December 6-a piros betűs ünnep a gyerekek számára és remek alkalom a karácsony előtti extra profit beszerzésére az áruházakban, bár a november eleje óta kint virító mikulások és a karácsonyi díszekbe öltöztetett plázafolyosók az ünnepek közeledtével egyre unalmasabbá válnak. Sajnos nem vagyok egyedül ezzel a lélektani folyamattal, hogy mire eljön a szenteste, addigra pokolba kívánom az összes piros, arany-és ezüstszínű gömböt.
Nemrég láttam egy dokumentumfilmet a Mikulás keletkezéséről, vagyis arról, hogy Szent Miklós, Myra püspöke hogyan transzformálódott az évszázadok alatt piros kabátos, Coca-Colát szürcsölő Santa Claus-zá. (Az érdeklődőknek a film címe: Mikulás legendái.) Azt hiszem, ha kvízt rendeznénk, hogy ki tudja az utca embere közül, ki is volt az igazi Mikulás, sokan elvéreznének. Talán még siralmasabb lenne a helyzet, mint annál a kvíznél, amikor Jézus születési helyét kellett megválaszolni. Bár ez ma már nem ciki, mert a népbutítás korában a tájékozottság és az általános műveltség nem része az élethez szükséges dolgoknak.
Végre decemberben járunk, az év utolsó hónapjában, amikor mindenkinek a készülődés jár az eszében és a szilveszteri buli. E hónap ambivalenciája sokféle érzésben megmutatkozik. Egyesek a hóesést várják – mint én – mások csak a hólapátolásra tudnak gondolni. Sokan már november közepétől a karácsonyi nagy zabálásról álmodoznak, mások előrelátóbbak és inkább az ünnepek utáni szuperdiétákat részesítik előnyben. Mindenki rohan, csengenek a pénztárgépek, ropognak az ajándéktáskák, mindenhonnan karácsonyi slágerek zúgnak a fejünkben. Csak egyvalami nem tud megszólalni ebben a nagy zajban: a szívünk. Nem leszünk megbocsátóbbak, nem leszünk könyörületesebbek nemhogy az idegenek, de még a saját családunk iránt sem. Két fogalom hiányzik ebből a hónapból a legjobban: az idő és a türelem.
Gyakran eszembe jutnak ilyenkor gyermekkorom mikulásemlékei, de egy gondolat csak ebben az évben fogalmazódott meg bennem: hogyhogy a felnőttek nem kapnak mikuláscsomagot? A gyerekek mindig kapnak, még akkor is, ha rosszak. Legalább egy pár virgácsot elgondolkodtatásul. De a felnőttek miért nem? Mintha a Mikulás jósága korhatárhoz lenne kötve, akárcsak a tévéműsorok. Mintha az önzetlen ajándékozás örömére csak a gyerekek lennének méltók. Persze mi is adunk egymásnak egy-egy csoki mikulást, de ez már közel sem olyan, mint amikor gyermekként szinte aludni sem tudtunk az izgalomtól, úgy lestük az ablakot. Talán pont ez az, ami hiányzik: a felnőttek nem várják a Mikulást. Nem hisznek a jóság megtestesülésében, az ajándékozás szívmelengető érzésében és nem utolsósorban nem pucolják meg a cipőiket. Pont a legfontosabbat felejtik el: a várakozás örömét. Amikor lélekben kell készülniük egy fontos eseményre.
A Mikulás és a kis Jézus érkezése is olyan, mint amikor egy gyermek érkezik a családba vagy egy régen látott vendég. Nem elég, ha a kisbaba pompás babaszobát kap plüssállatokkal és a vendég rogyásig megrakott asztalt. Fontos mindkettő, de ez csak a test számára jelent valamit. Ha a babához nem beszélünk, ha a vendéghez nem szólunk, akkor az egyik sírni kezd, a másik pedig megköszöni a vendéglátást, de nem jön legközelebb. És ilyenkor jön az emberi méltatlankodás: „De hát mi mindent megtettünk érte!”
A test múlandó, a lélek az, ami örök. Az ünnepek elmúlnak, de a várakozás öröme nem múlik el. A karácsonyi égők kialszanak, de a szívünk gyertyája tovább ég. A Mikulás minden évben meglátogat minket, valaki észreveszi, valaki nem. Néhányan beöltöznek nagy szakállba és piros kabátba, de nem erről ismerszik fel az igazi Mikulás. Ő nem lóg az erkélyekről, nem vedeli a kólát és nem jár félelmetes krampuszokkal. Ő láthatatlan köpenybe burkolódzik és a szívünkbe rejti a csomagját. Kinek édes dolgokat, kinek virgácsot, de mindenkinek ugyanazzal a jósággal, szelídséggel teszi bele és azzal a kimondatlan bizalommal, hogy „jövőre talán jobb leszel”.