Az erdélyi magyar közösség elkeseredett harca a fennmaradásért
E világon ha ütsz tanyát – énekelte Hobo szerda este Kolozsvár főterén (amelynek egyébként Piata Unirii a hivatalos neve), és a koncert alatt jó volt látni, ahogy sok ezer tiszta arcú magyar ember betölti-visszafoglalja Mátyás király szobrának környékét. Délután a Farkas utcában (ma Mihail Kogalniceanu) barangoltam, ahol többtucatnyi standot ácsoltak szorgos emberek. Az itteni magyarok emblematikus utcája fesztiválhelyszínként üzemel csütörtöktől vasárnapig. Aki nem tudná, a kincses városban Kolozsvári Magyar Napok zajlanak immár harmadik alkalommal. Az egyhetes rendezvénnyel Szent Istvánra és 1316. augusztus 19-re emlékeznek, amikor Károly Róbert Kolozsvárnak visszaadta kiváltságait, és a települést városi rangra emelte.
Ezalatt az egy hét alatt tízezrével jönnek haza a városból elszármazottak, és a magyarok újra birtokukba veszik a város nyilvános tereit. Torokszorító érzés ilyenkor Mátyás szülővárosában lenni – aki meg akarja tapasztalni, üljön autóba-vonatra és szánjon rá néhány napot a hétvégéből. Közösségépítő, erős üzenet ez a részünkről: még vagyunk, összetartozunk, és meg is merjük magunkat és kultúránkat mutatni. Gesztus a többség felé is arról, hogy értéket hordozunk, sokszínűek vagyunk és életképesek abban a városban, ahol a számok ellenünk dolgoznak: míg tíz évvel ezelőtt 60 287 magyar nemzetiségű kolozsvárit regisztráltak a népszámláláson (ez akkor az összlakosság 18,96 százalékát tette ki), tavaly már csak 49 426 személy vallotta magát magyarnak (16,4 százalék). Ez a közel ötvenezer ember azonban nem adja fel – most éppen azon gondolkodnak, hogy az 1885-ben alapított, legendás Kolozsvári Atlétikai Klubot (KAC) újraélesztik, hogy legyen hol anyanyelven tanulni, sportolni a gyerekeknek.
Nem minden erdélyi nagyváros magyar közösségében erős ennyire a vágy a megmaradásra. A nagybányai és bányavidéki magyar közélet, művelődés és civil társadalom képviselői, egyházi emberek, politikusok, pedagógusok nemrégiben egy drámai hangú kiáltványt írtak alá. A Bányavidéki Új Szóban közölt, május 31-i keltezésű szöveg az önfeladó magatartás következtében a többségi román nemzetbe való beolvadás veszélyeire, a magyar oktatás elsorvadására, a magyarság asszimilációjára hívja fel a figyelmet.
A nagybányai magyarságot hatalmába kerítő betegségről beszélnek benne, és a betegség tünetei között a vegyes házasságok terjedését, az anyanyelvű oktatás elutasítását, az elvándorlást, a többségi nemzettestbe való „tiltakozás nélküli belesimulást” említették. A Kós Károly híres kiáltványa után Új Kiáltó Szónak nevezett felhívás a szülőknek és pedagógusoknak egyaránt üzen: előbbieknek azt, hogy ne engedjenek az „így jobban érvényesül gyermekünk” divatjának, utóbbiaknak pedig azt, hogy ne csak tanítsák, hanem neveljék is a gyermekeket. A fiatalokat arra buzdítja, hogy magyar barátokat szerezzenek maguknak. A Krónika című erdélyi napilap szerint a kiáltványt azt követően fogalmazták meg, hogy kiderült, a nagybányai magyar elit kulcsfigurái román osztályba íratták a gyermekeiket, és ezzel negatív példát állítottak a közösség elé.
„1992-ben, húsz esztendővel ezelőtt, még több mint 25 ezer nagybányai vallotta magát magyarnak” – írják. „A legutóbbi népszámlálás adatai szerint már csak 14 ezer. Ez matematikailag is közel ötvenszázalékos fogyást jelent mindössze két évtized alatt. A kézzelfogható, megtapasztalható valóság azonban még ennél is ijesztőbb: még ezt a tizennégyezer magyart sem találjuk sehol. Rendezvényeken ugyanazokat az arcokat látjuk. Templomainkban alig köttetnek tiszta magyar házasságok, alig keresztelnek magyar gyermeket. Óvodáink többé-kevésbé megtelnek ugyan, de mire ezek a gyermekek első osztályba, középiskolába érnek, elszivárognak, eltűnnek valahol a repedező szülői öntudat és a román nyelvű oktatási rendszer hajszálerein. Gyermekeinknek inkább román anyanyelvű barátaik vannak. Társaságban idegen hangzású zenét hallgatnak, sokszor még egymás között, a családban sem használják anyanyelvüket, s ebben nemegyszer mi, felnőttek vagyunk készséges cinkosok.
Hol vagytok, nagybányai, bányavidéki magyarok? A folyamatnak az értelmiségi szülők gyermekei is egyre gyakrabban esnek áldozatául. Félő, hogy az általuk mutatott negatív példa nyomán a következőkben minden eddiginél jobban felgyorsul az asszimiláció vidékünkön. Húszéves felezési idővel számolva fél évszázad múltán már alig lesz magyar Nagybányán és a Bányavidéken. (…) Nem kevesebb, hanem TÖBB az az ember, aki anyanyelvén tanul. Az idegen nyelvű iskola viszont idegen nyelvű baráti kört jelent, majd vegyes házasságokat. Minden »elengedett« gyermekkel egy magyar családot veszíthetünk el, egy több évszázados magyar közösségnek leszünk akaratlanul is könyörtelen felszámolói. (…) Nem köthetünk kompromisszumot. Nincsen semmi „de”. Öntudatos, kemény, erős és dacos, minőségi magyarokká kell lennünk! Egymásért felelős magyarokká.”
A kiáltvány komoly visszhangot kapott a román sajtóban is. Hivatalból vizsgálatot indított a romániai Országos Diszkriminációellenes Tanács is, mondván, felmerült a gyanú, hogy a magyarok diszkriminálni akarják a románokat! Amiatt viszont egyelőre nem indult vizsgálat, hogy Nagyvárad városközpontjában egy élelmiszerüzlet eladónője szó szerint kidobott egy asszonyt az üzletből csak azért, mert magyarul beszélt. Deme Emília – egyébként román származású – váradi asszony hatéves kislányával tért be vásárolni a boltba. Az üzletben volt egy idős hölgy is, aki magyarul kérdezte az egyik elárusítónőt, hogy mi van a rétestésztában, mert cukorbeteg, és nem ehet meg bármit. Az elárusítónő gyalázkodó szavakkal illette a nénit, és ekkor Deme Emília felajánlotta, hogy szívesen segít a tolmácsolásban. Ez csak olaj volt a tűzre, mert az elárusítónő ekkor őt kezdte szidalmazni, majd dulakodni kezdett vele, és kidobta az üzletből. A vevő kislánya szemtanúja volt az esetnek, ő sírva jött ki a boltból.
A panaszos fel akarta jelenteni az elárusítót, de a rendőrségen azt mondták, ez fogyasztóvédelmi ügy, tegyen panaszt náluk. Ez különben már a második magyarellenes incidens volt rövid idő alatt a határ menti városban: néhány nappal korábban egy tizenkét fős banda tagjai golfütőkkel vertek meg két magyar fiatalt, mert azok kosárlabdázás közben magyarul beszéltek. A fiataloknak a román himnuszt is el kellett énekelniük.
Cudar idők köszöntek ránk, erdélyi magyarokra, írta a blogjában egy nagyváradi magyar újságíró. „Az elmúlt évek gazdasági nehézségei, a román kormányok amúgy is meglehetősen labilis és hozzá nem értő kormányzása sok embert kilátástalan helyzetbe sodort, akik közül sokan emiatt rendkívül frusztrálttá, elkeseredetté és dühössé váltak. Hogy ez a düh robbanjon, elég egy szikra. Ilyen közhangulatban ragadta magához a hatalmat az USL nevű rettenetes koalíció, amelyik kormányzás helyett politikai bosszúhadjárattal vesztegeti a saját és polgárai idejét. (…) A miniszterelnök és több kormánypárti politikus egyszerűen kijelentették, hogy a magyarok a hibásak az államfőleváltó referendum kudarca miatt. És ez a szikra berobbant.”
Kolozsvár, Nagybánya, Nagyvárad – három történet az együttélésről Erdély egykor magyar többségű nagyvárosaiból. Nem mindegy, hogy melyik forgatókönyv szerint lesz a jövő.
forrás: Magyar Nemzet