December végén magyar és kanadai paleontológusok a PLoS ONE folyóiratban írtak erről a valaha élt különleges lényről – a kutatásokat az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) és a Magyar Tudományos Akadémia Lendület programja segíti. Makádi László, a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárának munkatársa elmondta, a moszaszauruszok a legtöbb kutató szerint a ma élő varánuszok közeli rokonai voltak, a késő kréta időszak legelején jelentek meg és nagyon gyorsan elterjedtek. A késő kréta tengereinek csúcsragadozói lehettek, legnagyobb fajaik testhossza elérte a 14-15 métert, az iharkúti moszaszaurusz, azaz a Pannoniasaurus azonban nem nőtt ilyen nagyra, legnagyobb példányai sem haladták meg a hat métert. A kutatók azt valószínűsítik, hogy az iharkúti moszaszaurusznak – csakúgy, mint más primitív moszaszauruszoknak – még nem voltak uszonyai, a szárazföldi gyíkokéhoz hasonlító végtagjai lehettek.
A Pannoniasaurus másik érdekessége, hogy a moszaszauruszok első olyan ismert alakja, amely kifejezetten az édesvízi életmódhoz alkalmazkodott. Erre több bizonyíték utal: a koponyacsontokból ítélve a feje laposabb és szélesebb lehetett, mint a tengeri moszaszauruszoké, „krokodilszerűnek” nézhettek ki, talán hasonló életmóddal. Az iharkúti moszaszaurusz folyókban betöltött csúcsragadozó szerepére utal, hogy bár a lelőhelyről ismertek krokodilok is, ezek nem haladták meg a 2-3 méteres hosszt, és közülük is az egyik növényevő (Iharkutosuchus), egy másik pedig szárazföldi ragadozó lehetett. Emellett a Pannoniasaurus primitív végtagjai a sekély vízben előnyt jelenthettek a zsákmányszerzéskor. Fontos, hogy a Bakonyban lévő iharkúti lelőhely dúskál a moszaszaurusz-maradványokban, a hetven centiméteres újszülöttektől a legnagyobb, 6 méteres példányokig számos egyed megkövült csontja előkerült (a legtöbb 3-4 méteres volt). A fosszíliák és az egyedek nagy száma pedig arra utal, hogy valóban itt éltek, egy egész populáció mozgott az itteni vizekben. Ez a terület egy kanyargó folyókkal, holtágakkal átszőtt ártéri környezet volt a kőzetek alapján, és egy sziget lehetett a Tethys-óceánban. Azt, hogy a Pannoniasaurus példányai nem nagyon mehettek ki huzamosabb ideig a tengerbe, alátámasztják Kocsis László, jelenleg Lausanne-ban dolgozó geológus és kollégáinak geokémiai vizsgálatai is. Ők az iharkúti gerinces állatok maradványainak izotóp-összetételét vizsgálva azt találták az iharkúti moszaszaurusz esetében, hogy az értékek hasonlóak más, a lelőhelyről vizsgált, egyértelműen szárazföldi csoportokéval (például dinoszauruszok), ellenben összeegyeztethetetlenek az akkori tengervízével. Makádi László és kollégái feltevése szerint ennek az eredendően szárazföldi gerinces csoportnak bizonyos tagjai az alsó kréta során előbb a tengeri életmódhoz alkalmazkodtak, majd egy csoportjuk valamiért ismét az édesvizekhez adaptálódott. Gyakorlatilag ez az első olyan moszaszaurusz, amelyről valószínűsíteni lehet, hogy édesvízi életmódot folytatott, nem pedig időnként felúszott a terület folyóiba, majd visszatért a tengerbe.
A moszaszaurusz viszonylag kis fogai, azok formája alapján nehezen képzelhető el, hogy páncélos dinoszauruszokra, például az iharkúti Hungarosaurusra vadászott volna, krokodilokhoz hasonlóan berántva őket a vízbe. Sokkal inkább nagytestű halakkal és más, a terület vizeiben igen gyakori, kisebb-nagyobb gerincesekkel táplálkozhatott. Étlapján szerepelhettek a lelőhelyről ismert, oldalról lapított, diszkosz alakú halak, e „korongok” átmérője elérte az 1-1,5 métert. Vadászhatott a 2-2,5 méteres csukaszerű ragadozó kajmánhalakra is, amelyek ma is élnek Észak- és Közép-Amerikában, valamint a karibi térségben. Valószínűleg teknősöket is elejthetett, amelyekből szintén rengeteg élt a területen, alkalmanként azonban a vízbe kerülő dögöket is elfogyaszthatta. Ilyen generalista étrendet hasonló fogakkal rendelkező más, tengeri moszaszaurusz fajok esetében fosszilis gyomortartalom alapján már bizonyítottak.
Az iharkúti lelőhelyet Ősi Attila irányításával 2000 óta kutatják. A felhagyott bakonyi bauxitbánya külfejtésén nagyjából 60 méter vastagságban feltárt kőzetrétegek mintegy 85 millió éve rakódtak le, a késő kréta időszakban. Az első gerinces leletek 2000-ben kerültek elő, azóta több mint tízezer csontmaradványra bukkantak Iharkúton. Ezek között 30 különböző gerinces faj – közte nyolc gyík-, hét dinoszaurusz-, négy teknős- és négy krokodilfaj – maradványait azonosították. Emellett növényleletek és levéllenyomatok is ismertek. A lapunknak nyilatkozó Ősi Attila szerint évtizedekre elegendő kutatási anyag vár feltárásra. A 2012-es év egyik kiugró eredménye a Mochlodon vörösi elnevezésű, kis termetű dinoszaurusz felfedezése volt, illetve egy új páncélos dinoszaurusz maradványait is megtalálták, ami azért nagy jelentőségű, mert Európában páncélos dinoszaurusz csontjaira elvétve bukkannak. (A Bakonyban ellenben annyi páncélosdinó-csont van, mint az összes eddig ismert európai lelőhelyen együttvéve.) A Hungarosaurus esetében tavaly a hatodik összefüggő csontmaradvány is előkerült – egy komplex medencét találtak, ami azért különleges, mert a csontok nem szóródtak szét, hanem látszik, hogy miként kapcsolódtak össze egykoron. Ősi Attila reméli, hogy egyszer ennek a dinónak a teljes koponyája is előkerül a bánya mélyéről, mint ahogy az Ajka városáról elnevezett őshüllő, azaz az Ajkaceratops kozmai – e dinoszauruszfaj felfedezéséről a Nature 2010 májusában közölt cikket a magyar őslénykutató – esetében is minél teljesebb csontvázra bukkannak majd.
Forrás: NOL.HU