Már panaszkodtam arról, hogy a televíziók nem sugároznak kultúrát, műsoraik többnyire nem képviselnek semmiféle értéket. Igen ám, de mitől értékes egy kép, egy szobor, vagy bármilyen művészeti alkotás?
Mitől ér kevesebbet egy tökéletes másolat, mely pont ugyanazt az esztétikai élményt képes nyújtani, mint az eredeti? Valahol azt olvastam:
„Egy műalkotás értéke nem annyira esztétikai minőségében rejlik, mint inkább a márkában, amelyet hordoz, a címkében, amelyet ráragasztanak, a hírnévben, amely körüllengi.” Ez többek között annak is köszönhető, hogy a művészethez nem nagyon értő tudósok és az anyagi hasznot kereső galériatulajdonosok határozzák meg az alkotások értékét. Ralph W. Emerson szerint tökéletes hamisítványokat lehet készíteni, amik tökéletesen idézik az eredetit.
Ezt igazolja, hogy amikor mikor Gőring képtárából 1945-ben a előkerült egy Vermeernek tulajdonított Krisztus és a házasságtörő asszony című festmény, mindenki azt hitte, hogy Hollandia egyik igen értékes nemzeti kincsére bukkantak rá. Egy adás-vételi szerződés alapján letartóztatták Han van Meegeren festőt mondván háború alatt kiárusította Hollandia nemzeti kincseit. A vádlott állította, hogy semmilyen nemzeti kincset nem adott el a németeknek, hiszen a Vermeernek tulajdonított képet ő maga festette. Természetesen ezt először senki sem hitte el,de a bíró festő eszközöket hozatotta és Meegeren a tárgyalóteremben egy újabb Vermeer képpel lepte meg a közönséget.
Meegeren mellett rengeteg hamisító vált híressé, köztük Hofmann Elemér aki emigrálása után tökéletesen hamisította Matisse-t, Chagallt, Modiglianit és Picassót. Picasso maga is úgy nyilatkozott Hory másolatairól, hogy tökéletesek, és gondolkodás nélkül ellátná őket a saját szignójával.
És akkor most mi is szabja meg egy kép értékét? Covarrubias, 17. századi spanyol jogtudós ezt így határozta meg: „Egy árucikk értéke nem annak igazi természetétől, hanem az emberek véleményétől függ, még akkor is, ha ez a vélemény teljességgel téves.” Renoir véleménye is lesúljtó: „Az egyetlen barométer, amely jelzi a festészet értékét,az árverési csarnok.”
„Ez egy értékes műalkotás” – halljuk időnként mondjuk egy festményre vonatkoztatva, de vajon tudjuk-e, hogy az értékelés minek alapján hangzik el. Vajon hányféle képpen lehet „értékes” egy festmény, illetve bármilyen műtárgy?
Nyilvánvaló, hogy minden egyes festménynek van egy anyagi értéke: a hordozóanyag, a felhasznált festékek, ecsetek,stb ára. Annál is inkább, hogy szentképek és a pravoszláv ikonok művészei gyakran használtak valódi ezüstöt és arany lemezeket díszítés képpen.
Érdekes eset volt, amikor egy gyűjteményben kiállított, nagyra értékelt Raffaello festményről kiderült, hogy az valójában egy Piombo nevű jelentéktelen festő készítette, rögvest kivették a kiállítás anyagából Pedig természetesen attól, hogy kinek a nevét viseli, a kép nem lett rosszabb. Fel merül fel a kérdés: vajon valóban „értékesebb” lett volna egy ténylegesen Raffaello által festett kép, mint a Piomboé; illetve hogy vajon „többet ért-e” a kép addig, amíg Raffaello munkájának hitték, mint azután, hogy kiderült, az „csak” Piombo műve?
Ugyanez történt Galimberti Sándor Tabán című képével, amikor kiderült, hogy nem ő, hanem Simon György János festette.
Tehát milyen elemekből is állhat össze egy-egy műtárgy – ezen belül is egy-egy festmény értéke?
Először is a műtárgyak csereértékként funkcionálnak. Státusz szimbólumként társadalmi rang vásárolható birtoklásuk fejében. Aztán az a tény, hogy egy adott alkotást melyik múzeumban állítják ki, erősen befolyásolja a tárgy és alkotója értékét. Ez persze összefügg az alkotó sikereivel és a közönség véleményével. A közönség véleményével, ami az esetek többségében utolsó szempontként veszi figyelembe a művészi szempontokat. Példa erre, hgy 2005-ben egy Losangelesi aukción a festőként egyáltalán nem számon tartott Marilyn Monroe egyetlen szál vörös rózsát ábrázoló festménye, melyet Kennedy elnöknek készített, 78.000 dollárért (15,8 millió forint) kelt el.
Tehát úgy tűnik, hogy a művészi érték másodrendű szemponttá degradálódott az emberek szemében. Hogy ez mennyire így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1911-ben a Louvre-ban az onnan ellopott Mona Lisa hűlt helyét ugyanannyian látogatták, mint korábban magát a képet; vagyis a lopás pillanatában már maga a lopás ténye is azonnal egyfajta újabb „értéket” adott hozzá a kép történetéhez.
Mindezek után én arra hajlok, hogy egy alkotásnak, legyen az bármi, az az érzés, felismerés, rácsodálkozás adja az értékét, amit nézőiben kelt. Ha egy kép az egyszerű valóságon kívül valami többet, valami megfoghatatlant is közvetít, akkor vált művésszé az alkotója. És sajnos a fentiekhez hasonlóan az emberi értékek felismerésében is rosszul állunk.
Még egy pillanatra visszatérve a témához, a fent elmondottak életünk szinte minden területére érvényes. Egy Gucci cipő, vagy táska például százezres nagyságrendet képvisel, de tökéletes másolatát szinte fillérekért meg lehet vásárolni.Sajnos a márka uralma mindenre kiterjed. Az egész divat szakma egy nagy átverés és sajnos az emberek nagy része mégis a márka bűvöletében él és képes ítéletet alkotni emberekről ruhájuk márkája alapján.Pedig egy márkás cipőtől nem lesz becsületesebb egy ember, se jobb, se szebb. A legszomorúbb, hogy ezzel a szemlélettel a gyerekek már kis iskolás korukban megfertőződnek. Már ott elkezdődik a rivalizálás és a ferde értékrend kialakulása.
Nincs a világban jó és rossz önmagában, csak azon múlik, hogy az adott dolgot miként éljük meg. Minden dolog csak attól helyes, vagy helytelen, hogy kijelentjük róla. Semmi nem a természetéből fakadóan jó, vagy rossz. (Antony de Mello)
Gyulai Gaál Krisztián
dolgokazéletben@gmail.com – ha vitázni, véleményt mondani, vagy csak beszélgetni lenne kedve, szívesen várom jelentkezését.