Egy leányfej bukkant fel a minap Rio de Janeiro világhírű strandján, a Botafogón. Nem akármilyen kislányról van szó, hanem egy 12 méter magas, lehunyt szemű, enyhén megnyújtott arcú, márványporból és gyantából készült szoborról. Az álmodozó lány máris lenyűgözte a brazilokat. Olyannyira, hogy a rendőröknek is be kellett avatkozniuk. A strand előtti gyorsforgalmi úton egymás után parkoltak le az autók, hogy utasaik megbámulhassák és megörökítsék a nem mindennapi látványt: a tengerből kiemelkedő hatalmas szobrot és a háttérben csúcsosodó misztikus Cukorsüveg hegyet.
– Az álmokat, a tudatalattit és a vizet kapcsolja össze a szobor – magyarázta lapunknak telefonon adott interjújában az utóbbi években világhírűvé vált katalán szobrász, az 57 éves Jaume Plensa (bal felső képünkön). – Mindennek a víz az alapja, ebből születik a világ, ugyanakkor ez jelképezi a mélyben hömpölygő-kavargó gondolatainkat, a tudatalattit, a nehezen megfogalmazható érzéseket, és persze az álmokat – tette hozzá.
Plensa szobra november közepéig „álmodozik” a riói tengerparton, utána a szobrász reményei szerint állandó gazdára talál majd. Mint az a hasonló –a rossznyelvek szerint a művész szomszédságában levő kínai étteremtulajdonos kislányáról mintázott – óriásfej, amely korábban a New York-i Madison parkban állt, hogy később egy seattle-i gyűjtő vásárolja meg. Plensa nemcsak kislányfejekben „utazik”: legjellemzőbb alkotásai a hatalmas, átlátszó emberi alakok, amelyek hol guggolva, hol felhúzott lábbal, hol törökülésben ücsörögnek a világ számos nagyvárosában. Parkokban, lámpaoszlopokon, sétányokon tűnnek fel. Egyik szobra Budapesten is vendégeskedett néhány éve, a Városligeti-tóban, a Vajdahunyad vára előtt lebegett. „Bőre” betűkből állt, éjszaka pedig meghitten ragyogott a belső megvilágításban.
– Sokáig kísérleteztem más formákkal, de végül az emberi alakoknál állapodtam meg. Acélból, alumíniumból készülnek, és korábban híres emberek nevéből, idézetekből állítottam össze ezeket a szobrokat. Az utóbbi időben már összekeverem a betűket, mindenki olvasson ki belőle azt, amit akar. A betű számomra jelkép: egymagában nem áll meg. Olyan, mint egy emberi sejt. Másokkal együtt viszont hirtelen egészet alkot, legyen az szó, mondat vagy akár emberi test, netán emberi közösség – fejtegette Plensa. Szerinte mást is ki lehet olvasni a szobraiból: ezek a figurák a bőrükön viselik a sorsukat, mintha a történetük oda lenne tetoválva. A legtöbb emberen ez a „tetkó” láthatatlan, de az összeillő sorsok felismerik egymást. Vannak olyan szobrai, amelyek hatalmasak és nyitottak: ha akarunk, besétálhatunk, mintha bebújnánk egy másik ember bőrébe.
Plensa számára nagyon fontos az irodalom, a zene. Amikor kisgyerek volt, elbújt édesapja zongorája alá, egy kis szekrénybe, ott hallgatta a zenét és egész testében érezte vibrálást. Most ezt komplex élményt szeretné visszaadni a szobraival. – Nagyon szeretem, hogy ezek nem múzeumi darabok, hanem köztéri szobrok. Nincsenek vitrinbe zárva, kordon mögé állítva. Azt szoktam mondani, az én szobraimat nem szabad megérinteni, hanem egyenesen meg kell őket simogatni. Így gondolkodom az emberi viszonyokról is, hiszen egymást is inkább simogatni kellene.
A köztéri szobroknak persze megvan a maga nehézsége, hiszen általában politikusokkal, állami hatóságokkal kell egyezkedni. A politikusok pedig alapvetően politikai síkon viszonyulnak a művészetekhez: hogy tudják ezt eladni a társadalomnak, nekik milyen hasznuk származik belőle? Plensa szerint inkább úgy kéne felfogni a dolgot, hogy az emberek hogyan profitálnak a művészetből, egy-egy szobor, jól sikerült épület ugyanis hidakat épít, feloldja a feszületséget, és nem utolsósorban lelki közösséget teremt.
A katalánművész épp egy ilyen, közösséget teremtő alkotásával vált világhírűvé 2004-ben. A chicagói „beszélgető” szökőkútak valójában két hatalmas, 15 méter magas torony, amelyek „képernyőjén” időnként emberi portrék jelennek meg. Ezer embert fényképezett le Chicago utcáin, így megörökítve a közel 2,7 millió lakosú észak-amerikai nagyváros egy-egy pillanatát. A chicagóikak képei futnak a nagy kivetítőkön. Időről időre vízsugár lövell ki a szájukból, mint ahogy az egész installációt is víz veszi körül. Vagyis csupán formailag különbözik a többi művétől, a jelentés ugyanaz. Életet adni a városnak.
forrás: nol.hu