Steinmetz Ádám kétgenerációs vízilabda család tagjaként a harmadik olimpiáján játszott – az ötödik hellyel a világ élvonalában végezve.
Nem a mostani az első mélypontja a magyar vízilabdának, sőt! Volt rosszabb. Az 1992-es, barcelonai 6. helyezés jelentette pólós olimpiai szerepléseink sorában a mélypontot, Sydneyben pedig 24 hosszú év után sikerült újra az aranyszerzés. Ötödik helyet kétszer, 1924-ben és 1988-ban értünk el, három-három alkalommal pedig ezüstre és bronzra futotta.
Szomorkodás helyett több szempontból érdemes visszanézni a múltba. Például arra, hogy hol az angol pólónak volt „korszaka”, hol az amerikaiak szárnyaltak, vagy az olaszoknak és a jugoszlávoknak adódtak jobb éveik. Ám eleddig senki sem volt a kezdetektől fogva olimpiai résztvevő, s nem volt olyan eredményes – nem csak az aranyakat számolva -, mint a magyar vízilabdázók. A most fáradtan nyilatkozó Kemény Dénesnek becsületére váljék, hogy három arany után képes volt felvállalni azt a rizikót, hogy egy londoni rossz szereplés megnyirbálhatja eddigi nimbuszát. Tisztelet érte, hogy mégis megtette!
Kétgenerációs vízilabda családból, két olimpiai aranyéremmel a háta mögött érkezett Londonba Steinmetz Ádám, akinek édesapja, Steinmetz János Európa-bajnok kapus volt, testvére, Barnabás pedig Sydneyben lett először olimpiai bajnok. A tegnap itt, Londonban 32. életévét betöltött centerünk szerint még mindig a legjobbak között vagyunk.
Bár most mindenki egy korszak lezárulását siratja, de nem most voltunk először ötödikek olimpián vízilabdában.
A mostani ötödik hely nem méltatlan a magyar vízilabda hagyományaihoz, ezzel az eredménnyel még mindig ott vagyunk a világ élmezőnyében, ami egyre nehezebb, mert sok csapat van feljövőben és sűrű a mezőny. De tény, hogy ha az előző három, megnyert olimpia után a londoni helyezésünk kudarcnak számít, ami egy hullámvölgy része. A csapat fele kiöregedett, ők nem lesznek többé válogatottak, de meglátjuk, hogy a fiatalok mennyire tudják majd átvenni az ő szerepüket és felvenni a küzdelmet a világgal.
Most senki sem bizakodó odahaza.
Tudom, hogy sokan azt prognosztizálják, hogy jó pár évig nem fogunk nyerni, de én bízom abban, hogy a kiváló szakembereink ki fognak nevelni egy olyan hasonlóan nagy generációt, mint amilyen a Sydney-ben először nyert ’75-’76-os korosztály volt.
Kásás Zoltán már az előző olimpia után azt mondta, hogy olyan generáció, mint ők, ritkaságszámba megy, s hogy az ő kifutásuk után „türelemmel” kell majd szeretni az új magyar válogatottat, mert új alapokat kell lerakni.
Valóban ritka, hogy ennyi jó játékos összejön egy csapatban, akik junior szinttől a felnőtt korosztályig végig tudtak nyerni. Vannak ugyan alapvető generációs problémák, és a mai fiatalok nem olyan elhivatottak – tisztelet a kivételnek -, mint Sydney bajnokainak a korosztálya, vagy az enyém, de ez mindenhol így van.
Kemény Dénes arról beszélt az olimpia előtt, hogy már Pekingre is nehezen tudott fiatalítani. Hiába sok a gyermek, ha az utánpótlás szakosztályok a szülők által fizetett tagdíjból tartják fenn magukat. Mivel egyformán kell foglalkozniuk mindenkivel, nem jut több idő a tehetségekre. Azaz a mennyiség a minőség rovására megy.
Talán túlságosan belekényelmesedtünk a nagycsapat eredményességébe, és a sikerek sok gondot palástoltak. Most felszínre kerülnek azok a problémák is, amit Kemény Dénes mondott arról, hogy nehezebb tehetséges fiatalokat találni. Én 32 éves vagyok, de a csapat jó pár tagja 35-37 évesen is jobb, mint a mai 22 évesek. Nem én vagyok a kompetens annak megítélésére, hogy miért van ez így, de mindenképpen elgondolkodtató. Ami tény: Londonban ez a csapat volt a legjobb összetételű válogatott, amely képviselhette Magyarországot az olimpián.
Forrás: hetivalasz.hu