A Galéria – ÉMKE nevében Kévés György építész köszöntője
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink!
Mindenek előtt szeretettel üdvözlöm – mai kiállításunk különböző művész generációkhoz tartozó kiállítóinkat: a több mint 40 művészt Kántor Lajostól, Balog Lászlótól a nestoroktól, a Kossuth-díjas Bak Imrén, Konok Tamáson át, egészen a fiatalabbak: Bánki Ákoson és a legfiatalabb Brúnó Sinicialig, a konstruktív szellemben fogant műveikkel. Galériánk és egyesületünk az Építészek, Mérnökök, Képzőművészek Egyesülete tagjai nevében is köszönjük művész barátainknak, hogy rendelkezésünkre bocsájtották, az itt látható kiváló műveiket és ezzel lehetőséget biztosítottak, hogy az elmúlt 60 év hazai képzőművészetét bemutató tárlatot megrendezhessük.
Természetesen tisztelettel köszöntjük meghívott vendégeinket és barátainkat és köszönjük, hogy elfogadva meghívásunkat szép számban jöttek el kiállításunk megnyitójára.
Előzmények: valójában az elmúlt évtizedekben – különböző okok miatt – (1) a sztálini idők néhány év szocialista realizmusa, > (2) 1990-ig terjedő 35 év, Aczél Györgyre a korabeli „kultúrpápára” emlékeztető „három T” korszak, > (3) végül: az utóbbi negyedszázad: a valódi művészetet művészeket elfelejtő – a rendszerváltásnak becézett szemfényvesztésnek köszönhetően, – az ezt követő változó pártpolitikai korszakok következtében, – az elmúlt 60 év képzőművészetét összegző kiállítást – érthető okokból nem is lehetett megrendezni!
Mai helyzetről: a kiállítás rendezése közben, az itt kiállító művész barátainkkal, megállapodtunk abban, hogy ma este nem foglalkozunk a művészeti közéletünkben – az adófizetők pénzéből a kormány által dotált MMA tagsággal – e “szervilis kisebbség” által szított, a művészvilágot újra felelőtlenül szétválasztó, az egykori “népi-urbánus” megosztásra emlékeztető – kultúrharccal.
Együttesen elhatároztuk: ma este itt a Galériában elsősorban, szeretnénk közösen gyönyörködni a kiállított remek alkotásokban, és ezzel átadhatjuk magunkat – mint a tárlat címe is sugallja – a „csak művészet” élvezetének. A kedves közönségünkkel közösen „végigjárhatjuk”, e ritkaságszámba menő – a művek születésének időpontjától függetlenül, megdöbbentően egységes egy művész/egy mű – kortárs kiállítás – alkotásait.
Végül: mégegyszer köszönöm a kiállító művész barátainknak ezt a tárlatot, és Fábián Lászlónak a kurátori munkát. Befejezésül: tisztelettel felkérem barátainkat – Juhász Ferenc költőt és Fábián László írót, hogy az itt látható kiállítást nyissák meg! (Juhász Ferenc sajnálattal, de családi haláleset miatt nem tudott eljönni.)
A kiállítást Fábián László író nyitotta meg
Tisztelt megnyitó közönség!
„A művészet különös kompromisszum idő és örökkévalóság között” – írja Babits, ami legalább annyi nyugtalanságot, mint amennyi beletörődést mutat a kozmosz gyalogútját koptató szellemi ember lelkéből. Nemhogy az örökkévalóság nincs birtokunkban, az ittlétünkre szűken mért idővel is nehezen vergődünk zöldágra, ha netán szerkezetét firtatjuk. Viaskodunk a jelen-múlt, a múlt-jelen ambivalenciájával, miközben valami bizonytalan hipotézis: a jövő függvényeinek érezzük magunkat. Úgy tetszik, afelől is kétségeink támadhatnak időnként, vajon a már megélt velünk van-e a mostban, az ott az ittenben, szóval, hogy mit semmisít meg, mit őriz meg belőlünk a frivol idő, jóllehet azt még az itt és mostban is múltként érzékeljük. Fölpillantunk este az égre, olyan csillagokat csodálunk meg esetleg, amelyek már száz meg ezer évekkel korábban elpusztultak, hajdani fényük még egyre az irdatlan távolságot rója.
Képeket látok a falakon, szobrokat a posztamenseken, de még a születésében legközelebbi is múlt, mivelhogy egyszerűen nem lehet más, hiszen már megtörtént, már megalkották, már itt van, saját históriát vonzott magához az időből. Fogalmazhatnék úgy: a babitsi „kompromisszum” jegyében: már valami örökkévalóság-képzetben lebeg. Nincs jogunk örökkévalóságával foglalkozni, a jövőről hozott ítéleteink nem relevánsak. Lehet, persze, hogy a múltról sem, lehet, abból mindössze csak sorsemlékeket pátyolgatunk, valószínűleg másként olvassuk az éppen anyaggá tett, vagy csupán szellemi fóliánsokat, minden bizonnyal eltérő kontextusokban értelmezzük azokat.
Egy kiállítás mindenképpen szándékosan hangsúlyozott kontextus. Mint írásműben a szavak, mondatok, szándékolt önkényességgel kerülnek egymás mellé a művek, olyasmit is elmondanak, amit magukban: műtermi magányukban, netán másik bemutatón nem mondtak/nem mondhattak. Ez már mindenképpen valami sajátos társalgás az időről; ennél még markánsabb az a hang, amely egymástól távoli generációk között csendül föl, és tár elénk egy eddig lustán rejtezkedő történetet. És bármennyire evidenciának tetszik, egyáltalán nem az a kiállító terem; a galéria minden kiállítással újra nyíló históriája sem, noha elbeszélésére ritkán kerítünk alkalmat.
Az én változatomban ezúttal ez az alkalom is kínálkozik. Merthogy ez a galéria (és egyenes ági elődje: a Józsefvárosi szintén) mindenkor a szellemi értékek fölgyűjtésének, összefogásának, de még összekapcsolásának, sőt, integrálásának a legkorszerűbb egyetemes áramlatokba volt elkötelezett szervezője anélkül, hogy bármiféle hivatalos, állami támogatásban részesült volna, mi több, privát anyagi és szellemi tőkéből végzett el olyan munkákat (lásd: a modern világépítészet fölvonultatása), amelyet erre létrehozott, dotált intézmények föl sem vettek programjukba. Szerényebben fogalmazva: mindig, minden politikai struktúrában alternatíva volt: alkalmasint a korszerűség mentsvára akár – a hivatalos provincializmusok szorításában. Abból a felelősségből táplálkozott, amely magára nézvést megkerülhetetlen föladatnak tekinti a magyar kultúra hiteles, minden sandaságtól mentes szolgálatát. Ugye érthető, ha ebben a kiállító teremben, ilyen múltba tagozódva másképp szólnak az alkotások, másként, noha őrizve, még inkább: ezúttal igazán fölmutatva egyéniségüket, igazi lényegüket. Pedig mindenki láthatja, nem stílusnormák szervezték így; éppenséggel a sokszínűség mintázza formáját. A szabad gondolkodás, a szabad szellem, a szabad alkotás sokszínűsége, amely sosem a tömegízlésre, a tömegkultúrára, egyéb aktuális demagógiákra, de mindig az értékre, az értékrendre hagyatkozik.
Ez pedig erkölcsi alapállás.
Az örökkévalóságot, ha egyáltalán valami, kizárólag a morál, a szellemi magatartás etikája alapozhatja meg. Közte és az idő között az a „kompromisszum” – ha tetszik. Ámbár akkor sem lehet biztos a dolgában, mert – ugye – a jövőről alkotott ítéletek – Arisztotelész szerint is… de ezt már elmondtam.
Kedves Barátaim!
Egyet kell értenem Baudelaire-ral, magamon érzem igazát: gyanús a fájdalom nélküli szépség. Tekintsétek nyomban hát sajgó múltnak ezt a megnyitót is, hiszen végére jártam…
A képeket ide kattintva nézheti meg!