A homokozóban eltöltött idő még az ártatlanság kora, de a kapcsolatok kiépítése már ekkor elkezdődik. A minap egy játszótéren keresztül sétálva egy ragyogóan szőke, babarcú kislányra lettem figyelmes. Játszótársa, egy öt év körüli fiúcska épp azzal volt elfoglalva, hogy mutató ujját a kislány egyik szemébe próbálta beszuszakolni.
A kislányon egy csipetnyi félelmet sem véltem felfedezni, másik szeme rezzenéstelenül nézett a barátjára és azt mondta:”cak nomd, cak nomd, mindjár kinn lesz”. Hát így kezdődnek a nagy szerelmek. És egyszer majd akár gyermekük is lehet. Csak nehogy félszemű legyen.
Sokszor az idősebb korosztály ismerkedési módszere is képes meglepetést okozni. Egy kávézó teraszán ülve megláttam egy gyönyörű lányt. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. Légiesen lépkedett, szinte lebegett. Gyönyörű, meleg barna szeme mély érzésvilágot sugárzott. Kecses kezével megigazította aranyló haját miközben halvány mosoly ült az arcán. Barátom, aki mellettem ült, lenyűgözve bámulta a lányt, majd leküzdve izgatottságát odaszáguldott. A lány megállt, mosolyogva nézett rá és hallgatta. Hogy a barátom mit mondott neki, azt nem tudom, mert sosem árulta el, de a lány, mint egy képzett harcművész úgy lefejelte, hogy azt még Bruce Lee is megirigyelhette volna… Ma már két gyerekük van és boldogan élnek. Úgy látszik a homokozós udvarlás a kor haladtával is beválik.
Az meg egyenesen szívmelengető, amikor látok két öreget a botjukba kapaszkodva, egymás kezét fogva mosolyogni, szemükben szeretettel és hálával….
A fenti példák, mai divatos szóval élve a társkapcsolatok siker történetei. De az emberiség nagy része magányos. Sokszor még azok is, akik párkapcsolatban élnek. És talán ez a legrosszabb. Vajon miért van olyan sok ember egyedül? Bolyongunk a világban, tesszük a dolgunkat, elvégezzük a napi rutint és közben nem találjuk a párunkat és egyúttal magunkat se. Elmegyünk egymás mellett, és legtöbben saját magunkkal sem vagyunk beszélőviszonyban.
Egyszer elszunyokáltam a fotelben. Álmomban egyszer csak csengettek. Feltápászkodtam és kinyitottam az ajtót. Ott álltam magammal szemben és nagy hévvel magyaráztam valamit, de nem értettem belőle egy kukkot se. Lehet, hogy így üzentem magamnak, de hiába.
Na de félre a tréfát, vajon mi az, ami két ember között megszüli a szeretet, szerelem, vagy barátság érzését? Azt mondják azokhoz vonzódunk, akikben meglátjuk azt, ami belőlünk hiányzik. Illetve megvan bennünk is, de annyira rejtve, hogy a másik ember nélkül nem találjuk. Hiszen ahogy a világot, úgy a másik embert is tekinthetjük tükörnek, ami hozzásegít az önmegismeréshez. Rengetegen költenek nagy pénzeket arra, hogy feltehessék a kérdést valakinek, mondjuk egy pszichológusnak, hogy “ki vagyok én?” Pedig csak figyelmesen körül kéne nézni a világban, mert mindenre ott vannak a válaszok. A madarak röptében, a szituációkban, a találkozásokban és egy másik ember szemvillanásában. Mindenben. És hiányos önismeretünket azzal tetézzük, hogy sokszor torzító szemüvegen át tekintünk a világba. Fáradtak, rosszkedvűek és enerváltak vagyunk, pedig ha képesek lennénk szeretni a világot és a másik embert, akkor világosság gyúlna a lelkünkben, mert a szeretet megismerő erő és csak általa láthatjuk meg a lényeget.
De az általunk teremtett világ gátol, mert a társadalmak, konvenciók, szabályok és szokások mind-mind programoznak bennünket. Miért van az, hogy egyfajta emberbe szeretek bele és nem másikba? “Mert kondicionáltságunk révén abba az előítéletekkel teli képbe vagyunk szerelmesek, melyet mi magunk alkottunk” – mondja DeMello. Tudat alatt pontos képünk van arról, hogy pontosan milyen típusú emberrel szeretnénk élni. De valóban őt keressük?
Nem, mert a szerelem, nem szeretet, hanem vágy, az az erosz és nem az igazi képet tárja elénk. A szeretet, amivé lassan a szerelem alakulhat, tisztán látó. és ha a szerelem alkotta téves képről kiderül, hogy nem igazi, hogy becsaptuk magunkat, akkor jön ismét a magány.
És ezt különböző módokon éljük meg. Vannak akik szenvedéssel és önsajnálattal eltelve hurcolják át magukat az életen. Aztán vannak, akik ideológiát gyártanak a magányhoz és mozgalmat szülnek belőle. Pár éve szinte divattá vált a szingliség.
Azt gondolom, kevés olyan ember van, aki valóban örömét leli az ilyen életmódban, de inkább boldogságot hazudik, mintsem bevallja, hogy rettenetesen szenved az egyedülléttől.
Vannak, akikből előtör a vadászszenvedély és tartalmatlan, rövid életű kapcsolatok tucatjain száguldanak át a keresés égisze alatt és lassan kiveszik belőlük a valódi érzelmekre való képesség.
Mások rátalálnak a manpság gombaként szaporodó társkereső oldalakra a neten. Az ismertebbek százezres nagyságrendű tagsággal rendelkeznek, ami számomra megdöbbentő. Statisztikák szerint manapság több, mint két millióra tehető ezeknek az oldalaknak a tagsága. Első nekifutásra az ember azt hinné, hogy ezek a vállalkozások sokat segíthetnek a párjukat keresőknek, mivel manapság nem könnyű ismerkedni. Ha valaki sem a munkahelyen, sem az utcán nem óhajt keresgélni, annak nem nagyon van hova mennie, hacsak nem a diszkós korosztályhoz tartozik, bár azt gondolom, hogy a fülsiketítő zajban, kicsit beszíva az alkoholtól, vagy egy kis opiát származéktól, nem igen születhetnek tartalmas, komoly kapcsolatok.
Egyszer viccelődve azt mondtam, hogy egy megoldás maradt: ha meglátok az utcán egy szimpatikus hölgyet, akkor elütöm, aztán hazaviszem ápolni.
Az ismerkedős helyek hiánya mellett növekvő problémát generál az internet. Egyre több embert ejt rabul a virtuális világ különböző célú felhasználása. Vannak egyszerűen net függők, vannak akik életét a számítógépes játékok uralják el és sokaknak a számítógép az egyetlen kommunikációs eszköz még akkor is, ha esetleg mindössze 10 méter választja el beszélgető partnerétől.
Nincsenek már nagy “összeröffenések” ahol megbeszéltük a világ dolgait, az összeszokott társaságok lassan széthullanak. Nincsenek már olyan helyek, mint mondjuk régen az Egyetem presszó, ahova be lehetett “tévedni” és beszélgetésbe lehetett elegyedni érdekes, idegen emberekkel. És ez természetes volt. Egyik este betértem egy kávéra. Egy hosszúhajú fiatal srác fejtegette éppen a világ dolgait. Érdekes dolgokat mondott, így kíváncsi lettem rá és amikor befejezte a monológját, megkérdeztem:
-Ki vagy Te? – hosszan nézett rám, majd így szólt:
-Nem ismered meg Isten arcát? – ez bolond, gondoltam, de hazafelé menet elgondolkodtam. Igaza van. Nem ismerjük fel egymásban az Isteni szikrát és nem ismerjük egymást hétköznapi módon sem. Sőt odáig jutottunk, hogy már nem is akarjuk.
Ezek után kíváncsivá tett a társkeresők világa. Vajon ők segítenek áttörni falainkat? Így ellátogattam néhány ilyen oldalra. Én nem állítom, hogy ezen az úton senki nem fogja megtalálni a szerelmet, de nagy csalódás volt számomra betekinteni ebbe a világba. Kis túlzással a hiúság és hazugság vásárán találtam magam. Először is azt tapasztaltam, hogy a hirdető hölgyek bemutatkozó írásai sok esetben kisértetéjesen hasonlítanak egymásra. Mintha saját gondolatok helyett egymást másolnák. Ha ennyi sportos, olvasni és színházba járni szerető, szinte minden iránt érdeklődő, művelt, idegen kultúrák iránt érdeklődő, toleráns és szeretetet adni tudó nő élne ebben az országban, akkor mi lennénk Európa legműveltebb, legegészségesebb országa. Maga a kánaán. No de ezt még megbocsájtanám, hiszen mindenki a legszimpatikusabb, legvonzóbb oldalát szeretné mutatni, még ha egy kicsi szépít is.
De az már túl lépi nálam a határt, aki nem a saját képét teszi fel az oldalra, aki az érettségi tabló képével akar hódítani, aki a 160 centijével és 85 kilójával átlagos testalakatúnak vallja magát. Aki a telefonban 37 évesként mutatkozik be, de a végén kiderül, hogy 47.
Azt kellett tapasztalnom, hogy még annyira sem vagyunk őszinték egymással és talán magunkkal sem, hogy vállaljuk azt, akik vagyunk. Viszont elvárások aztán vannak dögivel.
Vajon mire számítanak azok, akik hamis képet festenek magukról? Nem fogom észre venni, hogy ha a fiatalosnak mondott hölgy járókerettel érkezik, vagy ha a magát modell alkatúnak vallott lány valójában szumo birkózó? Arról nem is beszélve, hogy milyen kapcsolatot remél az, aki hazugságokkal kezdi az ismerkedést? Most csak a nőkről beszéltem, mert a férfiak oldalait nem látogattam meg, de sejtem, hogy mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Azt hiszem ez a mondás illik ide.
Végezetül azt se felejtsük el, hogy a szeretet nem a birtoklásról szól, hanem kiegészülésről. Peter Orbán erről azt gondolja: “Mindenki vágya, hogy ne egyedül kelljen járni az útját. De ha valaki a saját útján jár, akkor nem járhat a tiéden. Még sosem jártál senkivel ugyanazon az úton. Előfordul néha, hogy két út szorosan egymás mellett vezet. Csak egy kis fûsáv választja el ôket. De valójában két különbözô útról van szó. Csak egy ideig egymás mellett futnak. Senki sem adhatja fel a saját útját a másikéért.”
És most jön a legfontosabb. Ha mégis sikerül megtalálnunk azt, akivel egy darabig ugyanazon az ösvényen megyünk egymás kezét fogva, meg kell tanulnunk nem korlátozni egymást. Tiszteletben tartani a másik szabadságát, mert nem szabad, hogy birtokos viszonyra épüljön egy kapcsolat, mert az katasztrófához vezet. És azt is meg kell tanulnunk, hogy egy harmonikus, boldog kapcsolat kialakításáért és megőrzéséért minden egyes nap, minden egyes percében meg kell dolgoznunk. Odafigyeléssel, toleranciával, törődéssel és szeretettel. És meg kell tanulnunk kitárulkozni. De mindez szinte megoldhatatlanul nehéz mai fejünkkel, lelkünkkel. A szeretet egyik legföbb akadálya a félelem és semmitől sem félünk jobban, mint a félelemtől. Ha az ember szeret, akkor megnyílik a másik felé és ez sebezhetővé teszi. Ettől sokan félnek és nem mernek szeretni. A szeretet ára a sebezhetőség. De a szeretet az ember tápláléka: a szer, ami etet. Ezek hiányában minden kapcsolat előbb, utóbb zátonyra fut, vagy két megtört, kiégett, közönyös, szomorú ember rója tovább az útját értelmetlen összezártságban. Ma a tedd, vedd és edd meg világát éljük: dolgozz, hogy meg tudd vásárolni, fogyaszd el és vegyél másikat! Sajnos, ez a mentalitás átment az emberi kapcsolatokba is: tárgyként kezeljük a személyeket. A párok tagjai nem küzdenek a kapcsolatért, ha az problémássá válik, elhagyják egymást és másik embert keresnek. Nagyon fontos lenne, hogy kifejezzék szeretetüket (amire a kisfiúkat már eleve nem tanítják meg), elkötelezzék magukat és felelősséget vállaljanak egymásért.
“Általában a másoktól való érzelmi függés révén igyekszünk gyógyítani a magányosságunkat, de így nem talál ránk a gyógyerő.
Vissza a természethez a realitáshoz.
Ha sikerül megmaradnod a magányban, akkor a sivatag hirtelen a szeretet virágzó mezejévé fog válni.
Gyulai Gaál Krisztián
dolgokazéletben@gmail.com – ha vitázni, véleményt mondani, vagy csak beszélgetni lenne kedve, szívesen várom jelentkezését.