Egy operaházi átalakítást nem lehet megúszni botrány nélkül – mondja a Magyar Állami Operaház új főigazgatója, aki azt is hozzáteszi: skandalum ide vagy oda, az elmúlt időszakban végrehajtott leépítés miatt nincs egyetlen munkaügyi perük sem. Ókovács Szilveszterrel gördülő operáról, iskolások operakalandjáról és meztelen futballhuligánokról is beszélgettünk.
– Mennyiben más a kormánybiztosi munka, mint a főigazgatói?
– Nem sokban. Két évre szólt a megbízás, de a kormánybiztosi cím már félidőben átalakult. Az egyik feladat az volt, hogy adjunk új impulzust az országos zenei életnek. Azt hiszem, ez sikerült, és folytatjuk is.
– Miféle impulzusra gondol?
– A legnagyobb kulturális intézményben a nagyobb apparátussal rendelkező produkciókat kell bemutatni, ide kell vonzani a vidékieket is, hisz az egész ország tartja fenn az intézményt. Aki mégsem tud eljönni, vagy aki odahaza is nézne-hallgatna operát, ahhoz meg helybe kell vinni. Ősszel induló programunk, a Gördülő Opera rég elhamvadt tradíciót éleszt fel: körbejárjuk a megyei jogú városokat, amelyeket érdekel a felajánlás.
– Ekhós szekérrel végiggurulnak az országon?
– Két vasúti vagonnal.
– Miben fog ez különbözni egy jó kis haknitól?
– Éppen attól akar nagyon elütni! Ne összeverődő énekesek silabizálják az épp nem otthon hagyott kottákat, vagy tűnjenek fel szedett-vedett művirágok között. Teljes opuszokban, operaházi márkavédjegyes produkciók mini-turnéztatásában gondolkodom. És még kisebb formában is: olyan helyeken, ahol nincs színházterem, de van – mondjuk – egy szép szalon. Ott rendező által „beállított”, dramaturgiailag is feszes Verdi-gálát tervezünk, zongorával, fényekkel – a Verdi-évben. És ez is döntően különbözik attól, amit kérdez. Már gyűjtöm a kamaradarabokat: 2012 őszén A színigazgató című mozarti egyfelvonásost rendezte Szarka János, idén színre visszük a Menotti-féle Telefont, majd jön Britten kamaraoperája, a Lukrécia meggyalázása. És természetesen viszünk kamarabaletteket is. Igyekszem gondoskodni arról, hogy minden csapatban legyen neves művész.
– Nem gondolja, hogy vidéken inkább a nagy klasszikusokra kíváncsiak?
– Ezért visszük majd elsőként turnéra Káel Csaba VeszprémFestre készített Don Pasqualéját. A legfontosabb, hogy ne kelljen kompromisszumot kötni. Ne próbáljuk meg elhitetni, hogy a kétszáz művészt mozgató Turandot előadható egy szobaszínházban. A sportcsarnokok díszletezése szintén lehetetlen vállalkozás, míg a színházi atmoszféra elképesztő inspirációt ad. Olyan konstrukciót ajánlunk a városoknak, amely nekik is megéri. Csak a szállás- és étkezési költséget kell fedezniük, a jegybevételt ott hagyjuk – a „csavar” pedig az, hogy a bevételből Erkel színházi bérletet kell vásárolniuk a dolgozóiknak.
A Pestre utazásban azért van buktató. Hiszen pont azért gördülnének helybe a produkciók, mert nincs pénz bérelt buszra, és este, előadás után nem jár már a vonat.
– Lesznek matinék az Erkelben és az Operában is, ez a rendszer korábban is működött.
– Ne kaphasson érettségit, aki legalább egyszer nem járt még az Operában – ez az ön régi vágya. Nem láttam a Nemzeti Alaptantervben.
– Valóban, de ezt nem is ígérte nekünk senki. OperaKaland néven állítunk fel programirodát a szervezésre. Levelet küldtünk valamennyi középiskolának és polgármesternek az oktatási államtitkárral közösen, eddig 20 ezren jelentkeztek. Májusban Hunyadi-szériával kezdünk. Mivel kötelezni meredek lenne erre bárkit is, olyan konstrukciót dolgoztunk ki, hogy a program az iskolának gyakorlatilag ingyen legyen. Ha eljutnak a MÁV-vonalig, akkor mintha pesti múzeumba jönnének, a pecsételős módszerrel utazhatnának: ennek megoldása a cél őszre. A színházjegyért is csak technikai díjat kérünk majd, 300 forintot, a sajátos adójogszabályok miatt. Ha ugyanis ingyenjegyet adunk, akkor a legmagasabb kategóriájú belépő áfáját be kell befizetnünk a NAV-nak.
– Kaptak már extra pénzt az Erkel működtetésére?
– Egy színház nem tartja el önmagát, egy operaház meg végképp nem. Az idén 8,3 milliárdot kaptunk a két intézményre, elégnek kell lennie a saját bevételekkel együtt.
– A szocialista kormány alatt többek között azért zárták be az Erkelt, mert a korábbi összegből nem futotta két színház fenntartására.
– Nem is úgy kell folytatni, ahogy az Erkel elsorvadt. Közösség- és közönségnevelő központ lesz, és az Operaház lelke marad, mindenki számára hozzáférhető. Ha a magyar kultúra színvonalát emelni akarjuk, egy Erkel-típusú intézmény nem hiányozhat az eszköztárból. Egy mozijegy áráért minőségi operát, balettet, daljátékot, néha nagyoperettet nézhessen bárki – nem moziban, hanem valóságosan.
– És az Operaház társulatának leépítése befejeződött?
– Gyakorlatilag igen. A 2013-as év pedig, ahogy prognosztizáltuk, a bővülésé, hiszen nyit az Erkel. Sokan nem hittek benne, őket most mintha a föld nyelte volna el. Úgy számolom: 150-200 státusszal kell gyarapodnunk.
– És 144 státusz szűnt meg. Mi értelme volt mindennek, ha még több embert vesznek fel, mint amennyit elküldtek? Az elbocsátottakat át lehetett volna irányítani az Erkelbe. Megúszták volna a végkielégítést is.
– Nem egészen. Egyrészt nézze vissza a nyilatkozataimat: „tízszázaléknyi tartalék van bennünk, húsz nincs”. Aki maradt, most sokkal többet dolgozik, nőtt a fegyelem, a színvonal. Másrészt az elbocsátás és a felvétel belső arányai mások. Több zenekari muzsikust veszünk fel, mint küldtünk el, kevesebb adminisztrációs státuszt létesítünk, mint szüntettünk meg. És mivel az Operában a legjobbaknak kell dolgozniuk, több szűrőn át válogatjuk majd a jelentkezőket.
– Mit gondol, mivel nyerte meg a főigazgatói pályázatot?
– Nem tudom, nem voltam jelen a döntésnél. Aki helyrepofozza a házat, annak nyilván előnye van.
– Elődje, Horváth Ádám is elkezdte pofozgatni, mégsem nevezték ki.
– Nekem majdnem kétszer annyi időm volt erre. Az eredmények jók, a látogatottság, a bevétel, a társadalmi jelenlét nőtt – és töltöttem már négy évet korábban is operaházi vezetői székben. A ránk mért leépítés során azokat a változtatásokat is meg mertük lépni, amelyeket több előd fontolgatott, de végül senki sem tett meg. A vendégművész-rendszer magasabb honoráriummal és versenyhelyzettel jár, többek számára nyit lehetőséget. Eközben hamarosan elkezdünk hároméves szerződéseket kötni, amely sokkal kiszámíthatóbbá teszi a művészek jövőjét.
– Botrány botrányt követett az Operaházban az elmúlt évtizedben. Önnek is szerepe volt egy-kettőben. Elküldte a bírálóját, és az operaénekes Tokody Ilonával való nézeteltérésétől is zengett a sajtó.
– Egy ilyen operaházi átalakítást és az elmúlt 130 év legnagyobb leépítését nem lehet megúszni botrány nélkül. Viszont nincs egyetlen munkaügyi perünk sem, megegyeztünk az érdekképviseletekkel, nem volt sztrájk, sőt az évadkezdettől emelkedtek a juttatások is.
– Rácz István sem perelte, akit azért küldött el, mert az ön vezetői módszerét kritizálta?
– A Bárándy-iroda próbálkozott, de azt hiszem, kicsúsztak egy határidőből. Viszont tényleg érdekelne: ha ön hónapokig a nyilvánosság előtt a főszerkesztőjét szidja, alkalmazott maradhat-e a Népszabadságnál?
– Majd megkérdezem a főszerkesztőt… Tokody Ilona egy társulati ülésen felszólalt a leépítés ellen, cserébe ön meztelen futballhuligánhoz hasonlította. Ő sem perel?
– Ha gondolja, századszor is kijavítom az idézetet, ugyanis nem ez hangzott el. Azt mondtam: Ami történt, engem arra emlékeztet, mint mikor a játék ünnepét megzavarja a pályára berohanó meztelen férfi. Ilona személyiségi jogi pert indított, Bárándyék és az én ügyvédem majd megvívják ezt a csatát.
– Azért jobban jött volna ki ebből az ügyből, és nem lett volna „ügy” belőle, ha nem szól semmit. Még akkor is, ha műsoron kívüli volt a művésznő fellépése. Nem bánta meg, hogy elvesztette az önuralmát?
– Akkor négy művészt díjaztunk, és a sajtó csak a Tokody-ügyet írta meg. Engem fél éve nem a lényegről kérdeznek, csak erről. Értem, persze, hogy komoly apercipiálást igénylő összművészeti produkciók elemzéséhez képest egyszerűbb a sajtó képviselőinek még mindig ezzel jönni, de hogy bulvárszellemiséggel legitimáljunk egy eltervezett provokációt, azt, hogy is mondjam, rendkívül sajnálatosnak tartom.
– Nem engedheti meg magának főigazgatóként ezt a stílust, még ha a fején ugrálnak, akkor sem.
– Hónapokig szemléltem a színháztól fizetést húzó két énekes kampányát, akik – mily különös véletlen – mindketten indultak ezért a székért… Ma már én is másképp fogalmaznék, de az ok-okozati logika és az igazság nem odaát van. Különben, ha önt az első indulat borítja el, biztos, hogy higgadt marad?
– Nem, de nem is megyek el operaigazgatónak.
– A szerződésem szerint én sem bokszzsák volnék. A tanulságokat levontam, de ötmillió forint megfizetéséről szó sem lehet. Ugyanakkor április 27-én arra készülök, ha nem is a főigazgató-aspiráns Tokody Ilonának, de a nagyszerű pályát befutott szopránénekesnek átnyújtsam a Nemzet Színésze cím mintájára 2002-ben létrehozott Mesterművész-díjat.
– Korábban említett egy programot, amellyel olyan művészeket támogatnak, akik már nem kapnak felkérést az Operaházból, a szakmai nyugdíjukból pedig nehezen élnek meg. Ez valahogy elsikkadt.
– Nem így van, májusban indul a pályázat az Opera Nagykövetei program helyeire. A színházi évadok alatt havi 300 ezer forintért három évre szerződünk majd, a cím bizonyos esetekben meghosszabbítható lesz. A nagykövetek dolga, hogy az Operaház követeiként jelen legyenek az oktatásban. Vegyenek részt tanszaki koncerteken, nézzék az órákat, figyeljenek a tehetségekre. Ötven nagykövetben gondolkodunk, először huszonöt művész kerül be. Érthető, hogy a programban résztvevőknek semmilyen más jogviszonyuk nem lehet az Operaházzal. Ez fontos: miközben hatalmas haszna lesz e program az opera műfajnak, nemcsak szépség-, de sebtapasz is. Ó, már látom, ez lesz a cikk címe!
– A balettosok?
– Az énekesekkel ellentétben nekik megmaradt az életjáradékuk a 25 év szolgálat után, de a programban limitáltan rájuk is számítunk.
– Hamarosan ki kell írnia a pályázatot a vezetői posztokra. Ennek mi értelme van, azon kívül, hogy kötelező? Hozta a saját embereit: a karmester Héja Domonkos fő-zeneigazgatót és a balettművész Solymosi Tamást, visszahívta ügyvezetőnek Mozsár Istvánt…
– Lám-lám, van pár dolog, amely inkább kötelező, semmint értelmes? Másfél éve megbízottként itt dolgoznak velem, újra kell gondolni nekik is, nekem is, jó-e így, vagy hogy pont így jó-e? Öt év már olyan távlat, amelynek a végén jelentős dolgokat kell felmutatni.
– Ez a folyamat is titkos lesz, mint az Operaház szakmai javaslattevő bizottságának szavazati aránya?
– Nem kamerák előtt zajlik, de minden szabálynak eleget teszünk.
– Amúgy tudja, milyen arányban szavaztak önre?
– Nem tettem semmit azért, hogy megtudjam, ahogy azért sem, hogy rám voksoljanak. Úgy éreztem, ha szinte beleszakadunk az intézmény felfuttatásába, és ha ez a munka mégsem elég, akkor vigye más a posztot.
– Már láttunk ilyet a Nemzeti Színháznál.
– Ha lejár a mandátumom, nézzük majd meg, megsértődöm-e, amiért esetleg más folytatja.
– Ugyanezt mondta volna akkor is, ha most nem önt nevezik ki?
– Azt mondtam volna: úgy látszik, ez kevés volt, visszamegyek tévézni.
– Azért nagy a különbség ön és Alföldi esélyei között!
– Lehet, hogy a kihívók között is.
– Persze, mert a kihívójának megvan az a politikai támogatottsága, amely önnek is.
– Ahogy látom a kandidálókat, egyikükre sem lehet mondani, hogy virtigli baloldaliak.
– A legerősebb támogatottság mégis az öné, hiszen az elődjét, aki szintén pályázott, már korábban sem engedték igazgatni, és mégiscsak önt nevezték ki kormánybiztosnak, majd megbízott főigazgatónak.
– Kellemetlen, ha sorolnom kell a három zenei diplomát, az operaénekesi végzettséget, a húsz elénekelt kisebb-nagyobb szerepet, konzervatóriumi tanári időszakomat, az Operában töltött korábbi négy igazgatói évemet, a kulturális és közéleti adások százait tévében-rádióban, több mint ezer zene- és médiakritikai írásomat. De biztos, hogy 43 évesen magyaráznom kell, hogy idevaló vagyok?
– Amikor kormánybiztos lett, ígért sztárokat, például Jonas Kaufmannt. Kikkel tárgyal?
– Nucci itt járt, azt biztos látta, Kurt Rydl és Rainer Trost jön, Pinchas Steinberg, Ion Marin és Stefan Soltész dirigál majd. Kaufmann-nal tárgyalunk két Toscáról, de nem látjuk még a kívánt három évre előre a műsortervet, nem tudjuk előre a büdzsét. Bryn Terfelt is hívnánk jövőre, de hogy ráér-e, még kérdés. Az ő státuszához az már túl közeli, a következő évekre tele vannak a sztárnaptárak. De mondok friss hírt. Vidnyánszky Attila helyett Anger Ferenc rendezi nálunk a májusi premiert, az Ariadnét: első operaházi produkciója lesz.
– Vidnyánszky a Nemzeti Színházbeli elfoglaltságára hivatkozott?
– Kérte, mentsem fel. Amikor tavaly elvállalta, még nem tudta, hogy így alakul.
– Nem tudta, hogy ő lesz a Nemzeti igazgatója? Na, ne.
– Nem volt fair, ahogy szétszedték, és májusban még szinte két színházzal kell foglalkoznia. Remek művész, ahhoz kétség nem fér, ősszel jön majd Háryt rendezni az Erkelbe.
– Én is pont ezt gondolom róla. Mégis: az nem volt fair, ahogy kinevezték. Az egész pályázatosdi, a szakmai bizottság összeállítása, amelynek ön is a tagja volt.
– A bizottságosdinál az a legszörnyűbb, hogy szavazni kell, ráadásul több jelöltre is lehet. Ennek mi értelme? Én a Nemzeti bizottságában Alföldi Róbertnél tartózkodtam, Attilára voksoltam. Nem akartam leszavazni Robit, hisz ősszel díjat adtam a produkciójának, és fel is kérem az Operába rendezni. Fura, hogy az elmúlt tíz évben erre senki sem gondolt.
– Ha olyan jónak tartja, miért nem szavazott rá?
– Mert Attilát jobbnak tartom a pozícióra, és mert nem hitbizománynak gondolom a Nemzeti vezetői posztját. Mondjam, hogy a jogformálás még taszít is? Élvezettel olvastam ugyanakkor mind a két pályázatot.
– És mondja, énekel majd az Operában? Nem Alföldi. Ön.
– Soha. Egy hónapja szerepeltem Szolnokon, a Carmina Buranában, azt mindig szívesen. 28 évesen jöttem rá: mégsem lesz világkarrierem. Így megnyertem magát az életet – a nonstop kesergés helyett. Német dalokban jó vagyok, de operaszínpadokra ez az adottság kevés. Itt van viszont cserébe valamelyest az önismeret, amely lehet akkora ajándék, mint a voce.
Forrás: NOL.HU
Szemere Katalin