Szerencsés Károly
Talán hajnalodik…
Sorsformáló időket élünk. Egyedül érezzük magunkat, pajzs nélkül állunk a kereszttűzben, elárultak minket, űzetve vagyunk ellenségtől és baráttól egyaránt. Nem is sejtjük már kik a barátaink és az ellenségeink? Nincsenek barikádok, frontvonalak, a Kárpátok már régen nem óvnak: szivárog, belső vérzésként megöl, megfojt a döbbenetes gyűlölet.
Most kell a nagy elhatározás, most kell a lélek fényűzése: a tudatos gondolkodás és cselekvés. Vajon meg van-e bennünk még? A nemzet mi magunk vagyunk: együtt mindannyian. Vajon meg van-e bennünk az akarat, a tudás, a kitartás? Vajon túléljük-e ezt a minden korábbinál veszélyesebb támadást létünk ellen? Amikor elveszejtenek, mert magunk elvesztése a tét. Ez most valódi szabadságharc, nem nagyuraink számára gyújtott rőzsetűz. Igaz?
Vajon igazuk lesz-e a labancos meghunyászkodóknak: minek ez a fényűzés? Minek ez a nemzet? Minek ez a nyelv? Úgyis nyomunkban vannak, utolérnek, megtalálnak. Megtalálnak és megfojtanak. Olvadjunk inkább, mindenki keljen útra, amerre lát.
Megvívtuk a nagy háborúnkat 1914-18 között. Szívesen elkerültük volna, mégse tehettük. A háborút Szerbia provokálta ki, de a nagy szláv testvériség céljai érdekében. Harcoltunk, és vesztettünk. Ráment egymillió emberünk. És az országunk.
S az önvédelem közben megjelentek rejtőző hangok: igazukkal hullaszagot árasztók. Demokráciát, igazságot hirdettek, de elfeledkeztek a nemzetről. Legalábbis a mienkről. Eladták a hazát, a nemzetet üveggyöngyökért. Károlyi Mihály valós arca Linder Béla lett. Az országnak végső erőfeszítéssel kellett volna védenie a nemzetet, s e helyett tömeg gyűlt az utcára: Pogány József vezényelt: csak megölhetnénk Tisza Istvánt, a patkányt!
– Ne hozd rossz hírbe a patkányokat- tette hozzá egy „demokrata”.
Nemzeti Tanácsot alakítottak. Köztársaságról üvöltöztek. Sorszámot adtak. Szolidaritásról beszéltek. Szocializmusról.
– Cserny Jóska itt van? – kérdezgették az Andrássy úton. És Szamuely Tibi? Mihály, a költő? András és Pál?
Bizony ott voltak ők is. Tüntettek. Közben Prágában, Bukarestben, Belgrádban, s Párizsban is tapsoltak. Pozsony, Nyitra, Komárom, Kolozsvár, Kassa, a Székelyföld, Szabadka közben elillant. Komoly zsákmány volt. A harcot nem harcoltuk végig: magyarázatot százat találtunk. Kavartuk: léhán kavartuk, mint később is annyiszor. Az ördög lett a rokonunk s ellenségünk az Isten, ahogy Ady korábban megírta.
Újabb súlyos megpróbáltatás után – 1945-ben-, a nép határozott volt: koldusra vetkőzött, de akarta a jövőt. Európába illeszkedni, magyarként demokráciát teremteni. Nem volt könnyű: megint vesztesként szerepeltünk, nyakunkon a Szövetséges Ellenőrző Bizottság: oroszok, angolok, amerikaiak, cseh-szlovákok, délszlávok. Ők egyben egyet értettek: nemzetként nem léphetünk tovább! Demokrácia lehet: lehet szovjet mintájú és lehet angolszász típusú is. A nép szavazott. Az utóbbira, nagy többséggel.
Akkor tüntetni mentek. Tele az Andrássy út, még a Hősök tere is. Lélegzetet venni is nehéz. Civilek beszélnek, mint Veres Péter, meg Szakasits Árpád. A tömeg demokráciát mond, de halált üzen! Szabadságot akar teremteni magának az új hatalom megteremtéséhez. Halál a fasisztákra! Folyik a megbélyegzés. A demokraták fasisztázása. Pusztuljon Sulyok Dezső, Nagy Ferenc, Mindszenty József, Pfeiffer Zoltán! Patkányok! Közben Moszkvában már a következő lépést tervezik. Rákosi fődemokrata beszél:
– A reakció előretörése nem maradt hatás nélkül hazánk nemzetközi helyzetére sem. Szomszédaink – köztük a nagy Szovjetunió – egyre kritikusabban, egyre bizalmatlanabbul nézik azt a magyar demokráciát…
(A bizalom akkor áll helyre, ha ők kerülünk hatalomra és teljesítik a Szovjetunió minden politikai, gazdasági, stb. követelését.) Így is történt: megfojtották a szépséges magyar demokráciát, 1947-ben megrendezték minden idők legmocskosabb előrehozott választását, 1948-ban – negyven évre – eldobolták a hazát. Kaptak érte „hatalmat”, villát, Intézeti Főigazgatóságot, egyetemi katedrát, Kossuth-díjat. Mások kitelepítést, B-listát, kényszermunkát, internálást; néhányan ezren: kötelet és golyót (esetleg injekciót). Se nemzeti gondolat nem lett, se demokrácia.
Ráment negyven évünk. Ráment a szellemünk, lelkünk, gerincünk. Így még húsz is. Már-már belenyugodtunk. De most eszmélünk. Ki kell szakadnunk, s ez súlyos sebek nélkül nem fog menni. Ki kell szakadnunk a kívülről vezérelt nemzetek közül, ki kell vívnunk saját helyünket. Mindent el fognak követni ez ellen. Zsákmánynak jók vagyunk. Senki ne hivatkozzon 1956-ra! A sírok nem nyílnak fel. Csak a folyószámlák maradtak. A tudatos eladósítás: Kádár-Gyurcsány: egyben egy. Boka csattan, hatalom felvillan. Magyarságból, szabadságbók kivetkőzöttek.
– Szanyi Tibi kijött? És a Feri? András, Pali? Tele az Andrássy út. Tüntetnek a demokráciáért. A patkányok ellen.
Tovább, tovább erkölcsön kívüliek hada. Lendületesen más a politika. A gyűlölet vihart kavar. Már Amerikában is, Brüsszelben is dagadnak a vitorlák. Veszélyben a zsákmány. Mi úgy hívjuk: haza. Megbélyegzik, megalázzák, kirabolják, miként 1918-ban, 1945-ben. Előbb a nemzetet, utóbb a demokráciát sebezték meg végzetesen a prédalesők és muszkavezetőik.
Mi most nem széledünk szét. Ha hibák történtek – kijavítjuk -, de a demokráciát és a nemzeti gondolatot együtt tartjuk. És együtt maradunk. S végre eljuttat minket igazunk az igazsághoz. Talán hajnalodik és nem Budapest ég.
Forrás: Magyar Nemzet – 2012. január 26.