„A művészetben mindig nagy esemény, ha új csillag tűnik fel. Azt jelenti, hogy született valaki, aki többet, valami kivételeset tud, és aki tehetségével tartósan el tudja varázsolni a közönségét. Hazánkban van egy kifejezés, amit manapság gyakran használnak: hungaricum. Ilyen hungaricum a Tokaji aszú, és ilyen hungaricum Mága Zoltán.” – Szinetár Miklós
Zenészdinasztiába születtem, a felmenőim több száz évre visszamenőleg mind muzsikáltak – meséli a világhírű hegedűművész. – Édesapám nagybőgős volt, és mellette keményen dolgozott, hogy el tudja tartani a családját. Öten voltunk testvérek, szerény körülmények között éltünk. Édesapán nagyon korán hegedűt adott a kezembe, azt szerette volna, hogy prímás legyek.
Éjjel-nappal gyakoroltam, s tudtam, ez az irány az, amelyet követnem kell, és a sok erőfeszítés meghozta gyümölcsét. A pályám során sok olyan fellépésem volt, amit olykor magam sem hittem el. Játszottam többek között XVI. Benedek pápának, a marokkói királynak, Károly hercegnek; számos rangos zenés?- szel léptem fel; és olyan világhírű művészekkel találkozhattam és játszhattam is nekik, mint Robert de Niro, Salma Hayek vagy Franco Nero. Végigízleltem a siker nagy pillanatait, találkoztam a világ rangos és befolyásos állami vezetőivel, közös vacsoraasztalnál ülhettem velük, és érezhettem a felém áradó szeretetet és elismerést. Sokféle elismerést, kitüntetést kaptam a pályám során, felsorolni is nehéz lenne, de ma már tudom, hogy mind között a legnagyobb a szeretet. Az, amit kapok, és amit adni tudok. Éppen ezért büszke vagyok rá, hogy tavaly engem is jelöltek Magyarország egyik legrangosabb díjára, a Prima Primissimára. Hálával tartozom zeneértő és zeneszerető közönségemnek, hogy a segítségükkel, a sok százezernyi szavazatuknak köszönhetően átvehettem a Prima Primissima-díj közönségdíját. Az elismerés arról szól, hogy legjobbnak lenni a legjobbak között, és én átéltem ezt az életem minden pillanatában – mindig jobb és jobb akartam lenni, hogy mindazok, akiknek a létem köszönhetem, büszkék legyenek rám. Ez a díj azt jelezte, hogy jó úton járok, és amikor átvehettem, a lelkem mélyéig éreztem ezt – megismételhetetlenül gyönyörű pillanat volt. Hálával tartozom a két nagy magyar mecénásnak – Demján Sándor úrnak, a díj alapítójának, és Csányi Sándor úrnak, a díj kuratóriumi elnökének –, hogy a tudomány, a sport, a kultúra és a művészet területén olyan kimagasló rangú díjat alapítottak és adnak át kilenc éve, amelynek esetében már pusztán a jelölés is hatalmas erkölcsi megtiszteltetést jelent. Pályám, életutam a bizonyság arra, hogy függetlenül attól, hogy kinek milyen a bőrszíne, a származása, vallási vagy felekezeti hovatartozása, ha ki akar törni a szegénységből, a megbélyegzettségből, akkor ezt tanulással, szorgalommal és becsületes munkával elérheti, sikeres, megbecsült és elismert tagja lehet hazánknak. Büszke vagyok rá, hogy elmondhatom: ma már lélekhidakat építek, mert, ahogy Tóth Árpád mondta, „óh, jaj az út lélektől lélekig”. Nekem az a dolgom, hogy egyenesítsem ezt az utat, megmutassam, hogy az egymás iránti tisztelet szebbé, élhetőbbé varázsolja a hétköznapokat, és eltűnhetnek a társadalmi különbségek. Ezen gondolatok hívták életre „100 templomi jótékonysági koncert” című missziómat, amelyet két év alatt sikerült megvalósítani. Bebizonyíthattuk a világnak, hogy az összefogás erejével hegyeket tudunk megmozgatni, bajba került honfitársaink tízezrein tudunk segíteni. Mert ha akarjuk, el tudjuk törölni a fájdalom és a kétségbeesés könnycseppjeit, a sírást nevetéssé, a jajkiáltást kacajjá tudjuk formálni. A jótékonysági előadássorozat felkeltette a figyelmet, rangos művészek álltak a program mellé. Felemelő érzés volt az ország gyönyörű templomaiban az oltár előtt állni, és muzsikálni. A záróeseményt követően pedig eljött a pillanat, melyre sok éve vártam: személyes áldást kérhettem XVI. Benedek pápától. Mindez azonban soha nem sikerülhetett volna, ha annak idején az Úr és a szüleim nem indítanak el a helyes irányba, ha engedik, hogy letérjek erről. És nem lett volna, ha nincs mellettem-mögöttem a családom. Feleségem, Annamária bebizonyította: minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő. Anitól kaptam a legcsodálatosabb ajándékot az életben – a két gyermekemet. Szigorú apa vagyok, ugyanolyan következetes erővel kérem a teljesítményt tőlük, mint tőlem egykor az apám.
De a 16 éves Jennifer le tud venni a lábamról néhány jó szóval, vagy ha meghallom énekelni, a 6 éves Zolika pedig – aki 3 éves kora óta zeneiskolába jár – megolvasztja a szívem, amikor hallom, miként gyakorol a hegedűn. Boldog és elégedett ember vagyok, de nem mondhatom, hogy állj, mert eljött már a Kánaán. Dolgom van e világon, az élet utolsó pillanatáig, amikor azt mondhatom majd: ez jó mulatság, férfimunka volt.
„Élhetnék külföldön, hiszen sokfelé hívtak már, de számomra Magyarország a világ közepe, én itt akarok élni, boldogulni, alkotni.”
A kecses arany díszekkel elegáns az álkandalló. Fölötte a festmény, melyet a feleségemtől kaptam, engem ábrázol. És itt kaptak helyet a családom fényképei, pillanatfelvételek az életemből.
a sorsomat megjelenítő tárgyak
Szeretem a klasszikus antik bútorokat, a feleségem inkább a modern stílust kedveli. De nincs baj, mert mindketten jól érezzük magunkat mindkét miliőben. Ez a hatalmas íróasztal XIV. Lajos korát idézi, minden hajlata, íve eleganciát sugall. Nem szeretem, ha irathegyek tornyosulnak rajta, az asztallap fényes felülete az, ami munkára serkent. Nincs is más dísze, mint az igazság istennőjének szobra, egy csodás, régi telefon és néhány toll. Ha beleülök a kényelmes, stílusban az asztalhoz illő karosszékbe, sokszor eszembe jut, milyen messzire jutottam a billegő hokedlitől. Az íróasztal önmagában is tekintélyes alkotás, úgy gondoltam, hogy fölötte, a falon a legszebb „tapéta”, ha a sorsom különböző állomásait megjelenítő tárgyakat helyezem el. Itt vannak a platinalemezek, az oklevelek, és köztük az egyik legkedvesebb, a szolnoki díszpolgárrá választásom dokumentuma. Az üveges vitrinek a számomra fontos, nagyra becsült kitüntetéseket, érmeket rejtik. Sokszor megállok mellettük, és nézem, milyen gazdag volt eddig is az életem. Az egyik közelében ott van a pápalátogatáson készült hatalmas fotó, ha csak rápillantok, érzem ismét az áldását.
sok dolgom van még a világban
Nagyon szeretem ezt a kecses, eleganciát sugárzó kis asztalt, amelyen a Prima Primissima-díj kapott helyet, mellette pedig ott van két egyszerű, karácsonyi fadísz, két kis muzsikáló angyal. Ez jelzi egyben azt is, hogy el lehet jutni nagy magasságokba, de igazán fontos az egyszerű szeretet, ezek az apró díszei a mindennapjaimnak. Amikor megkaptam a díjat, még nem tudtam, de ma már igen – a világ legsikeresebb versenylovának, Kincsem szobrát, Schrammel Imre Kossuth-díjas keramikus művész alkotását tartom a kezemben. A díj szellemiségébe illeszkedik, hogy ezt a nagyszerű művet a Pécsi Zsolnay Porcelángyár készítette el, és ebből lényegült át az Ajka Kristály matt fényű, és mégis csillogó üveglova. Amikor csak ránézek, tudom, milyen sok dolgom van még a világban. Szeretném elindítani a Nemzetközi Integrációs Kulturális Központot, ahol tehetséges, hátrányos helyzetű gyerekeket tanítanak majd világhírű, nagy tudású emberek.
„Remegett a lábam, amikor átvehettem a Prima Primissima- díjat. Jó nehéz, az érintése bársonyos.”
a lelkem muzsikált, nem én
Ha a napi rohanásból végre megérkezem, szíves ülök le a dolgozószobámban, hogy átgondoljam a napot. Kellenek ezek a percek, a kikapcsolódás. Itt ültem sokszor akkor is, amikor az immár negyedik alkalommal megrendezett 2012-es újévi koncertemre készültem. Hála Istennek, ebből hagyomány lett, és egyre színesebb, rangosabb, elképesztőbb. Iszonyú munka, de minden pillanatát élveztem: a lelkem muzsikált, nem én. A Budapesti Újévi Koncertnek azok is részesei lehetnek, akik esetleg lemaradtak róla, ugyanis a Duna Televízió kéthetente vasárnap esténként négy részletben sugározza a Kárpát-medence legnagyobb újévi koncertjét.
a pápa áldását kérhettem
Szerencsés ember vagyok, az álmaim beteljesülnek. Van időm kivárni, nem sürgetem az időt, hiszen mindennek rendelt ideje van. A „100 templomi koncert” sorozat hatására valóra vált életem egyik legnagyobb álma: személyesen találkozhattam a Szentatyával, XVI. Benedek pápával. Áldását kértem, hogy folytathassam a munkám, és újabb 100 koncertet adhassak határon innen és határon túl. Nekem, mint vallásos embernek felejthetetlen volt, amikor megérkeztem a Vatikánba és megérintett az Úr közelsége. Remegő lábakkal fogadtam őszentsége áldását, és hálásan játszottam az „Elindultam szép hazámból” című csodálatos népdalt a tiszteletére. A találkozás emlékét örökíti meg a dolgozószoba falán található kép. Az áldása pedig elkísér életem végéig.
Ez a kőhegedű nagyon kedves emlék. A 100 templomi koncert huszadik állomásán, Válon egy beteg kislány megsegítésére adtunk koncertet. Ott kaptam ezt a hegedűt, amelyet aláírtam, és árverésre bocsátottam. Úgy éreztem, nekem kell a legmagasabban licitálni, és ma a hegedű az enyém. A pénzt pedig a gyermek gyógykezelésére fordítottuk.
szöveg Bellér Ágnes fotó Szabolcs László