Életének 76. évében, 2011. szeptember 27-én, kedden elhunyt Makovecz Imre nemzetközi hírű építész, a magyar organikus építészet Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett stílusteremtő alakja, – adta hírül a Magyar Távirati iroda.
Az ember hosszan leáll, mert képtelen fölfogni.
Utoljára, az akupunktúrás rendelésen, szeptember elején találkoztam vele; ahol többször szót váltottunk, – hosszú pepita kabátjában nagy léptekkel sietett a kijárat felé, s én nem is tudom milyen ötlettől vezérelve, utána szóltam: / Előre bocsátom, hogy többször írtam róla, gyakran jártam a Magyar Művészeti Akadémia programjaira a Kecske utcába és tudta, hogy rajongva szeretem. /
– Adhatok egy puszit, Mester? – fordultam utána – Ő, a szokásos távolságtartó stílusában, de halvány mosollyal visszakérdezett:
– Mondja, maga sosem akar megöregedni? – és közelebb lépve érinthettem az arcát.
Egyébként látszólagos nyers modorával, sokak számára jól palástolta nagy szívét. Például tőlem is elzárkózott, amikor készülő kötetemhez telefonon interjút kértem. Hivatkoztam „öreganyjához” írt fiktív levelére, amit az „Országépítő” tizenegyedik évfolyamának negyedik számában olvastam. Eszébe jutott a levél és hirtelen megenyhült a hangja. Nem gondoltam, hogy utoljára kapok interjút tőle. Nem tudok róla, hogy a nagymamáról, – ahogyan ő nevezi, „öreganyámról” valaha is beszélt volna. Elmondta: Nem tudja őt elfelejteni, sem gyerekkorának Nagykapornokon töltött boldog nyarait.
Most lapozgatom a hatalmas Makovecz albumot, jó fotók őrzik hatalmas életművét: Például a Paksi Szentlélek templomot, a sevillai EXPO világhíres héttornyú magyar pavilonját; a siófoki evangélikus templomát, – annak magyar-bajszos, emberi arcot formázó főbejáratával, aztán a piliscsabai egyetem épületegyüttesét. az egri sportuszodát, a makói hagymaházat, lakóházai egy részét, az itthon és Európában építetteket.
Amikor annak idején megálltam a siófoki templom előtt, úgy éreztem, ez a nagy szem, itt és most a vesémbe lát, – nincs titkom előtte. A bejárat; magyar bajszos férfi arc, hosszú kucsmában, végén kereszt, ez maga a tornya a templomnak. Nem láthattam még a határon túli, a szintén sosem volt formanyelven megvalósított épületeit, de a nemrég átadott makói uszodájának átadásán jelen lehettem. Legjobban talán a siófoki templomot szeretem, mert rég a szívemhez nőtt. S mert számomra az organikus építészet első itthoni élményét jelenti.
Az organikus / szerves / építészet, ember centrikus és a nemzet hagyományaihoz kötődik. Makovecz mester pedig olyan művész volt, aki a szerves építészet filozófiáját úgy valósította meg, hogy a természetes anyagok használata és azok természetes megjelenítése mellett a mi hitünket, lelkünket, érzéseinket is beleálmodta az épületeibe.
A MAKONA Egyesülés munkatársaitól tudom: Még az utolsó napokon is bizakodó volt; Öt évet akart még élni, hogy megvalósítsa mindazt, amit szeretne. Bizonyosan legjobban szeretett, főművére is gondolt, a budapesti Apor Vilmos térre tervezett templomára, amit megálmodott, megtervezett és a Vatikán meghívására a pápának ajándékozott. Régi vágya, hogy a második világháborúban elpusztul templom helyére, ahol őt megkeresztelték, és ahol bérmálkozott, – s a helyén jelenleg is egy kis kápolna áll, – az ő tervét építsék föl. Nagy Ervin az ország főépítésze is harcot vív ezért, a katolikus egyházzal. Az ismert tervek szerint minden bizonnyal ez az épület lenne Budapest csodája. Arról nem is beszélve, hogy a fővárosban egyetlen középülete sincs Makovecz Imrének. Pedig a nagyvilág tisztelettel övezte: például, az Amerikai Építészek és a Brit Építészek Szövetségének tiszteletbeli tagjává választották, a Dundee-i Egyetem díszdoktora volt s a franciák az Építészeti Akadémiájuk Nagy Arany-érmével kitüntették ki
Akik szerették, elképzelni sem tudták, hogy egyszer ő is elmegy, ő, akire az egész nemzetnek nagy szüksége van.
Most, hogy azt hiszik itt hagyott minket, – talán még hírhedett ellenségei is fejet hajtanak egyedül álló életműve előtt.
A Farkasréti temető ravatalozójában úgy látszik, itt tolong az egész város feketében, hogy egy szál fehér rózsával a színe elé járuljon.
Úristen! Vajon gondolta, annakidején amikor ezt a ravatalozót tervezte, hogy tőle is itt búcsúzunk?
Ónody Éva