London túl van a tavaszi divatheteken, amelyek során idén is számtalan fiatal nő vonult fel szédítő cipőkben, a modellügynökségek előtt pedig ismét sok jelölt várakozott azzal a reménnyel – bár csekély eséllyel -, hogy egyszer ő lehet a következő Kate Moss. A manökenkarrier ugyanis általában rövid ideig tart, rosszul fizetik, és jóval kevésbé csillogó, mint azt az álmodozók feltételezik. Viszont újdonság, hogy ebben a szakmában megjelentek a felsőfokú képzettséggel rendelkező, tanult fiatal nők.
Lily Cole, a Chanel és a Hermes vörös hajú modellje nemrég végzett a Cambridge-i Egyetemen, művészettörténeti diplomát szerzett. Edie Campbell, egy új brit sztár a londoni Courtauld Institute hallgatója, ugyanazon a szakon. Jacquetta Wheeler, egy másik brit modell a Burberry és Vivienne Westwood modelljeinek népszerűsítése mellett a foglyok jogainak védelmében kampányoló Reprieve alapítványnál jótékonysági munkát vállalt.
Az Edie Campbellt képviselő Natalie Hand, a londoni Viva modellügynökség munkatársa úgy látja, hogy az elmúlt évtized „nagyon fiatal és igen látványos modelljei után feltűntek az ambiciózusabb fiatal nők”.
„Ma olyan modellekre van igény, akik intelligensek és tanultak, kifinomodott a modoruk” – húzza alá Catherine Sotler, a Tatler társasági- és divatmagazin volt kiadója a The Economist brit magazinnak adott nyilatkozatában.
Rengeteg idő és pénz ment veszendőbe
Ez új jelenség, hiszen az elmúlt évek legismertebb manökenjei gyakran szegénysorból indultak. Twiggy, az 1960-s évek sztárja munkáscsaládban született, Kate Moss pedig egy bárban dolgozott.
A nagy divatházak és a vezető fényképészek azonban mára belefáradtak abba, hogy a nagyon fiatal, akár 15 éves lányokat emeljenek ki a semmiből a sztárvilág hirtelen reflektorfényébe. Túl gyakran fordult elő, hogy ezek a modellek több órás késéssel vagy éppen bedrogozva érkezzenek a fotózásra, így rengeteg idő és pénz ment veszendőbe. A divatházak úgy vélik, hogy a tanult modellek pontosak és lehet rájuk számítani.
A manökenbiznisz irányzataira mindazonáltal a globális gazdaság is rányomja bélyegét. Az 1960-as évektől az 1990-es évtizedig az amerikai lányok uralták a szektort. A legmenőbb szupermodellek, mint Cindy Crawford és Christy Turlington, amerikaiak voltak, akiknek az önbizalma ugyanolyan töretlen volt, mint országuké. Kisujjukat sem mozdították 10 ezer dollárnál kevesebbért.
Más ágazatokhoz hasonlóan egy maroknyi sztár keresete a csillagokig nőtt. A szerződéseket mindmáig titok övezi, de megbízható források szerint egy topmodell egyszeri filmezése 75 ezer dollárral kezdődhet, és egy világméretű reklámkampány esetén akár a másfél milliót is elérheti.
A Forbes adatai szerint Gisele Bündchen, a zsiráflábú brazíliai modell, aki nemcsak egy globális fehérnemű márkanevet népszerűsít, hanem a Dior, a Versace és a Procter and Gamble kampányaiban is fontos szerepet töltött be, 2011-ben 45 millió dollárt keresett. Ez több, mint amennyit együtt mondhatott magáénak az utána következő 20 millió dolláros, Amerikát meghódító német Heidi Klum és a 14 millió dolláros, 1993-ban „heroin-sikk” arculatával ismertté vált Kate Moss brit modell. Az új brazil csillag, Adriana Lima 8 millió dolláros jövedelemmel, a holland Doutzen Kroes, aki korcsolyázónőként kezdte pályáját, pedig 6 millióval szerepel a toplistán – ők ketten együtt értek annyit, mint a brit csillag.
Túl sok az arc és túl kevés a kamera
Ám a hirdetők is megtalálják a számításukat.
A Procter and Gamble a hírek szerint 40 százalékkal növelte samponjának forgalmát Brazíliában a Gisele Bündchenre alapozott reklámkampány nyomán. A sztárok további keresetre tesznek szert saját márkanevekkel (Elle Macpherson fehérnemű, Kate Moss rúzs). Heidi Klum a Project Runway tévés divattervező-vetélkedő zsűrijének a tagja.
A kevésbé ismert modellek tarifája viszont meredeken zuhant. A The Economist szerint ez részben a globalizáció következménye: a nemzetközi ügynökségek ma a feljövő országokban is keresik a tehetségeket. Az 1990-es években szláv tizenévesek egész seregét toborozták, ma a legdivatosabb vadászterület Brazília, ahonnan amazóniai testmagasságú, atlétikus felépítésű modelleket importálnak.
Ashley Mears amerikai szociológus A szépség beárazása címmel írt tanulmányt a modellkedés közgazdaságtanáról. Megítélése szerint az ágazat nőtt ugyan az elmúlt évtizedben, de az egyéni szerződések díjai csökkentek, mert túl sok az arc és túl kevés a kamera.
Zsugorodtak a tévés honoráriumok is, többek között azért, mert az új technológiák segítségével a nézők kiszűrhetik a reklámokat. Egy brit modell elmondta, hogy az elmúlt években a divatbemutatókon fizetett honoráriumok rendszeresen megfeleződtek, és sok manöken pályája jellemzően inkább két évad – egy naptári év – alatt ér véget, nem pedig évad alatt, mint korábban. A magasabb bérekért küzdő Model Alliance becslése alapján egy rendszeresen foglalkoztatott modell évi 27 ezer dollárt keres, a részidősek és a férfiak még kevesebbet.
A legzsírosabb díj annak jár, aki olyan luxusmárka arca lehet, mint a Dior vagy a Burberry. Hogy erre bármi esélye lehessen, a modellnek előbb magazinképeket kell felmutatnia saját tervezője égisze alatt. Ez lehetővé teszi a magazinoknak, hogy még a címlapfotót is aprópénzzel fizessék ki.
Továbbra is éles határ választja el a luxustervezőknek dolgozó vezető modelleket a „katalógusmodellektől”, akik gyakran kissé megtermettebbek és konvencionálisabban szépek. Ők konvencionális ruhákat mutatnak be, ami kevésbé látványos – de állandóbb a jövedelmük, és kisebb az esélye annak, hogy már húszas éveik vége előtt elküldjék őket a szakmából.
Az ügynökségek a modell díjának 20 százaléka mellett további 20 százalékot vesznek fel az ügyféltől, ennek ellenére nincsenek könnyű helyzetben. A pénzügyi válság óta az ügyfelek takarékossá váltak, az ügynökségeknek pedig olyan modelleket kell találniuk, akiknek arca megfelel a korszellemnek, amelyet a nagy márkák és szeszélyes művészeti igazgatóik alakítanak ki.
A divatipart már kiszámíthatatlansága is kemény üzletággá teszi.
Forrás: mti