A verseket gyógyírként is „fogyasztják”, mégsem divat ma az irodalom. Mi lehet ennek az oka, és vajon meg lehet-e fordítani ezt a csökkenő kultúrafogyasztási tendenciát? Koppány Zsolt író-költővel kerestük a választ a József Attila Szabadegyetem egyik szemináriuma után.
Itt, a József Attila Szabadegyetemen évek óta tart versekről előadás-sorozatokat, szemináriumokat. Mit adnak a versek?
A versekkel tálcán kapunk mindent: festészetet, zenét és valamennyi művészetet. A költészet számomra a zenével van egy szinten, hiszen mindkettő megfoghatatlan és ettől izgalmas. Az én szívemben a vers mindenek fölött áll, mert rémisztően elvont és van benne gondolat, filozófia. Nem mondja ki a dolgokat, csak sejteti, láttatja, a sorokba így néhol fölfejthetetlen dolgok vannak beleírva. Zenét is kap az ember a verstől és mindenféle jót, a költők olykor egész univerzumokat képesek átfogni. A vers nekem mindent jelent.
Éppen ma tartott előadást a nő költőkről. Miért van az, hogy a nők jobban érdeklődnek a költészet iránt – az előadásokon is több a nő –, az alkotók mégis inkább férfiak?
Nincs olyan, hogy nő költő, vagy férfi költő, vers van, ez az, ami egyedül számít. Némely esetben persze különbözően alkothat férfi és nő, átüthet a nőiség, ha mondjuk az anyaság, az anyaság utáni sóvárgás megjelenik a versben. Az igazi nagy költőnőknél, például Nemes Nagy Ágnesnél azonban semmiféle nőiség nem szűrődik át a sorokon. Hogy miért több mégis a férfi ebben a hivatásban, jó kérdés. Talán a létrehozás folyamatával tudnám magyarázni.
Tehát tulajdonképpen a teremtő erővel hozná leginkább összefüggésbe az alkotást?
Igen, és én mindenféle alkotást istentől származtatok, de ez azért van, mert a neokatolikus stílus az én irányzatom, aminek ma már egyébként nemigen vannak követői. Ennek legnagyobb magyarországi képviselője, sőt világnagysága Pilinszky János volt, aki nem ájtatos, nem szenvelgő, hanem a sötét mennyországot veszi górcső alá.
Annak ellenére, hogy a nők szívesebben olvasnak verseket, kicsi az érdeklődés az ilyen jellegű programok iránt. Miért járnak ilyen kevesen?
A magyar költészet ma nemhogy nincs divatban, hanem mint valami fekete bárány van jelen. Az emberek már novellát sem olvasnak, hanem csak jó vastag regényeket, és az lehet bárkitől, de általában azért könnyedebb darabok. A vers viszont nagyon nehezen emészthető, és amint látható itt, egyetlen férfi hallgatónk volt, egy másik tanfolyamomon pedig egyetlen sincsen. A férfiak szerintem egy picit gejlnek, furcsának, olyan nem igazán férfias dolognak tartják a költészetet, holott a legnagyobb költők mégiscsak férfiak voltak, és egyáltalán nem voltak nőiesek. Mondjuk például Adyról, vagy Kosztolányiról igazán nem lehet elmondani, hogy ne lett volna elég férfias, vagy akár Apollinaire-ről és még sorolhatnánk. Számomra tehát érthetetlen, hogy a költészetet mért nem pártolják. Hacsak azért nem, mert nagyon nehéz, így csak a felszínt érzékelik, közben a sorok mélyén kisebb univerzumok vannak elrejtve. Egy verset megérteni teljesen nem lehet, inkább csupán érzékelni. Mondjuk elemezze nekem valaki azt a sort, hogy „A semmi ágán ül szívem” (József Attila: Reménytelenül – a szerk.)! Nem tudják, mert ez nem evilági sor.
Szokta is mondogatni egy-egy vers felolvasása után, hogy ehhez már hozzátenni nem lehet, inkább menjünk is tovább. Ezek szerint az elemzésekkel néha azért túllőnek a célon?
Pontosan, és ez az iskolák legnagyobb baja, hogy agyonelemzik a verseket. Hiszen aki igazi költő, az erősen ihletett állapotban írja a sorait, tehát utána már nagyon nehéz elmondani, hogy miről szólnak pontosan. Inkább csupán benyomásaink lehetnek.
Előadásában azt említette: „A vers maga a zene. Sokan belefognak a húrok pengetésébe, de nem mindenkinek érdemes.” Szinte valamennyien verselünk gyerekkorunkban, de vajon mitől lesz valaki igazán jó költő?
Chagall mondta: „Attól hogy valaki jó ember, még nem biztos, hogy nagy művész, de ha silány és nincs benne meg a megfelelő emberi nagyság, akkor viszont nem lehet az.” A legnagyobb költőknek is mindössze körülbelül nyolc versük van, ami fennmarad az utókornak. Ha manapság egy kortárs kezdő költőnél találok egyetlen nagy sort, akkor az már jó kezdés, hiszen tőle is ugyanúgy csak pár vers marad majd meg. Ha már nemzedékek ismerik, és szinte közmondásszerűen terjed szájról szájra, az meg már óriási dolog. A költőket persze a kortársak mindig másképp ítélik meg, mint az utókor. Ha a kortársak szerint zseniális, akkor ahogy meghalt, általában el is felejtik. Ami viszont segíthet még a fennmaradásban, az a számtalan kortárs és könnyűzenei vonalon megzenésített vers, például Kányádinál, Kosztolányinál, József Attilánál és társaiknál.
Ön miért nem versel már? A fióknak sem készülnek újabb strófák?
Nem. Elkészült már a verses életművem, az első kötetem harminchárom éves koromban jelent meg, ennyi idősen épeszű költő már meghal, vagy megbolondul. Akkor kezdeni – bár akkor már megvolt több kötetni anyagom, de nehéz volt megjelentetni – nem lehet. Ennek ellenére lírikus maradtam, ami az esszéimben, novelláimban, regényeimben mindenhol tetten érhető. Viszont versfogyasztó vagyok, szinte állandóan falom őket, meg hát tudok egy csomót fejből, olykor csak úgy járkálnak a fejemben.
És kikapcsolnak?
A vers, a művészet csak annak terápia, aki fogyasztja, de annak mindenképp! Azért tartanak például művészetterápiát súlyos betegeknek. Maga a művész viszont nem terápiás céllal ír, hanem úgy ír, mint ahogy a patak folyik, se célja, se terve. A völgy az völgy, semmilyen dolga nincsen, csak úgy van, és ha ilyen a teremtés, akkor művészet. Az alkotás az már egy kicsit billeg. Teremteni kell.
József Attilára minden előadása visszatér, „Morbusz és hungarikum” című kötetében pedig „a magyar költészet lángelméjeként”, illetve „világnagyságként” emlegeti. Miért pont ő?
Nekem az a szó jut eszembe József Attiláról, hogy szublimáció. A szublimálás az, amikor valami közönséges kis vackot a mennyországba repítünk. Egyetlen példa: „Csönd, lomhán szinte lábrakap/ s mászik a súroló kefe;/ fölötte egy kis faldarab/ azon tünődik, hulljon-e.” (József Attila: Külvárosi éj – a szerk.). Ez egy szobakonyhás irtózatos nyomorúságnak a michelangeloi magasságba emelése. Közben szó nincs ilyesmiről. Tehát irtózatosan tudott szublimálni, és ő ettől a világ egyik legnagyobb költője. A probléma az, hogy tényleg nem lehet lefordítani más nyelvre. Amikor például azt a verssort írta: „tapsikolnak a jázminok” (József Attila: Hazám – a szerk.). Nem hiszem, hogy ezt bármelyik más nyelven vissza lehetne adni. Pilinszky egyébként egyszer azt írta József Attiláról: tehetségében mozarti volt, sorsában pedig jézusi. Hát ebben is van valami.
Pilinszky János a másik költőnk, akit gyakran említ írásaiban és előadásain, egyik esszéjében őt is lángelmének nevezi. Amikor pedig a költő posztumusz Magyar Örökség Díjat kapott, a laudációjára is Önt kérték fel. Azt is Önnek sikerült elérnie, hogy legyen egy utcánk Budapesten róla elnevezve. Mivel érvelt a városvezetésnek Pilinszky mellett? Érdekel ott bárkit is az irodalom?
Abszolút nem érdekli őket az irodalom. Húsz évbe tellett, mire ezt sikerült elérnem a városvezetésnél. Akivel először felvettem a kapcsolatot az V. kerületi Polgármesteri Hivatal Kulturális Bizottságánál, azt se tudta, ki is ez a Pilinszky János. Egyébként Pilinszky egyszer azt írta a nagynénjének haza Pestre, hogy „Chicagoban bekerültem a világ legnagyobbjai közé egy lexikonba, Greta Garboról hat sort írtak, rólam tizenkettőt, és ez meglehetősen nyugtalanít.”. Ennél többet nem is kell mondani, a világ egyik legnagyobb költője volt ő. A Londoni Költőfesztiválra Kelet-Európából Pilinszkyt hívták egy cseh és egy szláv költőtársával együtt és senki mást ebből a régióból, sőt kis híján Nobel díjjal is kitüntették 1980-ban. A Városvédő Egyesülettel harcoltam tehát az ügyért évtizedeken át, aminek eredményeképpen a Centrál Kávéház mellett mindössze egy picinyke kis sötét utca kapta a Pilinszky János köz nevet. Erre egyébként nem nyílik se ajtó, se kapu, nem él az utca. Emléktáblát vagy szobrot nem sikerült kiharcolnom, azokért a továbbiakban is küzdeni fogok.
A múlt század első felében az irodalomnak, a költészetnek megvolt a helye a hétköznapokban. Hogyan lehetne újra divatot teremteni az olvasással?
Itt-ott még azért divat az irodalom, de valóban eltűnőben van sajnos. Vannak még néhol irodalmi estek a mai sztár költők és sztár írók fellépéseivel, akiknek a barátai eljönnek, de a szélesebb néptömegek azért nem. Itt a Szabadegyetemen például (József Attila Szabadegyetem, Kossuth Klub – a szerk.), amikor én jártam ide hallgatóként, még nagyon sokan voltunk. Hogy mára miért nem jönnek az emberek, azt nem tudom. Rettenetesen olcsó, két színházjegy áráért egy több hónapos előadás-sorozatot végig lehet hallgatni. És ez például gondolatébresztőnek is nagyon jó, tehát miután itt kedvet kaptak az emberek az olvasáshoz, otthon talán leveszik a polcról a kötetet, és talán a kortársaik köteteit is. Az előadásokon pedig sokat lehet tanulni. Én például nem száraz dolgokat mondok el, néhol anekdotázom is, és legendákat is mesélek a szerzőkről.
Koppány Zsolt 1955. augusztus 20-án született Budapesten. Az irodalom valamennyi műnemében és műfajában publikált már. Eddig megjelent tizenkilenc kötetéből négy verses-, három novelláskötet, nyolc esszékötete az esszék mellett tárcákat, kritikákat és recenziókat, kettő drámakötete pedig hangjátékokat és filmforgatókönyveket is közöl, de mindemellett két regénye is olvasható. 1998-tól 2006-ig a C.E.T. (Central European Time) társadalmi, tudományos és irodalmi folyóirat kritikai rovatszerkesztője, ugyanitt 2008-ban főszerkesztő volt. Sok írása jelent meg – kötetei mellett – az ország számos pontján irodalmi folyóiratokban is. Alapító tagja a Budapesti Városvédő Egyesületnek, 1990-ben Budapestért Kitüntető Jelvényt is kapott. 2002-ben a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíját nyerte el. Legújabb – 2011-ben megjelent – esszékötetében, a Derengő városmúltban a régi Budapestről olvashatók érdekes, legendás vagy rég elfeledett történetek.
Szöveg és kép: Mozer Mária