Kezdődik babákkal, macikkal, aztán jönnek a matchbox autók, üveggolyók, majd a divatos, gyorsan tovatűnő dolgok, mint állatcímkék, hupikék törpikék, átváltozó figurák, katonák, sportolókártya-, később a komolyabbnak számító bélyeggyűjtés, esetleg bogarak, lepkék, aztán az érték is szerepet kap, s jön a pénzérme, ritka könyvek, porcelán, műtárgy. Egész életünket elkísérheti a gyűjtés, s ami sokakat még jobban bosszant, a gyűjtemény.
La Fontaine „A tücsök és a hangya” című meséjében gyűjtés szerint két részre osztotta az embereket. Gyűjtőkre és pazarlókra. Meséjében minden szempontból a hangya az erkölcsi győztes, aki gyűjt, s ezáltal nem pusztul el télen. A gyűjtés La Fontaine példabeszéde szerint a túlélés feltétele. Ha körbenézünk az élővilágban, valóban sok élőlény élelem halmozásával biztosítja magának az életet. Biztonságot teremt a gyűjtéssel. Így volt ez még nem is olyan régen, pár évtizeddel ezelőtt is. Aki nem tett félre, nagyon csúnyán megjárta. A XIII. századi Velence egyéves gabonatartalékot tett félre. Összegyűjtötték a kelengyét, lakásra a pénzt (ma már csak kölcsönből, mindent). Megelőlegezik a jövőt. A gyűjtés biztonságot ad.
Az ember életében sokszor kiemelt jelentőséget kap valaminek a gyűjtése. A gyűjteményhez vezető út első lépcsője a döntéshozás. Mit gyűjtsek? Utcán talált használt kártyalapokat, erdőben talált állatkoponyát, üveggolyót stb. Kiválaszt egy szokatlan tárgyat, beleütközik, megragadja: ez ő. Nem is tudja pontosan, miért, de ki nem engedi a markából. Nem is kell magyarázkodnia. A gyűjtemény helyette beszél. Büszkén, kicsit szabódva mutatja bárkinek. Beszélni lehet róla, a téma adva van. Nem kell mély beszélgetésbe merülni, itt ez a téma, a gyűjtő élvezi az otthoni pálya előnyét. Manapság a gyűjtés (képek, gyufacímkék, könyvek stb.), a gyűjtemények már nem a közvetlen egzisztenciális túlélést szolgálják, ez azonban még érdekesebbé teszi a kérdést: mi áll az effajta tevékenység hátterében lélektanilag?
A kollekcióhoz vezető úton a gyűjtő
Figyelmét felkelti valami a tárgy iránt. Ajándékba kapja, megakad rajta a szeme, megtetszik, kíváncsiságból megveszi, aztán lát egy hasonlót, legyen az is az övé. Információt kezd gyűjteni róla, mire használták, ki készítette, kit ábrázol, milyen technikával – egyre több érdekességet tud meg, amit továbbadva figyelmet, érdeklődést kelt. Ez jutalmazó funkcióval bír, s további keresésre ösztönzi. Aukció, E-bay, Vatera, Amazon, elrejtett kis boltok, bolhapiacok rendszeres látogatójaként tervezni kezd, fantáziálni. A kívánt tárgy ára már nem feltétlenül akad fenn az ésszerűség szűrőjén. Fontosabb a fantázia jutalma, mi lenne, ha ő birtokolná azt a különlegességet. Kinek büszkélkedhetne el, kiknek csípné el irigy vagy elismerő tekintetét, milyen sokáig élvezhetné kiemelt szociometrikus pozícióját. Ha övé lett a vágyott tárgy, izgalmát alig titkolva érzi: emelkedik önbizalma, büszkesége, úgy érzi, nyertes, mindent el tud érni. Gyermekkori omnipotens fantáziákat kelt életre a birtoklás lehetősége, ami ha teljesül, ő a király. Beillesztve a gyűjteménybe, nincs szüksége az önfényezésre. Megteszi ezt a kiállított darab. Másnak nincs ilyen, nyilvánvaló a gyűjtő ügyessége s a sok belefektetett munka.
Nincs olyan gyerek, aki ne gyűjtene valamit. Kavicsot, madártollat, kagylót a tengerparton (hányszor csábulunk erre felnőttként is), sportolók kártyáit, csokoládétojásba rejtett apró játékokat, üveggolyót, szalvétát, gyufacímkét, telefonkártyát… – végtelen a sor csakúgy, mint a felnőtteknél. A gyereknek kell a tulajdon. Fantáziájában kibővíti magát vele, kiterjeszti énhatárát a birtokolt játékra, átmenetileg eggyé válik vele. A gyűjtés elkísér egész életünkön keresztül. Hiszen az is gyűjt, aki nem tud megválni kacatjaitól, „jó lesz még valamire” alapon telerakja garázsát, pincéjét már nem használt vagy használhatatlan tárgyakkal; kerti bódék, eresz alja, tele lesz a lakótér, a szekrények, asztalok, ágyak, majd a földön halmozódnak a kacatok. Feltűnő lesz az időskori szellemi hanyatlás kapcsán tapasztalható ragaszkodás a felesleges tárgyakhoz, azok felhalmozása, gyűjtögetése. Sok nyelv megkülönbözteti a cél- vagy értékirányos, rendszerezett gyűjtést a céltalan, értéktelen gyűjtögetéstől (utóbbi angolul hoarding), a magyarban nem választható szét egy szóval a két tevékenység. (E helyütt csak az értéket képező, rendszerezett, szelektív gyűjtést elemezzük. A patológiás gyűjtögető-halmozó (hoarding) jelenség elemzése másik dolgozat tárgya.)
Művészeti gyűjteményként elsőként IV. Sixtus pápa nyitotta meg a Vatikáni palota néhány termét, hogy szélesebb közönség is láthasson különleges festményeket, szobrokat.
A késő középkorban a gyarapodó kereskedők megtartottak maguknak ritka, különleges tárgyakat, amelyeket a hosszú útról érkező matrózok, hajósok hoztak. Ezeket különleges becsben tartva őrizték, csak náluk volt látható. A reneszánsz idején gombamód szaporodtak a furcsaságok, különlegességek, művészetek szekrényei, szobái (Wunderkammer, Wonder-rooms, Kunstkabinett, Kunstkammer, Cabinet of curiosities). Ez a helység önmagában egy mikrokozmosz volt, emléktár, színház, kiállítóterem. Szimbolikus üzenete, hogy a tulajdonosa az egész világot kontrollálja a mikroszkopikus reprodukciókon keresztül. I. Károly angol király gyüjteményéről mondta Peter Thomas: a Kunstkabinett önmagában a propaganda egy formája. Híres gyűjtemények születtek, mint II. Rudolf német-római császáré, Ole Worm (1588−1655) dán királyi orvosé, aki megállapította, hogy a gyűjteményében szereplő narvál nem azonos a mitikus egyszarvúval, hanem csak egy halfajta. (Híressé vált arról is, hogy a pestisjárvány elől nem menekült el, hanem ottmaradt Koppenhágában gyógyítani.) Halála után III. Frigyes dán király folytatta e furcsaságok, különlegességek gyűjtését.
Minden, ami ritka, értékessé válik ebben a szobában vagy szekrénykében. Híressé vált Albertus Seba holland orvos (1665−1736), akinek matrózok, kereskedők hoztak a tengerentúlról különleges ritkaságokat orvosságért cserébe. Ő I. Péter cárnak adta el gyűjteményét 15 000 guldenért, amiből rögtön új gyűjteménybe fogott. Gyűjteményéről több, mint 400 színes rézkarcot tartalmazó könyvet készített, amelyet minden idők legértékesebb természettudományos könyveként emlegetnek.
A XVII. század végén a jobb angol kávéházak, klubok tömve voltak szemet gyönyörködtető különlegességekkel (kitömött állatok, ásványok, lepkék, fosszíliák, szobrok, töredékek), melyekről lehetett beszélgetni, büszkélkedni – ez is volt a szerepük. (Sok angol kocsmában ma is látunk elaggott használati tárgyakat dísz gyanánt kifüggesztve mennyezetre, falra.) Az igazi különlegességeket üveges szekrényben lehetett látni, ez volt a cabinet of curiosities, a kíváncsiságok szekrénye. H. Sloane, a British Museum alapítója meg is említi többször, fiatalkorában mennyit bámulta ezeket a szekrényeket. Később ő is küldött tárgyakat Jamaicából ilyen kávéházakba, majd saját gyűjteményébe, ami végül a British Museum alapját képezte.
Magyarországon a királyi gyüjtemények a török hódoltság miatt szétszóródtak, egyes főurak (Thurzó, Festetics, Nádasdy stb.) kincsei, kollekciói viszont jelentősek maradtak. Szécheny Ferenc nagycenki, magyarságra vonatkozó gyűjtése I. Ferenc császári engedélyével (1802) lett a Magyar Nemzeti Múzeum alapja. Az első kiállított polgári magángyűjtemény Reicher Jakab fésűsmester nevéhez köthető, ki a Szövetség utcai házának első emeletén mutatta be különleges tárgyait (ásványok, kagylók, fegyverek) a XIX sz. első felében. Híres volt pénzgyüjteménye, s különlegesség fésű és zsemlegyűjteménye. Ez utóbbi gazdaságtörténeti jelentőségű lehetett, hiszen közel negyven éven át feljegyezte a péksütemény súlyát, árát, a gabonaárak változását. A zsemlyéket állagmegőrzés végett viasszal vonta be. (Ugró Miklós közlése, 2012)
Vége nincs folyamat
A gyűjtés folyamata addig izgalmas, amíg a gyűjtő meg nem szerzi a hiányzó példányt. Utána újabb megszerzendő tárgyak felé fordul érdeklődése. Ha viszont a gyűjtemény teljessé válik, lezárul, csökken, akár elveszti érdeklődését iránta. Ilyenkor hajlandó megválni tőle, átengedni a közösség birtokába. Az a gyűjtés tud szenvedélyesen kötni, amelynek nincs vége. Ha feltérképezte, begyűjtötte a megyében, országban fellelhető mintákat, várják még a külföldről, nehezebben fellelhető, megszerezhető darabok. Igazi öröm a folyamatban van. Visszaemlékszik a korábban megszerzett darabok történetére, nosztalgiázik, majd a jövő felé fordul, s tervezi, mi a következő. Saját világot teremt, amelyben ő irányít, otthon van, szabályait, rendszerét ő alakítja.
Emlékek – nosztalgia
Utazások során sok emléktárgyat veszünk, amit nem dobunk ki. Visszaidézzük velük a kellemes pillanatokat. A nosztalgia célja: álomba ringatni, a „mintha” világába. Egy pillanatra fantáziánkba idézzük az emlékekkel járó jó érzést. Erőt merítünk belőle: valamikor tudtuk ilyen jól érezni magunkat. Képesek leszünk máskor is. A nosztalgia adott percében ignoráljuk a valóságot, a realitást, ami átmenetileg zárójelbe kerül. A meg nem történtté tevés csak átmeneti, de gyakorivá éppen az ilyen tárgyak segítségével tehetjük, segít tehát eltávolodni a jelentől.
E nosztalgikus gyűjtés célja, hogy átmentsük magunkat egy korábbi létállapotba, amikor emlékeink szerint minden jó volt, vagy legalábbis akkor is sikerült kizárni a tudatunkból a negatív komponenseket. Az emléktárgyak segítenek ezt a rövid idejű módosult tudatállapotot (nosztalgia) kiváltani, felüdülést kínálva a jelen gondjai, szürkesége között. Így kerül sor gyermekjátékok gyűjtésére: búgócsiga, lendkerekes autó, holdrakéta – mindez másokban is megmozdít hasonló emlékeket, s e rezonancia könnyen segít azonos hullámhosszon kommunikálni. Ezek a játékok korábban az előrevetítő fantáziát szolgálták, amelyben a gyermek jövőbeni szerepeket próbál ki. Nosztalgikus szerepkörben viszont visszafelé vetítő fantáziát szolgálnak, regresszív irányba. Ezzel egyidejűleg a közös élményekkel való nosztalgiázás megerősíti a kapcsolatot az emlékezők között.
A nosztalgikus célú gyűjtés sokszor keveredik projekciós elemekkel. Gyűjtjük a valakitől kapott tárgyakat. Ezek kiemelten fontos személyek nekünk, érzelmi kapcsolat fűz hozzá, ami irradiál a tőle kapott tárgyra. Különösen szomorúak leszünk, ha ez összetörik, elvész, megsemmisül. „Pedig a … -tól kaptam” – hangzik szemrehányóan, jelezve annak egyedi értékét, amellyel túlnövi használati értékét (mint váza, hamutartó, szárított virág stb.). Ez az egyedi érték a hozzá képzelt, csatolt érzelmi szálat jelzi, amit rávetítettünk, s amit hordozott folyamatosan.
A gyűjtés lelki gyökerei
Önértékelés
Aki festményt gyűjt vagy műkincseket halmoz a lakásában, az gyönyörködtet vele másokat is, mindenkit, aki belép a lakásba. A gyűjtésnek ez az egyik funkciója: megmutatni másoknak, dicsekedni: gazdagok vagyunk. Mint egy nő, aki szép ruhákban, értékes ékszerekkel pompázik. Az ő ízlését, ügyességét, gazdagságát hirdeti öltözéke, úgy érzi, vonzóbb lesz általa, nagyobb hatalma lesz az embereken. Úgy érzi, kiviláglik a többi ember közül, az új ruha emeli az önbizalmat, fellépést.
A gyűjtésben azonban nem mindig a tárgyak az érdekesek, hanem a megszerezhetőségük, illetve a megszerezhetetlenségük. Általuk s magával a gyűjteménnyel felértékelheti magát az ember. Azzal, hogy megszerez egy ritka sorozatot (kiemelkedik a többiek közül), önértékelését növeli. Őneki van, másnak nincs. Ezáltal ő lesz olyan, mint az egyedülálló tárgy, ő is az lesz, mint egyedülálló birtokos. Identifikálja magát a tárgy által, értékesebbé válik saját maga és a többiek szemében. Ezért is megy el a gyűjtők társaságába: learatni a dicsőséget. Egymás közt dicsekednek, rivalizálnak, milyen értékes gyűjteményük van. Valóban értékes, de sokszor csak egymás között kapják meg ezt a megbecsülést. Ha el akarja adni, nehezen talál rá vevőt a klubbon kívül, s a katalógusárnál lényegesen alacsonyabban tudja csak értékesíteni. Ezért találták ki a széles vevőkört vonzó árveréseket, ahol egymásra licitálva tudják feljebb és feljebb helyezni magukat a licitháborúban. Más a helyzet, ha egy-egy darabot (pl. bélyeget) akar megvenni valaki. Pont azt az egyet, ami hiányzik a gyűjteményből, ami teljessé tenné azt. Ez esetben az ár irreálisan magas is lehet, de megfizetik. Az árat az önértékelés fontossága hajtja fel. Ennek vámszedői a kereskedők.
A gyűjtő ember megteremti a maga világát, amelyben jól érzi magát, amelyben helye van, jól eligazodik, értékesnek számít. Ha kilép ebből, akkor viszont szembesülhet azzal, hogy sikertelen, szorongó, kétbalkezes. Ez a világ azonban nagyon szűk bázisú. Szinte teljesen egyedül van a gyűjteménnyel. Hetente, havonta találkozik hasonló szenvedélyű emberekkel. Ezt a találkozást várja, előkészíti, rendezgeti otthon a gyűjteményét. Ám amíg rendezgeti, nincs egyedül. Fantáziájában benépesíti a szobát. Eljátssza magában, mit fognak szólni hozzá. S amíg fantáziál, társaságban érzi magát.
A gyűjtemény tárgyainak birtoklása nemcsak az önértékelés szempontjából fontos. A gyűjtemény világában s a külső világban, ahonnan a gyűjtemény tárgyait megszerezzük, a kontrollt is megszerezzük. Úgy tűnik, a külső világot is kontrollálni tudjuk a gyűjtemény tárgyain keresztül. A világnak ez a szelete – a bélyegek, néprajzi tárgyak, XVIII. századi porcelánok, csendőri, rendőri gumibotok stb. – megismerhető lesz számunkra, tudásunk lesz róla, a miénk lesz. S rajta keresztül a világ is megismerhető, meghódítható lesz.
A biztonság
A gyűjtemény, annak rendezése, gyarapíthatósága, szisztematizáltsága a biztonságos, átlátható világ illúziójával szolgál. Általa függetlenedhet az egyén múltjának zavaraitól, a külvilág kaotikusságától. A gyűjtemény kiemeli tulajdonosát a reális világ félelmet keltő zajából és behelyezi oda, ahova vágyik, ahol mindent jól ismer, jól tájékozódik – ahol minden rendben van. A gyűjtemény ebből a szempontból sziget, ahol megszűnik a szorongás, ahol nem kell attól tartani, hogy valami veszély fenyeget. A gyűjtemény tehát pihentet, relaxációs lehetőség. Sok gyűjtő emiatt nem is vágyik nyaralásra, szívesebben marad gyűjteményével, rendezgeti új szerzeményeit a régiek közé. A gyűjtők nem hágják át a törvényt, legalábbis általában nem. Ritkán előfordul, hogy valami különleges darabnak nem tudnak ellenállni, de általánosságban betartják a világ normáit annak érdekében, hogy belső világukban háborítatlanul tudják saját normáikat alakítani.
Az egyensúly védelme, a biztonság illúziója
A fenti példához kicsit hasonló a szenvedélyes hazárdjátékos, aki mindenki másnak az igényét figyelmen kívül hagyja. A szenvedélybeteg alkoholista, a drogos önző magatartásának az oka jórészt a kémiai vágy, a lóversenyes gambler esetében az azonnali nyerés, az omnipotencia érzése. A gyűjtőnél a szenvedély sokkal enyhébben, késleltetve nyer teret. A szenvedélye ellenére jól beilleszkedik a társadalomba, családjára is fordít valamennyi figyelmet, hiszen ezek az elemek is fontosak belső egyensúlyának elnyeréséhez. Ehhez azonban még valami más is szükséges, egy belső, megerősítő erő, ami a külvilággal is kapcsolatban áll: a gyűjtemény, amelynek a segítségével a külső és belső világ egymást támogatva ugyanazt sugallja: biztonságban van. Mint említettük, a gyűjtemény a világ feletti kontrollt is jelenti, ez is a biztonságérzés stabilizálásához járul hozzá. A gyűjteményt mindenki – legalábbis a hasonló gyűjtők mint referenciacsoport – elismeri, értékeli, s vele őt értékeli fel.
A tárgyak így önmagának igazolását szolgálják, ezért is van szükség arra, hogy ez ismét és ismét megerősítést nyerjen. Ezért van szükség arra, hogy gyűjteményét állandóan megújítsa, rendezgesse, gyarapítsa, frissítse. Önmagát is megerősíti ezzel és környezetéből is elismerést kap újra és újra. Belső stabilitásának tehát feltétele e megerősítés ismételt megszerzése. Hasonló az addikcióhoz, ahol dózisnövelés kell ahhoz, hogy a szenvedélybeteg az egyensúlyát fenntartsa. Léteznek olyan rendszerek, országok, amelyeknek állandó expanzióra, hódításokra van szükségük, hogy önmagukat igazolják. Mikor ennek a lehetőségei megszűnnek, összeomlik az addig erősnek hitt szerveződés.
Mikor a gyűjtő számára bezárul a további gyűjtés lehetősége, vagy a gyűjteményt részben megsemmisítő oktalan kár keletkezik, tetten érhető gyűjtőszenvedélyének lélektani háttere. Tulajdonosa számára már nem lesz annyira fontos, mint addig. Visszavonja libidóját addig lelki támaszt jelentő gyűjteményéről, mert bebizonyosodott, az nem tud megfelelően hozzájárulni stabilitásához. Érdektelenséget mutat a gyűjtemény iránt, már nem mutogatja büszkén (legfeljebb lemondóan). Eladogat, sőt elajándékoz belőle. A gyűjtemény ugyanis úgy viselkedett, mintha a szeretett tárgyban csalódott volna. Elvesztette a belé helyezett ősbizalmát, ennek folytán önmaga egzisztenciális biztonsága is megrendült. Mivel a tárgy megcsalta őt, tőle többé már nem lehet várni a biztonság illúzióját sem, megszűnik fontossága. Hirtelen hideggé, idegenné válik, közömbös lesz. Ahhoz, hogy megvédje magát az ilyen csalódásoktól, el kell távolodnia tőle (mint a kisgyermek, aki meg sem akarja ismerni szüleit, csak játszik önmagában tovább, amikor azok hazajönnek a nélküle megtett nyaralásból).
Mi tulajdonoljuk a tárgyakat vagy azok tartanak minket fogva
Ragaszkodunk a tulajdonhoz. Biztonságot ad, felvértez a veszélyek ellen, bele lehet kapaszkodni. Ha ismerős tárgyak vesznek körül, az növeli a nyugalmat, nem kell mindig készenlétben állni, alkalmazkodni. Gyűjtünk tehát. Lesznek kedvenc tárgyaink. Ruhák, evőeszközök, játékok, fegyverek, díszek. A tárgyakkal feldíszítjük környezetünket, magunkat. Ugyanakkor ki is jelöljük territóriumunkat. Sok gyűjtögető-halmozó személyes támadásként értékeli, ha kacatjaitól megfosztják. Nem az értéke miatt, hiszen értéktelenségét elismeri. Az értéknél jóval nagyobb, túldimenzionált reakciója. Beavatkoztak, megsértették kiterjesztett énhatárait. A gyűjtés tehát kiterjeszti énünket. A gyűjtött tárgy egyben fel is értékel, így azzal díszítjük is magunkat. Hozzánk tartozik. A más, értékes személytől kapott emlék, ajándék őt szimbolizálja, átmeneti tárgyként ragaszkodunk hozzá, különleges értéket kap. Csakúgy, mint az az objektum, amit nehezen szereztünk meg, vadásztunk rá (trófeák!), utánajártunk, külföldön, vidéki utazás közben, nyomozás folytán, aukción más elől licitálva. A megszerzéssel járó izgalom, elköteleződés az eredmény jutalmával be is vési magát agyunkba és testvázlatunkba.
A tárgyaknak kereskedelmi értékükön felül mindig van érzelmi értékük is, e kettő sokszor irracionálisan aránytalan. Marcel Mauss francia antropológus a polinéziai archaikus ajándékfogalmat terjesztette ki magyarázó elvként. A bennszülöttek szerint minden tárgynak van szelleme a ’mana’, ami ugyanolyan tulajdonság, mint a súly, térfogat vagy szín. Ez kezdetben pozitív, ám idővel fakul, s amikor negatívba csap át, akkor tovább lehet ajándékozni vagy meg lehet szabadulni tőle. Azaz a dolgok addig értékesek számunkra, amíg nem domesztikálódnak, megőrzik különlegességüket, amíg pozitív érzelem kötődik hozzájuk. Amíg a gyűjtőt tárgyai kiemelik a környezetből, különlegessé, értékessé teszik legalább a hasonlót gyűjtők közösségében, addig nem fog tudni megszabadulni gyűjteményétől, bármilyen sokat is kínáljanak érte. Gyűjteménye által identifikálódik, énjének részét, legértékesebb részét képezik a Ming korabeli porcelánok, a porcelánfejű babák, a XVIII. századi cipőcsattok, XIX. századi legyezők, táncrendek, étlapok az ötvenes-hatvanas évekből stb.
A felhalmozó (beteges) gyűjtögető esetében sosem domesztikálódnak a tárgyak, így nem tudja elengedni őket. Ha megkísérli, heves szorongás fogja el, mintha kezét vágnák le. A tárgyak ’mana’-ja büntető szellem lesz, kínzó feszültséggel bünteti, ha elengedi őket. Úgy fogja érezni, mintha maradandó sérülés érné. Sok műgyűjtő is több darabbal bír, mint ahányat ki tud állítani, vitrinbe, falra tud helyezni. A könyvgyűjtő szenvedélyesen szerez újabb és újabb relikviákat, de alig olvassa azokat. Sokat tud a dedikációról, a korszakról, a könyv történetéről, azonban a kiadás különlegessége a tartalomnál inkább érdekli. Ám ekkor is igyekszik rendszerbe tartani a gyűjteményt, s tudását gyarapítani általa.
Aki viszont nem gyűjtő, meg tud szabadulni a tárgyaktól, birtokba veszi annak szellemét, ezáltal uralkodni fog rajta. Gyorsan elolvas egy könyvet, s máris továbbadja. Szellemileg gazdagabb lesz tőle, ezért még azt sem igényli, hogy viszonozzák az értéket, amit továbbadott. Ő már kivette belőle a magáét. Örül, ha látja, más is gazdagodik általa. A jó szülő sem vár hálát gyermekétől, viszonzást sem, örül, ha láthatja annak cseperedését, gyarapodását. Az autonóm személyiség nem halmoz, csak a referenciakönyveket tartja meg, használatra.
Kommunikációs szerep
Vannak, akiknek a gyűjteményrendezés szinte szenvedéllyé válik, mint másnak a motorszerelés. Ez utóbbiak elmenekülnek a lakásból a műhelybe, utcára szerelni. Órákat tölt el valaki így távol a világtól, belemélyedve a reszelgetésbe, modellkészítők az illesztgetésbe, gyűjtők a rendezgetésbe. A hétvégének biztos programja ez, amikor a család helyett önmagával kommunikál. Szinte elmenekül a család elől saját világába. Nem is tőlük fél ez az ember, hanem a saját kommunikációs kudarcával nem akar szembesülni. S míg szerelget (fontos munkát végez, jól megold egy nehéz feladatot), azzal áltatja magát, hogy a családért teszi, pénzt spórol vele.
A gyűjtés ugyanekkor kommunikációs kísérlet is. Sokan vannak, akik csak szakterületükbe kapaszkodva tudnak kommunikálni. Ha viszont erre kerül a sor, akkor megállíthatatlanul, nemritkán igen érdekesen beszélnek területükről. Az új szerzeményeket meg lehet mutatni másoknak, ez is válhat egy sajátos, klubszerű kommunikációvá. Ilyen, amikor a gyűjtők összegyűlnek és cserélnek. Cserélnek vagy büszkén mutogatják új szerzeményüket. Így válik az énprezentáció eszközévé a gyűjtemény. Hasonlót fejezett ki P. Thomas, mikor azt mondta I. Károly kollekciójáról, hogy az a propaganda egy formája.
Sok elbizonytalanodott, szorongása miatt nehezen kommunikáló és ezért izolálódott embernek jelent ablakot a világra valaminek a gyűjtése. A gyűjtésen keresztül kapcsolatot tud építeni más, hasonló szenvedélyű emberrel, nem kell konfrontálódnia kommunikációs ügyetlenségéből eredő gátlásaival, frusztrációival. Nem kell szenvednie az izolációtól, a sikertelenségtől, mert a gyűjtés – mint közös nyelv – a hasonló érdeklődésű emberek társaságát biztosítja számára. Gondoljunk csak a – korábban lepkegyűjtő, később, a postai forgalom megsokszorozódása után bélyeggyűjteményével dicsekvő, hódítani akaró – anekdotikus figurára, aki a lányok iránti érdeklődését csak azzal tudja kinyilvánítani, hogy felhívja őket a gyűjtemény megtekintésére. Saját magát, másként meg nem mutatható identitását akarja így felvillantani. Különösen érdekes a kommunikációs eszközök gyűjtésre felhívó ereje, így lesz gyűjtésre érdemes eszköz a bélyeg, levelezőlap, tollhegy, levélnyitó kés, telefonkártya, pénzérme, oklevél, kötvény stb.
Sokan – mintegy véletlenszerűen – kiválasztanak egy tárgyat, és szándékos különcködésből (jópofaságból) gyűjteni kezdenek valami marginális, figyelmen kívül maradó tárgyat, például utcán, strandon talált kártyalapot, morzsaseprőt, üveggolyót. Értéktelen darabokat, amelyekre – s persze önmagukra is egyben – felhívják a figyelmet. Ennek végletes formája, mikor a cél: bekerülni a Guiness-rekordok könyvébe. A különcködő, meghökkentő gyűjtemény könnyen indítja el a társalgást, emeli szakértői szerepbe a gyűjtőt, szuperordinált, irányító helyzetet valósítva meg. Ismerőseinek is megkönnyíti a helyzetet, neki könnyű gyűjteményébe illő ajándékot keresni, élcelődni, beszélgetni. (Horváth Árpád – aki a II. világháború előtt a Nemzeti, majd a Vígszínház rendezője volt – szenvedélyes gyűjtő volt. Kellér Andor az „Író a toronyban” című könyvében említést tesz róla, miszerint 2107 naptára mellett 4061 darabból álló ceruzagyűjteménnyel rendelkezett.)
Képeslap, gyufacímke, szalvéta, telefonkártya – főleg a fiatal gyerekekre jellemző céltárgy. Ennek hátterében van az egymás közti kommunikáció fejlesztésének igénye. A gyerekeknél ez a fajta gyűjtés átmeneti állapot, amellyel később többnyire felhagynak. Meg is felel ez annak a kornak, amelyben fontos szerepet kapnak az átmeneti tárgyak. Ez az a kor, amelyben még lehet ajándékozni a gyereknek kis macit, plüss állatot, örülnek neki, s kiemelt helyet kapnak. Külön világ teremtődik általuk: a babákkal le lehet játszani mindazt, ami az óvodában, kisiskolában történt. Játék katonákkal konfliktusokat lehet lerendezni a fantázia segítségével. Ebben a korban már nem illik ujjat szopni és ágyba vinni a babát, már nem mondanak esti mesét a szülők, már nem marad égve a villany, nyitva a szobaajtó. Ezek hiányát tudja pótolni a képeslapok, különleges kövek, kagylók, préselt virágok gyűjtése.
A gyűjtemény mint átmeneti tárgy
A gyűjtött tárgyak a személyiség számára átmeneti tárgy szerepét tölthetik be. A gyűjtő úgy ragaszkodik gyűjteményéhez, annak egyes darabjaihoz, mint gyermek a játék mackójához. Winnicott szerint a személyiség számára kiemelt jelentőségű tárgyak átmenetet képeznek a szeretett személy (a valódi tárgy) és az egyén között, amikor a szeretett személy nem elérhető. A leválást, az önállósodást könnyítik meg, azt az illúziót adják, mintha a szeretett személy még mindig jelen lenne, mintha a kapcsolat megbonthatatlan lenne. A szimbiotikus kapcsolat biztonságának illúziója ez, amit a realitás megkérdőjelez, ám az átmeneti tárgy szerepe az, hogy ezt a kételyt zárójelbe helyezze. Olyan legyen a valóság, mintha a szeretett személy jelen lenne távolléte alatt is (kapcsolat van a szeretett személy és a tárgy között, tőle kapta, olyan a tapintása, ő is szerette, értékelte stb.).
A legtöbb gyűjtő vissza tud emlékezni arra, hogy kollekciójának első darabjait valamilyen számára fontos személytől kapta. Ez a mintaadó személy – lehet szülő, nagybácsi, barát − példakép, azonosulási modell. Az egyre inkább kiterjedő gyűjtemény részben e személy meghosszabbított jelenlétének felel meg. Később megszakadhat ez a jelentés, de a gyűjtemény továbbra is fontos szerepet tölthet be a személyiség biztonságrendszerében, énképerősítő szerepet, identifikációs alapot képezve.
A gyűjtött tárgyak (a gyűjtemény) fontossága – átmeneti tárgy létük által – irreálisan megnő, s ez utal arra, hogy e tárgyak a személyiségbe mintegy beépülnek, annak részévé válnak. Ily módon érthető meg az a fontosságuk, amire elvesztésük, megsemmisülésük során kerül fény: a személy gyűjteménye akár csak egy darabjának veszteségét is amputációként éli meg, mintha elvesztené egy ujját, végtagját, amit nem lehet pótolni. Ha egy tárgy véletlenül összetörik, azt nemcsak pótolhatatlannak nevezik, de annak is élik meg. Nincs igazi kártérítés érte, a gyűjtő szinte meggyászolja a darab pusztulását. Aki a kárért felelős, annak irányába negatív indulat ébred, ami csak nehezen múlik. Ha pedig a károkozás szándékos (például bosszú miatt), el nem múló gyűlölet alakul ki a károkozó iránt. A gyűjtemény pusztulása megsemmisítő erejű veszteség lehet. Ilyenkor a személyiség megéli gyengeségét, tehetetlenségét, amiért nem tudta megóvni szeretett tárgyát. Ez dezintegrálja, mert labilizálja az addigi létbiztonság érzését.
Azonosulás
Az egyik legrégebbi gyűjtés a kéziratgyűjtés, amiről már az ókorban is vannak feljegyzések. Az autográfon keresztül – itt a misztikus gondolkodásnak szerepe van – a gyűjtő meg akarta ragadni írójának a személyiségét. Irigylendő személyiségét, mert a híres emberek, nagy gondolkodók, művészek vagy hatalommal bírók kézírását gyűjtik. Ha birtokolják, kicsit rájuk is sugárzik annak tehetségéből. Hasonlóképpen, mint az ereklyék birtokosai. Manapság ez a vonal fellelhető az autogramgyűjtésben, sportolók, művészek aláírásáért állnak sorba meghívóra, labdára, étlapra, legyezőre stb. Hasonló a könyvek dedikációja, ismeretlenek állnak sorba az író ajánlásáért. Ha megkapják, személyes ismerősként olvassák majd a művet, amellyel vélhetően részben azonosulnak is.
Ez az értelmezés minden gyűjteményben fellelhető: a belevetített szellem kisugárzása, annak radiációjától értékesebbé váló gyűjtő, aki saját személyiségét gazdagítja általa. Így részben eggyé válik vele. Innen érthető az a katasztrófa, amit a gyűjtő átél, amikor gyűjteménye pusztul, károsodik, tönkremegy, elvész. Mintha amputáció érné. Az azonosulás érhető tetten a kedvenc csapat relikviáinak gyűjtésében is, aminek az üzlete már ipari méreteket öltött. Ha felveszem a sálat, a hatos mezt, a csapat jelképének valamelyikét, én is ő vagyok már. Önazonosságot keresünk, s találunk a gyűjtemény segítségével, a régi tárgyak is az identifikáció folyamatosságát segítik, múltból a jelen felé.
A gyűjtemény énünk része lesz
A tárgyaknak ez a testvázlatba való beépülése jellemzi a gyűjtőket. Leginkább tetten lehet ezt érni a ruhagyűjtőknél. Tudjuk jól, hogy a ruha a testvázlat része, ezért nem meglepő, hogy a testvázlat kiterjed a szélesebb határokra is. Mikor az új ruhát először veszi fel az ember, önmagát is megújultnak, erősebbnek, értékesebbnek, vonzóbbnak érzi. Ez önbizalmat ad, jobb fellépést biztosít. A műgyűjtőknél is nagy szerepet kap a fantáziálás. Lát egy eladó képet, morfondíroz rajta. Éjjel forgolódik, jár a feje, hol lesz a helye, honnan szerezzen rá pénzt, mit adjon el, hogy megvehesse. Visszamegy újra, becsülgeti, kóstolgatja. Napokig jár az eszében, s közben észrevétlen azonosul vele. Mintha egy testrészét nem tudná használni, úgy hiányzik, fáj, hogy nem az övé. Képzeletében emiatt egyre jobban kínzó a tárgy hiánya. A rend helyreáll, amikor végre megveszi, hazaviszi, s felteszi a falra. Gyönyörködik benne, és jól érzi magát ismét. Kínzó vágya megszűnt, kielégült. Öröme fokozódik, mikor mások is észreveszik, dicsérik.
Mindez s a korábban említett tárgyvesztés utal arra, hogy a gyűjtők személyiségébe beépül a gyűjtemény. Énüknek részévé válik. Felvetődik a kérdés, miért van szüksége erre a személyiségnek. Nyilvánvaló azért, mert enélkül gyengébb. Gyengeségét kompenzálandó van erre a megerősítésre szüksége. A deficit az érzelmi biztonságot érinti, a feltétel nélküli elfogadás, a szeretet (és a biztonságot jelentő személy) állandó jelenlétének hiányát. Ez utóbbi pótlásának illúzióját adhatja meg a gyűjtemény, amely felé gondoskodó, szerető attitűddel irányul a gyűjtő. Munkát, pénzt fektet bele, s e folyamat során értékeli fel olyan magasra, hogy annak értéke ténylegesen ekvivalensnek tekinthető azzal, amit pótolnia kellene. Ezt az egyenértékűséget igazolja a mások szemében az az érzelmi kötődés, amit a gyűjtő mutat tárgya iránt. Megköveteli másoktól is a tiszteletet, az értékelést gyűjteménye számára, és elfogadtatja velük, hogy gyűjteményét gyakran az emberek elé sorolja.
Ennek példája az a nem ritka tapasztalat, hogy a gyűjtő saját családját a létminimum szintjén tartja, míg gyűjteménye milliókat ér. Minden befolyó jövedelmét egy-egy új darabra költi, amit már régóta kinézett, megbeszélt, betervezett. Ebbe a képbe nem fér bele a feleségnek új ruha vagy beiskolázási költség. Minden ilyen csak a lemondást jelenti a gyűjtőnek, amire sok szemrehányás, könyörgés hatására hajlandó. Persze ez is csak növeli a gyűjtemény és a megszerzett darab értékét. (A jó nevű ügyvéd tiszta, de láthatóan kopott ruhában járt. Tudományos kutató felesége és négy gyermeke szintén. Nagyon szerényen – ki lehet mondani, hogy szegényen – éltek évtizedeken keresztül az ügyvéd hatalmas értéket képviselő, állandóan gyarapodó porcelángyűjteményének társaságában, amely lassan a családot is kiszorította a lakásból.)
A kompenzáció igénye
A gyűjtemény szerepe kiterjed arra is, hogy az életben kudarcos, a munka- vagy egyéb elvárás területén nem megfelelően produkáló ember bebizonyítsa saját magának: van olyan terület, ahol ő igenis szakértő, sikeres, tudása egyedülálló. Hiszen egy gyűjtemény létrehozására szükség van kitartásra és szaktudásra, amit a gyűjtő állandóan csiszol, fejleszt. A személyiség ezzel megerősíti, megvédi magát attól, hogy leértékelődjön. Ezen a parányi elszigetelt területen bebizonyítja, hogy kiemelkedik a tengerből, nem süllyed alá. Itt megmutatja, hogy tud kreatív lenni, hogy van egy része a világnak, ahol mindenki fölé tud emelkedni. Ez helyreállítja önbecsülését, amely nélkül könnyen lehet, hogy romokban heverne. Az így megtámogatott önértékelés képessé teszi arra, hogy az élet egyéb területein is megfeleljen – legalább a minimum szinten. (Sajátos gyűjtőszenvedélyt ábrázol W. Mastrosimone író „A pulóvergyűjtő” című színdarabjában. Női főszereplője kétségbeesetten küzd vágyaival és kommunikációképtelenségével. Csalóka kiutat az jelent számára, amikor az igazi férfiak helyett azok pulóvereit szerzi meg magának. Fantáziájában beleképzeli a pulóverekbe a férfiakat, s így önmagát is meg tudja nyugtatni, mintha kielégítő kapcsolatai lennének.)
Kompenzáció − szublimáció. Vannak olyan gyűjtemények, amelyek hátterében egyértelműen kompenzációs kísérlet áll. Ezek − bár néha utalhatnak lappangó patológiára, de − többnyire ártalmatlan, sőt sokszor értékes kísérletei az énnek, hogy helyreállítsa önmaga egységét, pótolja hiányzó vagy sérült részeit. Megőrzés és ragaszkodás a múlthoz − ez fejeződik ki a gyűjtésben. Szondi ösztönpárjából a keresés és a ragaszkodásból ez a ragaszkodás, a hűség mutatója. Ezzel párhuzamosan ott van a tárgyak prezentációjában az exhibicionizmus is, s aki így akarja magát megmutatni, annak gyűjteménye is olyan lesz, mint egy pszichológiai teszt.
Freud, aki maga is szenvedélyesen gyűjtött (közel 2000 darabból álló, főként antik görög és egyiptomi szobrocskákat), úgy tartotta, hogy a gyűjtögetés, halmozás hátterében anális fixáció állhat, amelyben nehéz, megoldhatatlan feladat az elengedés. Az anális karaktervonás patológiájának erénybe fordításához a szublimáció folyamata kell. Vannak híres gyűjtők, akiknek gyűjteménye fontos lehet nemzetük, sőt akár az egész emberiség számára. Jó időben ismertek fel pusztuló, kallódó értékeket, éles szemmel látva azok fontosságát. Az ilyen gyűjtők megszállottjai az ügynek, nevessék, gúnyolják bár ki őket, mégsem tesznek le róla (népdal, népmese, néprajzi emlékek, régi szőnyeg, hanglemez, könyv, bútor, kályha, műtárgy stb.). Mindez komoly szaktudást igényel. Ennek hátterében igazi szublimációt találunk, amelynek segítségével kreatív értéket teremt a gyűjtő. Az ilyen gyűjtemény, akárcsak egy eredeti alkotás, új szempontból világítja be a kultúra egy szeletét, új összefüggést tár fel, rendet teremt – entrópiacsökkentő szerepe van.
A gyűjtés környezete
Nem a gyűjtés, de a gyűjtögetés lehet kényszerbetegség tünete
A gyűjtő szenvedélyes kapcsolata gyűjteményével, annak állandó gyarapítása hasonlít kicsit a kényszeresek ismétlési kényszeréhez, ám ha a kényszerbeteget megfosztjuk ennek kivitelezésétől, akkor nyugtalan, feszült lesz. Ha a gyűjtőnek nincs lehetősége tovább gyarapítani gyűjteményét, akkor inkább depressziós lesz. Depressziós, visszahúzódó, elszürkülő. E visszahúzódás mögött belső elbizonytalanodása áll, amit tovább nem tud expanzióval kompenzálni. A kényszeresektől eltérően a gyűjtőknek nincsenek visszatérő kényszergondolataik, cselekvéseik. Gyűjtésük inkább szenvedélyszerű, érezhet sodró erejű izgalmat, addiktív repetíciószerűen keresheti fel gyűjtőhelyeit (piacot, aukciót, boltokat), játszhatja újra és újra jutalmazó izgalommal járó gyűjtőmagatartását, alkujait. Ezeket azonban a realitás tükrében fel tudja függeszteni. A gyűjtő szelektálva választja ki gyűjteményének darabjait. Mérlegel, dönt, rendszerben helyezi el tárgyait.
A gyűjtő ember nem gyűjt mindent, mint az elbutulásban szenvedő öregek. Az időskori demenciában előforduló halmozó gyűjtögetést egzisztenciális félelem motiválja, kétségbeesett kísérlete ez az énnek, hogy megvédje magát a teljes széteséstől, megsemmisüléstől. A maguk köré gyűjtött tárgyak a biztonság szigetét adják számukra, a tájékozódási képtelenségük miatt egyre fenyegetőbb ismeretlen világban.
Kényszerbetegek között viszont nem ritka, mintegy 30-40%-ban előforduló tünet a gyűjtögetés. Irracionálisan ragaszkodnak a megszerzett tárgyakhoz, nehezen engedik el, válnak meg tőlük. Néha olyan mértékben halmoznak fel környezetükben kacatokat, ami már lakókörnyezetükben is komoly problémát okoz. A kényszerbeteg, akinek a gyűjtögetés kényszercselekvése, nem szisztematizáltan gyűjtöget. Nem értéket akar teremteni, hanem kényszer indíttatása által cselekszik, miközben értéktelen tárgyakat szed össze, s azokat nem katalogizálja. Ha rendszerezi is, az a rendszer nem tükrözi az általános értékrendet, hanem önkényesen alakul ki, változtatni nem lehet rajta. Általa nem teremt új rendet a világban, nem kommunikál a gyűjteménnyel, s nem növeli vele önértékelését. Sőt, a kényszerbeteg gyűjtögető szenved e kényszerétől, tudatában van beteg voltának, de képtelen felhagyni vele. Környezetét irritálja halmozó gyűjtögetése, ami higiéniai problémákat is okoz.
A rendszerező gyűjtő viszont értéket óv, képvisel, tárgyainak új dimenziót nyit, amivel környezetében elismerést, rangot szerez.
Ritkaság, ami kiemel a többi közül
A gyűjtött darabok különlegesnek számítanak a gyűjtő számára, a mindennap százával látható kavics nem érdekel senkit, csak a tenger által legömbölyített, sajátosan színezett érdemes a gyűjtésre. Fontos, hogy ez a darab ritka legyen, ami másnak nincs. Ez kiemel a tömegből, értékessé leszünk általa, birtokosaként mi is ritkák, egyediek leszünk. A ritkaságokat gyűjtik. A bélyegek között a hibásat, ahol rossz volt a nyomás, a kék mauritiust, a nem tucatárut. Hibás, tehát (használati) értéke nincs, ám pont ettől lesz értékes. Mint az albínó tigris, pandamackó stb. A gyűjtemények értéke a ritkaságban is rejlik. A ritka vagy elfelejtett, funkciótlanná vált hétköznapi tárgyak nagy tömegben hirtelen átlényegülnek, és észrevesszük különlegességüket. Például 1761 és 1764 között készített cipőcsattok (hiszen egyetlen cipőcsatt nem kelti fel a figyelmet, de kétszáz már igen), famegmunkáló vasszerszámok védjegyei, borotvatok, bélyeges tégla, öntöttvas kályhák.
A nők alig
Gyerekként, kamaszként nők is gyűjtenek, vannak jellegzetesen lányos gyűjtési tárgyak: babák, babaruhák, szalvéták, képeslapok. Felnőtt gyűjtők között azonban alig találkozunk nőkkel. Kiteljesedésüket, önazonosságukat könnyebben fellelik a gyermekvállalás, nevelés, ezzel a fantáziával való foglalkozás során. Természetességgel, külső tárgyak segítsége nélkül rátalálnak útjukra. Az imént említett tárgyak is az erre való felkészülést segítik. Számukra kiemelkedési lehetőség a ritka, másoktól megkülönböztető ruha megszerzése, viselése, ez olyan nagyszámú lehetőséget kínál, hogy nincs szükségük ritka tárgyak gyűjtését használni erre a feladatra. (A német bélyeggyüjtő szövetség nyolcvanezres tagságából mindössze öt százalék a nő.) A projekciós felületként szolgáló tárgyaktól azonban ők sem szabadulnak, azok gyűjtögetése, őrzése éppúgy jellemzi őket, mint a férfiakat. Az időskori szellemi hanyatláshoz köthető halmozó gyűjtögetés pedig talán még gyakoribb a nők esetében.
Kultikus tárgyak
Kincsek, ereklyék nagyon sok esetben átfedték egymást. Birtoklásuktól erősebb volt a törzs, a város, a nép. Ezeknek kultikus, szellemi erőt tulajdonítottak, amely kisugárzott a tulajdonosaira is. Hajdanvolt hatalmas ősökkel lehetett azonosulni általuk, akik védenek a bajtól, szuperego tulajdonságokkal bírnak. Az ereklyetisztelet minden népnél feltalálható. Elhunyt jeleseink, szeretteink maradványait és hagyatékát tisztelettel és kegyelettel vesszük körül. Nem bízzuk az enyészetre, velünk maradnak, látogatjuk a sírt, a szent helyeket, gondozzuk a szellemiségét. Eközben imákban, fohászokban, hétköznapi sóhajokban is ott van a hit Istennél, magasabb szellemi erőknél közbenjárók lehetnek, rajtunk segíthetnek.
Az ereklyék az azonosulást szolgálják, egy nép, egy hit egy ideológiai zászlaja alá csoportosulnak azok, akik az ereklyét tisztelik, akik önazonosságuk eredetét onnan vonatkoztatják. Így válnak ereklyévé múltunk identifikációs darabjai, amelyeket a múzeumban őriznek: a Szent István-ereklyék, a Szent Korona, a feltárt sírokból előkerült kincsek, amelyek rávilágítanak a nép folytonosságára, eredetére.
Hasonló gondossággal őrzi a nép kiemelkedő, önazonosságot erősítő emlékeit, ötvenhatos relikviákat (újságokat, Kossuth-címert, zászlót stb.), amelyeket sokan gyűjtöttek annak ellenére, hogy a hatalom büntette, ha megtalálta. Ezek gyűjtése több volt, mint szavakban az eszme mellé állni. Hitet tett általa a gyűjtő, kockáztatva szabadságát, egzisztenciáját. A tudásgyűjtés, ezzel kapcsolatos tárgyhalmozás egyben a kultúra rögzítése.
A gyűjtemények sorsa
Szomorúan kommentálja mindenki, hogy a gyűjtemények sorsa a gyűjtő halála után általában a szétesés, az enyészet. Az utódok nem becsülik sokra, könnyelműen elajándékozzák vagy eladogatják az értékes darabokat. Ha tudják az értékét, akkor is igyekeznek tőle megszabadulni. (Lehet, hogy a gyűjteményen állnak bosszút, amiért a gyűjtő a kollekcióval többet foglalkozott, mint leszármazottaival?) Előfordul az is, hogy a gyermek, majd unoka gondozza, gyarapítja tovább a gyűjteményt. Ez többnyire gazdagabb, tehetősebb családoknál fordul elő, ahol a gyűjtés nem a gyűjtő személyiségdeficit-problémáit volt hivatott kompenzálni, hanem érdeklődés vagy elhivatottság motiválta azt. Ilyen esetben a gyűjtő bevonja családtagjait is a folyamatba, a nevelés, oktatás része lesz a gyűjtemény. Kis része, ami nem uralkodik a család életén.
Különállnak a hangszergyűjtők. Közülük ugyanis sokan, ha vigyázzák is a gyűjteményt, ám önzetlenül kölcsönadják hatalmas értékű darabjaikat értő művészeknek, tehetséges diákoknak. Sokszor a gyűjtőről neveznek el egy Stradivárit (pl. Batta-hangszer). Ezek a gyűjtemények így nemcsak őrzik, de gyarapítják, közkinccsé teszik az értéket. A gyűjtők természetesen büszkék, ám háttérbe húzódnak. Szerénységük díja a nagy művész hálája, ismeretsége. Ez is konvertálható érték, ami nemcsak belül erősíti meg őket, hanem kifelé is sugárzik.
A múltból a jövő felé
A gyűjtő a múltat ragadja meg tíz körömmel, az idő folyását akarja megállítani, ez ellen küzd. Ezzel értéket is ment, gondolatot is ébreszt, a kontinuitást ápolja, ám önmagára is hatással van. A realitáshoz kapcsolhatja azt, akinek ebben máskülönben nehézsége lenne. A gyűjtemény ugyanakkor a jövő felé is mutat. A múltat konzerválja a jövő számára. Ha a gyűjtőtevékenység a létbiztonságot szolgálja, akkor a gyűjtést úgy is fel lehet fogni, mint a jövőre irányuló, biztonságteremtő mozzanatot. Vannak, akiknek a kezéből elfolyik a pénz, s ezzel veszélyeztetik a jövőt, hiszen nem gyűjtenek lakásra, kelengyére. Az ilyen embereket a nép értékelése nem tartja sokra. Ők a tücskök a népmesében.
A gyűjtés a múltból építkezik, s ilyképpen mutat a jövő felé. Identitást alapoz meg, mert az identitás a múltból épül. Ha nincs hova mélyedjen a gyökér, ingatag lesz a fa, a felépítmény. A családok gyűjteménye átöröklődve fontos támpont az identitásban. Mikor a nemzetek saját nemzettudatukra ébredtek, akkor alakult ki saját irodalmuk, majd saját múltjuk iránti megőrző szándékuk. Mintegy 200 évvel ezelőtt kezdtek kialakulni a nemzeti gyűjtemények, melyek a nemzet múltját megőrizve segítenek építeni a jövőt. Múlt nélkül nem létezik nemzet. A gyűjtemények tehát fontosak. Görögország visszaköveteli az Elgin-márványokat, pedig van éppen elég műkincsük. De az ő múltjuk ne legyen más birtokában, ne mást erősítsen.
Háborúk után az országok próbálják visszaszerezni nemzeti gyűjteményük elrabolt darabjait. Nemzeti identifikációjuk, folyamatosságuk, múltjuk egységét akarják ezzel befoltozni. Az egyéni gyűjtő életéből hozott párhuzammal olyan ez egy nemzetnek, mintha a nemzet testvázlatán volna egy sérülés, amely addig nem tud javulni, amíg helyre nem áll a régi állapot. Fontos helyet foglal el tehát a gyűjtemény az életünkben, segítségünkre van az énazonosság, a belső egység megteremtésében.
Összefoglalás
A szenvedélybetegségekkel ellentétben a gyűjtőt nem tekintjük betegnek. Szenvedélye ugyan van, amely alakítja életét, nagy szerepet játszik lelki egyensúlya fenntartásában, ám ez a szenvedély nem teszi diszfunkcionálissá a társadalomban. Szociálisan a gyűjtés nem destruktív, sőt értéket ment meg az enyészettől. A gyűjtemény kiemel a reális világból, annak ridegségéből, és megajándékoz egy saját magunk által fabrikált birodalommal. Ez olyan, mint a fantáziavilág (a gyűjtemény nézőinek is beindítja fantáziavilágát, ezért szeretünk többek között múzeumba járni), de mégsem az, hiszen része a realitásnak, helyet kap benne, funkciója van. Lehetőséget ad arra, hogy segítségével elemelkedjünk a valóságos gondok elől, és függetlenítsük magunkat azoktól. Lefűződve a mindennapi élet követelményeitől, itt új szabályok, normák és értékek lesznek irányadók a gyűjtő számára. A gyűjtemény énerősítő szerepe azonban a reális világban is megmutatkozik, az identitás megszilárdításában játszott szerepe által. Tetten érhető ez az egyénen túl, a nemzeti gyűjtemények funkciójában, sorsában is.
Dr. Haraszti László pszichiáter főorvos, kistarcsai kórház