értelembe vett történész – nem egy a forrásokon, jegyzőkönyveken, és kronológiákon alapuló, vegytiszta elemzést végez 622 oldalon keresztül, hanem azokra az agyakra és arcokra, valamint a világgazdaságról és a pénzügyekről alkotott elképzeléseikre, terveikre koncentrál, akik végső soron meghatározták Európa pénzügyeit, és akik idejét múlt terveikkel előidézték a válságot. „Ahamed érdekesen és eredeti módon közelíti meg a témát: a 20. század első, durván három évtizedének politikai, gazdasági és pénzügyi történetét a négy legjelentősebb – az amerikai, az angol, a francia és a német – jegybank első számú vezetőjének (Benjamin Strong, Montagu Norman, Émile Moreau, Hjalmar Schacht) életén és tevékenységén keresztül mutatja be. Ezekre az emberekre ma már jóformán senki sem emlékszik, ám a maguk idejében a gazdaság és a pénzügyek terén nem volt náluk befolyásosabb, nagyobb hatalmú ember a földkerekségen.” – foglalja össze előszavában a könyv egyik vezérfonalát az ugyancsak bankárként ismertté vált fordító, Felcsuti Péter. Az egyik fő fonalat 4+1, egymást keresztező, egymással hosszabb-rövidebb ideig – vagy egy egész életen át – párhuzamosan futó életút adja. Ezeken keresztül mutat rá Ahamed arra a feloldhatatlan ellentétre, amely a négy központi bankár közgazdasági szempontból konzervatív gondolkodása, eszközeik, és eredményeik, valamint a minden alapjában új, liberálisabb gondolkodást és eszközhasználatot igénylő korszak kihívásai között feszült. A „párhuzamos életrajzok” szereplőinek elmaradott gondolkodását, és az abban rejlő veszélyeket egyedüli ellenpárjuk, a napjainkban előszeretettel idézett John Maynard Keynes minden ízében unortodox világ és gazdaságfelfogása teszi igazán szembeötlővé. Keynes úgy központi szereplője a történetfűzést segítő két fonalnak, hogy egyszersmind teljesen kilóg a keretekből. Ő az a figura, akivel konvencióktól mentes, és újszerű, a mai korból nézve is eredményeket hozó gondolkodása miatt a leggyorsabban tud azonosulni az olvasó, szinte már drukkol neki, hogy legalább valamit megfontoljanak abból, amiket javasol, hogy elkerülhető legyen a mindenki által ismert végeredmény, a második világháború. Az ő karaktere az, amely konvenciókat elvető személyisége miatt a legkevésbé „szenved” a könyvben folyamatosan felbukkanó, olykor maró gúnnyal megírt, ám reális nemzeti karakterisztikáktól. Persze a jelenből szemlélve a folyamatokat, könnyű Keynes-t trónra emelni, ám a könyv segít a realitások talaján maradni, és folyamatosan visszahelyez minket a megfelelő történeti kontextusba, hogy lássuk és megérthessük, a világ és annak vezetői még nem voltak kész egy másfajta, az újabb háborút talán elkerülhetővé tevő rendszer befogadására és bevezetésére.
Így meg marad nekünk a fejcsóválás, amely a konzervatív közgazdasági gondolkodás, és a könyv másik vezérfonalát jelentő aranystandard körüli vallásos táncnak szól. A négyek egyike sem tudott ugyanis kilépni a gazdaság és a pénzügyek menedzselésének akkor uralkodó alapelve, az aranystandard korlátai közül. „Képességeik és teljesítményük dacára ragaszkodtak ehhez a dogmához, ami addigra már a világgazdaság számára kényszerzubbonnyá vált. Ez pedig sokba került országaiknak, sőt az egész világgazdaságnak. A 19. század második felében az aranystandardra alapozva egy kifinomult nemzetközi hitelrendszer jött létre, amelynek központja London volt, és amely a kereskedelem és jólét jelentős emelkedését hozta magával az egész világon. 1919-ben ez a gépezet romokban hevert. (…) A kormányok akkor úgy gondolták, hogy a legjobb a pénzügyeket a bankárokra bízni, így aztán a világ pénzügyeinek rendbehozatala a négy túlélő nagyhatalom: Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és az Egyesült Államok jegybankjainak jutott.” Csakhogy a „megbízottak” a háború előtti alapelveket revideálva akarták továbbműködtetni a világgazdaságot, ez azonban több okból is irreális volt. Egyrészt az aranykészletek eloszlása megváltozott: jó kétharmada a tengerentúlra vándorolt, egy olyan országba, amelyet a háború kevésbé rázott meg, és amely hirtelen nem tudott mit kezdeni azzal a felelősséggel, hogy a világgazdaság legnagyobb hitelezőjévé és irányítójává vált. Ahamed többször meg is említi, hogy az USA-ban eleinte nagy volt az igény az elzárkózás politikájának felerősítésére, amely ellentétes volt a többi győztes, és a nagy vesztes érdekeivel. Anglia, Franciaország és Németország, függetlenül attól, hogy győztesként, vagy vesztesként fejezték-e be a háborút, egy oldalon állt. Hatalmas adóssághegyet görgettek maguk előtt, és bankáraik gondolkodásának az alapját képező aranyból kifogytak. Ahogy Ahamed megjegyzi, függtek egymástól – hiszen gazdaságaik szoros kapcsolatban voltak egymással – és erőteljesen függtek az USA-tól, amelynél a gazdaságot beindítani képes pénzt jelentő arany parkolt. „1930 végén az Egyesült Államok és Franciaország birtokában volt a világ aranykészletének 60%-a, és egyik sem tett semmit, hogy az aranyat visszacsatornázza a nemzetközi pénzügyi rendszerbe. (…)”
A két vezérfonal fontos elem, de nem magyarázzák meg azt a könyv kétharmadán végigvonuló, észrevétlenül növekvő feszültséget, amely letehetetlenné teszi, hogy letegyük. Ehhez kell az úgynevezett „keynesi ellenpont”, vagyis a kor pénzügyi fenegyerekének folyamatos felbukkanása, amely ellenpontja a bankárok gondolkodásának, a fetisizált arany standardnak, valamint az ebből következő lassan kibontakozó sorozatos ballépéseknek. Ez a feszültség idő előtt, a mű kétharmadánál tetőzik, majd a „keynesi ellenpont” átalakul egy Keynes vezérelte résszé. Az izgalom itt már abból az intellektualitásból táplálkozik, amely a közgazdász második világháború utáni újjáépítései terveiből áradt. Az unortodoxia atyjaként is nevezett angol közgazdász kiteljesedése a második világháború alatt történt. „A brit pénzügyminiszter tanácsadójaként ő volt az ország első számú gazdasági stratégája” 1942-től, ezzel egy olyan lehetőséget kapva, hogy az 1918-tól hangoztatott elvei mentén, szóhoz jutva megvalósítsa a saját programját, és ne ragadjon meg a központi bankárok és gondolkodásuk bírálója szerepében. Ahamed döntése tehát érthető, hogy a könyvet nem zárja le 1933-nál, még akkor is, ha a könyv végső harmada „rendszeridegennek” tűnik, egyúttal azonban hatalmas lehetőségeket hordoz magában. Alkalmat ad arra, hogy akár a szerző, akár egy ifjú közgazdász, vagy történész, merítve a kétségkívül egyedülálló nézőpontból, kibontsa ezt a rettentően izgalmas korszakot. Olyan kérdések boncolgatására nyílt lehetőség, mint például kik, és hogyan finanszírozták Németországot a nemzetiszocializmus hatalomra jutása, és a teljes összeomlás között, vagy például a Szovjetunió viszonya az átalakuló világgazdasághoz, és a már egyértelműen hegemóniára törekvő Egyesült Államokhoz.
Ahamed epilógusa nem ezeket a kérdéseket feszegeti, inkább kicsit kiszolgálva a jelen emberének igényét a mát nézi, és felteszi a várva várt kérdést: „Vajon megtörténhet-e ismét?”. Felelős közgazdászként és gondolkodóként nem állítja, hogy nem, de ennél mélyebbre nem ás, érzi, hogyha meg akarja érteni és értetni a válság gyökereit, akkor a felelősökre kell rákérdeznie. „Sokkal inkább a gazdaságpolitika irányítóinak sorozatosan téves döntéseiről beszélhetünk, amelyek egy része az 1920-as években, egy másik része pedig az első válságok bekövetkezte után született. Alighanem minden idők legdrámaibb hibasorozatáról beszélhetünk, amelyet pénzügyi vezetők valaha is elkövettek.”
Budapest, 2013. május 29.
Stöckert Dávid