A tavalyi év sem múlt el magyar nagyregény nélkül. Oravecz Imre az öt éve megjelent Ondrok gödrében megismert Árvai család történetét mondja tovább a Kaliforniai fürjben. Az íróval a soha nem múló traumákról és a történelmi tények fontosságáról beszélgettünk.
Már a fülszöveg felhívja rá a figyelmünket, hogy hiánypótló regényről van szó. A XIX. század és a XX. század fordulóján lejátszódó, Észak-Amerikát megcélzó tömeges kivándorlást eddig nem nagyon dolgozta fel a magyar irodalom. Irodalmárként tudnom kellene róla, ha volna ilyen regényünk. Persze könnyen lehet, hogy valaki odaát már megírta ezt, csak ide nem jutott el a mű. Talán Tamási Áron Ábel Amerikában című munkája juthat a legtöbb olvasó eszébe a kivándorlás kapcsán, de ez inkább mese. Engem viszont mint valóság, dráma érdekelt.
Miért döntött a kivándorlás témája mellett? Régóta tudtam, hogy emellett nekem nem szabad elmennem. Apai nagyszüleim is kivándoroltak az első világháború előtt. Pont ott, abban a városban kötöttek ki, az Ohio állambeli Toledóban, ahol az én regényem egy része is játszódik. Apám Kanadában nevelkedett, majd hazakerült, de jobban tudott angolul, mint magyarul. A naptárba élete végéig angolul jegyezte fel a számára fontos dolgokat.
Akkor a családi háttér volt a regény legfontosabb motivációja? Nem, még ez sem lett volna elég.
Ha nincs személyes kötődésem az Egyesült Államokhoz, akkor nem fogok bele. Én ’73-tól kezdtem kimenni, előbb ösztöndíjas voltam Iowában, majd menekült, diák Chicagóban, végül vendégtanárként a Kaliforniai Egyetemen tanítottam. Ha mindent összeadunk, akkor jó 4 évet töltöttem kint, a zömét Dél-Kaliforniában. Szóval, ha nincs ez a személyes tapasztalat, élmény, akkor semmi sincs. Így is vén fejjel fogtam neki. Egy életen át, az ilyen tárgyú verseket nem számítva, nem mertem megpróbálni. Nem mertem elkezdeni.
Mégis mi adta az első lökést? A kíváncsiság. 2005-ben csak úgy, puszta kíváncsiságból leírtam az első mondatot. Tudni akartam, hogy milyen lenne egy ilyen regény eleje. Aztán megírtam a teljes első fejezetet. De előtte rájöttem, hogy a témát nem lehet egyetlen könyvben feldolgozni, hogy előbb az óhazai történetét kell megírnom, és csak azután jöhet az újhaza, a kivándorlás, amely sokáig, mint a legtöbbek esetében, nem kivándorlás, hanem mai szóval élve vendégmunkáskodás. Vagyis két könyvet kell írni.Ez eléggé megijesztett, hiszen addig nem írtam szépprózát, nem volt ilyesmiben semmi gyakorlatom. A regényírók általában novellákkal kezdik, ez nálam kimaradt.
Valahogy mégis legyűrte ezt a félelmet. Le. És aztán nekiálltam kutatni, dolgoknak utánanézi, utánajárni, ami nem volt egyszerű, mert a múltról volt szó, a távoli múltról, és Magyarországon 30-40 évente minden megsemmisül.
És odakint? Ott is kutatni kellett. Az első oldalon például az is kiderül, hogy az óceánjáró hajókon a kevésbé tehetős utasok poshadt vizet ihattak csak.
Ez volt a legkevesebb. Ezt több forrásból is meg lehetett tudni. Amikor megírtam az első részt, az Ondrok gödrét, akkor másodjára is kimentem Toledóba. Az ottani egykori magyar negyedben, amelyet egyébként az ipara és a bűze, füstje miatt Kis-Birminghamnek hívtak, a csúcson majdnem tízezer honfitársunk élt. Ezúttal alaposabban körülnéztem, és igyekeztem róluk mindent kideríteni. De milyen az írói kutakodás? Inkább olyasmit gyűjt be az ember, amire nincs szüksége. Itthon, írás közben derült ki, mire lett volna valójában szükségem. Hogy mást ne mondjak, tudnom kellett volna például, mikor közművesítették a negyedet. De ezt itthonról már képtelen voltam kideríteni.
Elég sok mindent kiderített a vasipari munkások és az olajbányászok életéről is. A hősöm Toledóban egy vasöntödében dolgozik, és abban bíztam, hogy a regény másik helyszínén, a kaliforniai Santa Paulában is folytathatja a vasöntést, de Dél-Kaliforniában annak idején nem volt vasipar, volt viszont olaj, sőt olajláz, többször is. A történet idején valóságos fúrótoronyerdők lepték el Santa Paula környékét is. Tehát át kellett őt képeznem és vele magamat is. Csak azt sajnálom még, hogy amikor tavaly tavasszal utoljára jártam arra, nem mehettem be abba a kanyonba, a Hopperba, ahol a hősöm is dolgozik. Így nem tudtam meggyőződni róla, hogy valóban olyan-e a topográfiája, mint amilyennek leírom, mint amilyennek a Google segítségével az űrből láttam.
Ennyire fontosak a részletek? Az én képzeletem nem működik, ha nem támaszkodhat konkrétumokra.És az is roppant fontos, hogy a tények ne keveredjenek kitalált dolgokkal, amit úgy értek, hogy ragaszkodom a történeti, tárgyi valósághoz.
Lesz folytatás? Az első könyv megjelenése idején valamiért az terjedt el, hogy trilógiát írok. Nem terveztem ilyet, bár véglegeset nem mondhatok. Egyelőre annak is örülök, hogy a második könyvet be tudtam fejezni. Az is kérdés persze, hogy lehet-e folytatni. A két könyv majdnem száz évet ölel fel, a harmincas évek végén ér véget, amikor a hősömnek már unokája is van. Egy további regény, egy folytatás esetén már a szabványosodás veszélye is fennáll, amit végképp szeretnék elkerülni.
A regény már azért is aktuális, mert a felmérések szerint a mai fiatalok jelentős része azt tervezi, hogy elhagyja az országot. Nem tudom, hogy mit és mennyit tanulhatnának az Árvai család történetéből. De jó volna, ha az elhagyók tudnák, hogy nem vígjáték, hanem dráma vár rájuk. Árvaiék is úgy mennek el, azzal, hogy egy kicsit megszedik magukat, és majd visszajönnek. Nem sikerül nekik, mármint a visszatérés.De még ha sikerülne is: nem az az ember jön vissza, aki elment, ha még olyan szerencsésen alakul is a sorsa odakint. Olyasmikkel szembesülnek, amikre nem számítottak, nem is számíthattak. Más ország, más nyelv, más kultúra, más klíma, és közben múlik az élet.