Szomorkás időben jártunk először Bükös Zoltánnál. Nyár volt, de szemerkélt az eső, hűvös szelek fújtak. Áradt a folyó. Fázósan ültünk az érsekcsanádi Duna-parton. Kibújni nem akaródzott a révcsárda fedezékéből, végül mégis beszálltunk egy míves ladikba, s átkeltünk a gemenci oldalra, hogy beköszönjünk a csónak építőjéhez. Odaát, a regényes halásztanyán könnyű fröccsöket ittunk, s kártyáztunk. Az öreg még az ultinkat is elfogta.
– Azért azt az ultit elfogni, nem volt olyan nehéz – nevet Zoli bácsi a sokéves történeten, miközben egy épülő ladik borovi fenyő palánkját simítja végig bajai háza garázsában. Azt mondja, ez az utolsó csónakja. Aztán látja, nem vesszük komolyan a kijelentését. Gyorsan hozzá is teszi: minden tavasszal megfogadja, ez idei volt az utolsó ladik. A barátai már jól ismerik, s minden évben ráveszik, hogy a téli holtszezonban építsen valakinek még egy „utolsót”.
Hatvannál több dunai kishajó viseli Bükös Zoltán keze nyomát. Nagyjából az egyik felét teszik ki a papucs testű versenycsónakok, míg a többi hagyományos halászladik. Elképesztő teljesítmény olyan embertől, aki sohasem tanulta a hajóépítést. Ahogy meséli, a Mohács közeli Kölkeden, dunai holtágak szomszédságában nőtt fel, már ötéves korától vitték őt horgászni, nyolcévesen horgászjegyet kapott. Az álma egy saját csónak volt. Nagy nehezen sikerült rávennie az apját, építsenek ladikot.
Bár az ötvenes években, szülőfalujában nem volt megfelelő faanyag, feltalálták magukat. A bordázathoz az erdőben vágtak tölgyágakat. A palánkhoz a szénapadlásról bontották ki a jobb állapotú pallókat. Hosszú időre feledésbe merült aztán a házi hajóépítés. A család kuláklistára került a tizenhét holdja miatt, s a nyolcadikos fiúnak őszintén megmondta a tanítója, kár próbálkoznia, nem tanulhat tovább. Szerencsére az unokabátyja, Kocsis Ernő, NB I-es labdarúgó volt Pécsett, s az akkor mindenható focista protekció segítségével felvették szakmunkástanulónak.
Így lett belőle ács és tetőfedő. A hatvanas években jó darabig úgy élt, mint Rejtő Jenő hőse, Fülig Jimmy, aki az egyik műszakban kazánfűtő, a másikban hajópincér volt. Nos, Bükös Zoltán Pécsett nappal a szakmájában dolgozott, mint tetőfedő, éjszakánként pincérkedett. Minden forintra szüksége volt, 1957-ben gyakorlatilag egy öltözet ruhában jött el Kölkedről. Nősülése komoly fordulópont az életében. A felesége mélykúti, s a kölcsönös kompromisszum jegyében költöztek 1968-ban Bajára, ami úgymond mindkettejüknek félúton volt. Nagyon nem kellett azért nógatni Bükös Zoltánt, aki a vízparti városban azonnal természetes közegében érezte magát. Arról nem is szólva, hogy nyáron a csónak szinte tömegközlekedési eszköz arrafelé. Így alig melegedtek meg Baján, máris azon kapta magát, hogy csónakot vásárol és az akkor divatos Vihar és Moszkva típusú motorok között válogat. Sőt, csónakversenyeken indul.
A motorcsónak-versenyzésben volt azért némi huncutság. A hetvenes években ugyanis az volt a szabály, aki tavasszal és ősszel elindult a dunai túraversenyen, annak nem kellett adót fizetnie a kishajója után. Látszólag nem voltak ezek komoly versenyek. A tulajdonosok általában a feleségüket vagy a barátnőjüket vitték magukkal, a megmérettetésen két embernek kellett a hajóban ülnie. Addig rendben is volt, hogy a mezőny kényelmesen „kisiklott” a nagy dunai rajthoz. Amint a startnál felbőgtek a motorok, mindenkit elkapott az adrenalin. Annyira, hogy 60-65 km/órás sebességet is kihoztak a könnyű csónakokból. A felesége is bólogat, bizony a karja kék-zöld foltos lett, ahogy kapaszkodás közben a palánkhoz ütődött.
Ilyen tempónál rendesen megdobták a hullámok a csöpp vízi járműveket. A házi hajóépítést a hivatali szigor is serkentette, mert a négy méternél hosszabb csónakokat vizsgáztatni kellett. Bükös csónakja is túlnyúlt ennél vagy fél méterrel. Miközben a hajótest cseréjén morfondírozott, szólt neki a szomszédja, segíthet megépíteni egy 3,9 méteres hajótestet. Előbb azonban ő segített. Később már neki segítettek. Végül élete részévé vált a csónaképítés. Akkoriban még nem árasztották el a hazai vizeket a gyári műanyagcsodák. A kishajók sufnikban, garázsokban készültek, tölgyfa bordázattal, borovi fenyő palánkokkal.
Nagy műgonddal, tegyük hozzá. Zoli bácsi büszkén emlegeti az egyik megrendelőjét, aki meglátva a gyönyörű hajótestet, azt mondta: vétek egy ilyen szép hajót a vízre tenni, szíve szerint beépítené a lakásába. A csónak persze a Dunára került, hová máshová, mégis sok igazság rejlett a tréfás kiszólásban. A kézműves csónak manapság már majdnem luxus. Egy ladik alapanyagára 160-180 ezer forint, s ehhez jön még két-három hónapi emberi munka. Ebből egészen versenyképtelen árazás adódik. Vagy olyan végtelen szívesség, amit csak a barátainak tesz meg az ember. Meg szenvedélyből.
Kora tavasztól késő őszig azonban hiába is keresnénk Baján Bükös Zoltánt. Még a nyolcvanas évek elején vásárolt egy kis halásztanyát a gemenci erdő szélén, a grébeci Duna-ág torkolatánál. Maga a grébec szó zátonyt jelent, s ez a víz a gemenci erdőbe hosszan benyúló holtágak egyike. Mióta Zoli bácsi nyugdíjba vonult, az év nagyobbik részét itt tölti. Tavasszal és ősszel majdnem remeteként, olyankor üresek a közeli víkendházak. Sosem unatkozik, szép időben napi húsz kilométert is sétál a gemenci erdőben, régi ismerősként üdvözölve az évszázados fákat. Nyáron benépesül a part, olyankor a felesége is kijár a tanyára.
– Az asszony néha kérdi tőlem, ugyan mi érdekeset találok ugyanazokon a tölgyfákon. A csodálatos erdőt egyszerűen nem tudom megunni – mondja, majd elmeséli Zsófi, a szelíd vaddisznó történetét. A falánk állat rákapott a szendvicsekre. Néha a víkendházak ablakán bámult be bánatos szemekkel, de a parton pecázók, a zátonyokon sátorozók is jól tudták, Zsófi nem tágít, amíg nem dobnak neki valami harapnivalót. Egyszer a kenőkéssel együtt kapta be a neki nyújtott vajas kenyeret Zoli bácsi kezéből, de szerencsére gond nélkül felbüfögte pár perccel később a fémdarabot.
A horgászat és a halászat a másik szenvedélye Bükös Zoltánnak. Kishalászvizsga birtokosaként sokáig kecézett, vagyis egy hagyományos eszközzel, a nagy szemű fenekező hálóval dolgozott, de ezt nem bírta a dereka. A hallal terhelt kecét gyakran harminc méter mélyről kell kézzel felhúzni, ami fiatalembereknek is nagyon kemény fizikai munka.
Mostanában varsákat telepít, ami jóval könnyebb, már csak azért is, mert e szintén ősi halászalkalmatossággal a partközeli alacsonyabb vízben várják a halat. A bajai városi legendák azonban arról is szólnak, hogy vannak emberek, akik kézzel fognak halat a Dunában. – Hogyne lennének – bólint Zoli bácsi.
Neki sok éve egy barátja mutatta ezt a fogást, amihez a jó bukó technika mellett helyismeret is szükséges. A kézi módszer ott alkalmazható, ahol tuskó vagy fatörzs van a víz alatt. Megbújnak a halak a gyökerek és az ágak között, sodrás híján elveszítik a tájékozódó képességüket. Olyan szelídek ilyenkor, hogy meg lehet simogatni a hátukat.
Zoli bácsi sokat köszönhet Gemencnek. Állat- és természetszeretete ma sem szunnyad. Most is négy kutya rohangál körülötte, de Kata kutyát soha sem felejti. A nyáron talált ebet eredetileg nem akarta télire hazavinni, de Kata a szezon végén beugrott a jéghideg Dunába, amikor látta, hogy gazdája ladikja kifordul a vízre.
Elszántan úszott az árral, Bükös Zoltán hiába próbált a lelkére beszélni. Nem hagyhatta, hogy a fáradó jószág vízbe fulladjon, visszafordult, majd kitette a gemenci parton. Három nap múlva visszajövök érted – nyugtatta meg az okos tekintetű jószágot. Otthon előkészítette a kutya helyét, és ahogy ígérte, a megadott napon indult a Dunára. Felesége rémülten fogta a fejét, mit akar az embere a hóviharban. Zoli bácsi nem hagyta magát lebeszélni, elvégre ígéretet tett Katának. S a kutya tényleg várta őt a parton. Ott, ahol hagyta.
Névjegy
Bükös Zoltán 1941-ben született, Kölkeden nevelkedett. Pécsett kitanulta az ács- és tetőfedőszakmát. 1969 óta Baján él feleségével. Évtizedekig a Bajai Építő- és Vasipari Szövetkezetben dolgozott, ahonnan művezetőként ment nyugdíjba 1990-ben. Harmincnál több versenycsónakot, s közel ugyanennyi ladikot épített. Gyerekkora óta horgászik. Vizsgázott kishalász. Szenvedélyes természetjáró, a gemenci erdő és a grébeci Holt-Duna a szíve csücske.
forrás: nol.hu