Gloviczki Zoltán helyettes államtitkár költözésként írja le az oktatásban zajló hatalmas átalakítást, ilyenkor az ember még hajlamos azon rettegni, hogy az ágy befér-e az ajtón. Az idei tanévkezdés az illetékes szerint is zavarosra sikerült, de szerinte ebből nő ki egy jobb rendszer. – Nem az a cél, hogy visszatérjünk a hetvenes évekhez, de annyi bizonyos és ennyit vállalok is, hogy a rendszerváltozás az oktatási világában tört zúzott – mondja Gloviczki.
– Ön sokáig tanárként dolgozott, azaz a másik térfélen játszott. Visszaemlékezve erre, valóban nyugodt szívvel tudja mondani, hogy ma kiszámíthatóság és biztonság van iskolákban?
– Először is, nem másik térfélen, hanem csupán más pozícióban játszom. Azt az átalakítási folyamatot, amelynek éppen a kellős közepén vagyunk, a költözéshez szoktam hasonlítani. A költözések többnyire rumlisak, néha kicsit ijesztőek is. Nekem nagy családom van, sokszor költöztünk. Minden ilyen horderejű változásnak érdekes pszichológiája van, ami az oktatáspolitikai helyzetünkre is érvényes. Az ember az első fázisban nem azon gondolkodik, hogy az új lakása milyen szép lesz, hanem elkezd rettegni attól, hogy befér-e az ágy az ajtón. A második fázis még rosszabb, amikor a család ül a dobozok tetején, és elkezdi magát hergelni, hogy ennél a régi helyzet is jobb volt. Mi azt gondoljuk, a köznevelési rendszer átalakításának a vége jó lesz, de elismerem, menet közben egy-egy újabb probléma felmerülésekor tényleg vannak izgalmak. Úgy gondolom, két éve sokkal kiszámíthatóbb volt egy pedagógus tanévkezdése, de a számítások akkori eredménye minden volt, csak éppen biztató nem. Ezzel szemben a most már élesen kirajzolódó jövőképet határozottan ígéretesebbnek tartom.
– Nem lett volna-e célszerűbb előbb a lakást megtalálni? Vagyis felállítani az intézményfenntartó központot és két tanév között hajtani végre a fenntartóváltást?
– Ez látszólag elfogadható, valójában azonban kétes kimenetelű vállalkozás lett volna. A kormányfő két éve, amikor átvette a szakadék szélén álló ország irányítását, egyetlen esélyként szakadékugrásra hívta a kormányt és az országot. Köztudomású, hogy ezt kis lépésekben nem lehet megtenni. Az oktatás világában kevesen vitatják, hogy egy jobb és igazságosabb, a társadalmi folyamatokra hatékony válaszokat adó rendszer létrehozására bátor és erőteljes változtatásokra van szükség. Az év közbeni fenntartóváltás mellett több érv szól, mint ellene. Például felméréseket, információgyűjtést eleve csak tanév közben lehet végezni. Az átalakítás sebessége valóban nagy, van körülötte egy sokkterápiás hangulat. De minden megy a maga útján.
– Általános vélemény, hogy önök a 70-es évek iskolarendszerét akarják visszaállítani. Akinek tetszik, éppen emiatt tetszik a mostani átalakítás. Mások pont ezért ellenzik. A legutóbbi ötlet, a kötelező köpeny, ennek vizuális szimbóluma is lehet majd.
– Nem értünk egyet azzal, amivel azt gondolják, hogy egyetértünk. Nem az a cél, hogy visszatérjünk a hetvenes évekhez, de annyi bizonyos és ennyit vállalok is, hogy a rendszerváltozás az oktatási világában tört zúzott. Én akkor voltam kezdő tanár. Érdekes elképzelni, hogy akkori fejjel mit szólnék a mostani énemhez. Fiatal tanárként megőrültem volna, ha ilyen dolgokat hallok, mint most. De azóta azt is látom, hogy amikor elleneztünk tantervet, mindenféle kötelezőséget, akár az iskolaköpenyt is, akkor a gyereket is kiöntöttük s fürdővízzel együtt. Hogy csak néhány dolgot említsek: az egyetlen olyan oktatási rendszer vagyunk Európában, ahol nem létezik külső szakmai ellenőrzés. A szakmai ellenőrzés bevezetése azonban nem azonos az állami rendszer gyűlölt szakfelügyelői struktúrájának visszahozatalával. Nemigen akad olyan ország, ahol nincs olyanfajta tantervi szabályozás, hogy nagyjából mit kell tanulni az iskolában. A sokszor példaként felhozott finn rendszerben önkormányzati szinten határozzák meg a tananyagot, de Magyarországgal ellentétben ott csak húsz önkormányzat van. 1989-ben alapvetőnek tartottuk, hogy azt csinálhassunk, amit akarunk. Ma már látjuk, hogy ez a fajta szabadság egy lefelé süllyedő rendszert okozott. Nem visszatérést akarunk, de a rendszerváltáskor az ingát nagyon kilendítettük, a szabályozatlanság, az egységes rendszer hiánya nem építőnek, hanem rombolónak bizonyult, diszharmóniához, eredménytelenséghez, növekvő különbségekhez vezetett.
– Abból, hogy a decentralizációnak is vannak hátrányai, miért következik, hogy minden legyen teljesen centralizált, egységes tantervvel, egységes tankönyvvel, egyetlen fenntartóval?
– Ha ez így lenne, nagyon szomorú lenne. Az állami fenntartású intézmények mellett a jövőben is lesznek egyházi, alapítványi és magániskolák. Bármilyen furcsa, a központosítás részben az előző kormányzati ciklusban kiadott Zöldkönyv javaslataihoz illeszkedve megy végbe. Tankerületi szintre helyezi az intézmények szakmai értelemben vett fenntartását. Járási szintekhez igazodó tankerületekben intézik majd az iskolák tényleges ügyeit. A tanterveket és tankönyveket illetően is erős túlzások jellemzik a közbeszédet.
– Pokorni Zoltán mondja erről az alaptantervről, hogy rossz úton halad a közoktatás.
– Egyetértek a kórismével, ha az a jelenleg hatályos alaptantervre vonatkozik, a tartalmi szabályozás hiánya ugyanis kétségtelenül nagyon rossz útra taszította a közoktatást. A jövő évben bevezetésre kerülő új Nemzeti Alaptanterv teljesíthetőségét illetően már másképpen látjuk a helyzetet. Az ugyanis, egy olyan általános megfogalmazású tanterv, amelyben tananyagmennyiségről strukturálisan sem lehet beszélni. Az állítólagosan megtaníthatatlan és értelemszerűen megtanulhatatlan tananyagmennyiségen például az első négy osztályban azt kell érteni, hogy el kell olvasni egy Móra Ferenc mesét, egy Weöres Sándor verset, sőt, újdonságként egy Lázár Ervin mesét is. A kerettantervek nyilván részletesebbek lesznek, de úgy készülnek, hogy az alapvető egység mellett ilyen is, olyan is legyen. Lehessen választani. A tankönyvek a kerettantervekben meglévő kötelező és szabadon választható tartalmai alapján készülnek majd. Mostanáig sokkal nagyobb nyomás volt a tanárokon és a diákokon amiatt, hogy nem volt előírva mit kell tanulni. A tankönyvkiadók kimondva kimondatlanul a hetvenes nyolcvanas évek utolsó országos tanterveire építették a tankönyveiket. A pedagógus pedig, mivel nem volt más támpontja, a tankönyvkiadók azon üzleti érdekei mentén, hogy egy-egy könyvben mindenki megtalálja a neki leginkább tetsző tartalmat, túlméretezett, teljesíthetetlen tananyagot tanított.
– Nem veszélyes, hogy a miniszter megmondhatja, hogy mi legyen a tankönyvben?
– Ha így lenne, veszélyes volna. Az, hogy a miniszter pályázatot írhat ki, nem azt jelenti, hogy egy pályázaton részt vevő tankönyvnek nem kell ugyanazon az akkreditációs vizsgálaton átmennie. Mondok egy példát. A Nat próbál egy pici nyomást gyakorolni a pedagógia világára a természettudományok területén, mert a továbbtanulási adatokból is kiolvasható, hogy az e tudományágba tartozó tárgyak közutálatnak örvendenek. Összegyűjtöttük azokat a szakembereket, akik ezen változtatni akartak, és elkészült egy akadémikusok által is véleményezett korszerű tudományos anyag, amiről viszont a pedagógus szakmai szervezetek azt mondták, ők ilyet nem akarnak. Ha erre a természettudományos tantervre nem írna ki a miniszter pályázatot, ilyen könyv az életben nem születne, mert a tankönyveseknek megvannak a hagyományos tankönyveik, a pedagógusoknak pedig kényelmesebb a megszokottakból tanítani, mint új utakat kitaposni.
– A kompetenciamérésekből is kiderül, hol nem jó az iskola, hol teljesítenek gyengébben a pedagógusok. A problémák megoldásához miért kell az önkormányzatiságot megszüntetni?
– A jelenlegi struktúrában az állam hiába kap visszajelzést arról, hogy itt vagy ott baj van a gyerekek fejlődésével nincs lehetősége közvetlen beavatkozásra. Próbálkoztak azzal, hogy pályázatokkal, felzárkóztató programokkal ösztönözzék a probléma megoldását, de nem nagyon sikerült.
– Amikor eredménytelenségről beszél, mire gondol?
– Az integrációs programokra, az Integrált Pedagógiai programra, amely egyébként egy rettenetesen jó kezdeményezés és igyekszünk is a társadalmi felzárkózásért felelős államtitkársággal együtt tovább folytatni, de egyszerűen nem ért el eredményeket. Nem csökkentek a gyerekek eltérő helyzetéből adódó különbségek, hanem nőttek. A közoktatás az ország jövőjét illetően a legfontosabb intézményrendszer. Az egyenlő hozzáférés, a nagyjából azonos színvonal biztosítását nem várhatjuk el a különböző lehetőségekkel rendelkező önkormányzatoktól, mert erre csak az állam képes.
– Ezt mire alapozva mondják, hiszen nagyon kevés idő telt el?
– A hazai és a nemzetközi felmérések eredményeire. A helyzet az, hogy kicsit homályos szakmai háttérrel irányították ezeket a programokat, és az erre fordított komoly összegek ellenére nem sok dolog történt. Egy átlag pedagógus Észak-Magyarországon azt mondja, konkrétan semmi.
– De miért javítaná az esélyegyenlőséget az állami irányítás? Oktatásszociológusok már a hetvenes években megmutatták, hogy az esélyek szempontjából szét van szakadva az iskolarendszer.
– Miért vannak egységes Európai Uniós jogszabályok? Azért, mert vannak olyan célok, amelyek csak egységes irányítás mentén valósíthatók meg. A köznevelési rendszeren belül a kiegyenlített viszonyok megteremtésére jelenleg Magyarországon csak az államnak van esélye. Igaza van abban, hogy a hetvenes években is már szét volt szakadva az iskolarendszer, de akkor még nem volt érzékeny erre sem a társadalom sem az oktatáspolitika.
– Az állami fenntartás ellenére az elitnek hagynak menekülő utat, az egyházi iskolákat. És ha már szóba került a Zöldkönyv, abban a szegregáció tilalma is benne van, és felveti a szabad iskolaválasztás problémáját.
– Meglehetősen merész dolognak tartom az egyházi iskolákat az elitnek fenntartott menekülő útnak nevezni, különös tekintettel arra, hogy az egyházak hány iskolát tartanak fenn a hátrányos helyzetű térségekben. A szabad iskolaválasztás csakúgy, mint a korai óvodáztatás, olyan kérdések, amely politikai nézetektől függetlenül maximálisan megosztják a társadalmat. Néhányan úgy gondolják, hogy az iskolaválasztás teljes korlátozása lenne a társadalmi integráció eszköze, másfelől, bár nem akarok populista megjegyzéseket tenni, ha a saját gyerekükről van szó, akkor semmilyen korlátozással sem értenek egyet. Ez az elit szó nagyon érdekes kifejezés. Az integrációhoz és a szegregációhoz hasonló fetisizált fogalommá vált az elmúlt évtizedben. Szeretném rögzíteni, hogy ha egy országban van elit, az nem feltétlenül negatív jelenség, sőt szükség van rá. Az egyházi iskolák és az elit összekapcsolásánál semmilyen összefüggést nem látok. A gimnáziumok sorrendjében van egy-két iskola, Pannonhalma vagy a Pesti Piarista, amelyik elitet képez, ugyanúgy ahogy a Radnóti vagy a Trefort, és van sok száz olyan iskola, ahová szegény gyerekek járnak.
– Ez nem látszik a statisztikákban. Az egyházi iskolák néhány százaléknyi halmozottan hátrányos helyzetű gyereket vesznek fel. A településeken a helyi középosztály az egyházi iskolákba viszi a gyerekét.
– Abból kiindulva, hogy a statisztikákból a szülők hovatartozása nem olvasható ki, csak részben tudok állításával egyetérteni. Az integrációs ügy az a terület, ahol nem az iskolarendszerben keresendő a probléma, hanem a társadalomban. Sok feszültség valóban az iskolákban jelenik meg, de nem ott van az eredete.
– Az iskolarendszer is tehet arról, hogy a különböző hátterű gyerekek ebben a szétszakított rendszerben nem találkoznak egymással. Akik úgy nőnek fel, hogy nem ismerik egymást, felnőtt korban sokkal fogékonyabbak lesznek a gyűlöletre.
– A szindrómában teljesen egyetértünk. De, amit ebben jogszabályalkotóként a központi oktatásirányítás, az erőszakosságon innen megtehet, azt meg is teszi. Komoly társadalomi ellenállást kell leküzdeni annak érdekében, hogy megvalósuljanak az integrációs célok. Reményeink szerint az elfogadást segíti, ha az egész köznevelési rendszer értékalapúvá válik.
– A negatív folyamatokat erősíti a tankötelezettség leszállítása. Az európai trendekkel ez a döntés szembe megy. Ön azt nyilatkozta, a 18-ra emelés üres intézkedés volt, nem segített a lemorzsolódás fékezésében. A 16-ra csökkentés miben fog javítani?
– A nemzetközi statisztikákból kitűnik, hogy a tankötelezettség korhatára és az oktatás eredményessége között nincs összefüggés. Ez azt jelenti, hogy attól még, hogy valakinek 18 éves koráig az iskolapadban kell ülnie, fikarcnyit sem nő az esélye annak, hogy valamilyen végzettséget is szerez. Sőt. Inkább szociálisnak nevezhetnénk ezt az intézkedést abból a szempontból, hogy ezek a gyerekek elvileg nem az utcán vannak. A sikertelenségét abban látom, hogy ugyanakkor nem nagyon tartózkodtak bent az iskolában. Az igazolatlan hiányzásokkal kapcsolatos statisztikák azt mutatják, hogy a veszélyeztetett helyzetű és életkorú gyerekek töltötték a legkevesebb időt – kötelezettség ide vagy oda – az iskolában.
– Ez pedagógiai probléma.
– Ez pedagógiai probléma elsősorban, éppen ezért nem az a megoldása, hogy a gyereket kötelező jelleggel beteszem az iskolába, és elégedetten keresztbe teszem a karomat. A pedagógiának valóban meg kell oldania azt, hogy egy gyerek 16 éves korában tudja: a felemelkedésének útja a tanulás. A tankötelezettségi korhatár nem azt jelenti, hogy 16 év után nem jár a tanulni akaró fiataloknak az államilag finanszírozott oktatás.
– A problémás esetektől az iskolák szívesen szabadulnak, és ha nincs kötelezettségük benntartani, akkor ki is rakják.
– Ha nincs kötelezettségük, akkor lehet, hogy könnyebben lehet egy gyereket eltanácsolni, de én megvárnám mi fog valójában történni. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az iskolákban hivatástudattal bíró pedagógusok dolgoznak. Számos példát ismerünk, milyen erőfeszítéseket tesznek, hogy a problémás gyerekeket is a helyes útra tereljék, megmentsék őket az elkallódástól. Ha ennek ellenére, az lesz az intézkedés következménye, hogy ezrével hullanak ki a gyerekek az iskolákból, akkor tényleg meggondolandó, helyes döntés volt-e. Ha szociológusként gondolkodom, jó dolog, hogy 18 éves korig tart a tankötelezettség, illeszteni tudom európai trendekhez is, de iskolákban mozgó emberként látom, hogy nem vezetett eredményre.
– A lemorzsolódás mértéke a szakiskolákban a legnagyobb. A kormány lecsökkentette a szakiskolai képzést, ezzel együtt a közismereti tárgyak számát. Német duális modellről beszélnek, miközben a német gyerekek 9 évig járnak általános iskolába, sokkal, stabilabb kulcskompetenciákkal kerülnek a szakképzésbe. Az iparkamara elnöke azt mondta nekem, hogy az alapképzés a közoktatásra tartozik, nem a szakképzés feladata. Mivel az általános iskolai alapozás nem nyúlik meg, viszont lecsökken a szakképző idő, a negatív folyamatokat erősítik az intézkedések.
– Ha nagyon fatalista lennék, azt mondanám, a szakképzésben gyakorlatilag nem lehet olyan rosszat csinálni, hogy a helyzet tragikusabb legyen, mint amilyen. Nyilvánvaló, felmenő rendszerben oldódhatnak meg azok a problémák, amik idáig vezettek. Mindenféle intézkedés közül, amit valaha terveztünk, a 3 éves kortól kötelező óvodáztatást tartom a legfontosabbnak. Sem nyolc, sem kilenc éves általános iskolával nem szüntethetők meg azok a két, három éves különbségek, melyek ma a gyermekek iskolába lépésekor tapasztalhatók. A magyar iskolarendszer jellemzője, hogy folyamatosan egy korábban elmaradt felzárkóztatási lehetőséget kompenzált. Alsó tagozaton az óvodáztatás hiányát az alsó tagozat óvodásításával próbáltuk megoldani, a felső tagozaton az alsó tagozat hiányait az ötödik, hatodik osztályos kompetencia alapú tanítás túldimenzionálásával akarták enyhíteni, a gimnáziumban az egymástól eltérő színvonalú általános iskolából érkezők tudását akarták egy szintre hozni, az egyetemek és főiskolák, a középiskolai tananyagból tartanak korrepetálást, leendő mérnököknek tanítják a Pitagorasz-tételt. Gyakorlatilag az oktatási rendszer egésze görgeti a problémát maga előtt. Ugyanez tapasztalható a szakiskolai képzésben. Ha nem tudnak írni-olvasni a gyerekek, akkor nem segít rajtuk az, hogy két évvel megnöveljük a képzés hosszát, a közismereti, kompetenciahiányok pótlására. Mi a Híd-programokkal szeretnénk a problémát orvosolni. Az egységes színvonallal, az ellenőrzéssel, a kerettantervekkel.
– Óriási kampány folytatnak a mindennapos testneveléssel kapcsolatban, ami valójában két többletórát jelent, miközben mégis csak lehet felmentést kapni éppen heti 2 órára. Nem aránytévesztés ez a kampány? Tanévkezdésnél, ekkora átalakítás közben, ez a kormány fő mondanivalója?
– A mindennapos testnevelés bevezetése arról szól, hogy már nemcsak mi felnőttek, hanem a gyerekeink is egészségtelenül élnek, életükből hiányzik a mozgás. A magyar gyerekek fizikai és egészségügyi állapota egészen ijesztő. A gyerekek egy részét elviszik kocsiival az iskolába, leül, hazaviszik, leül a számítógép, vagy a televízió elé, majd lefekszik és alszik. Mindez mérhető népegészségügyi következményekkel jár. Ez ellen egy pici lépés, hogy plusz két órát mozognak a gyerekek. A mindennapos testnevelés bevezetése nagyon fontos dolog, de az oktatás megújítását illetően a kormánynak természetesen nem ez a legfőbb mondanivalója. Szimbolikus lehet azonban abból a szempontból, hogy az átalakításokkal tágabb értelemben is a társadalmi gondokra gyógyírt kereső, kínáló köznevelési rendszer jöjjön létre.
forrás: nol.hu