A német kormány jóváhagyásával Annalena Baerbock külügyminiszter a minisztérium diplomáciai tárgyalóterméből eltávolíttatta a Bismarckot ábrázoló festményt. A termet, amely eddig a külügyi hivatalt megteremtő első német külügyminiszter nevét viselte, Bismarck-teremről a „Német egység” termévé nevezték át.
A 19. század egyik legkiemelkedőbb európai államférfija, a német történelem talán legikonikusabb alakja Otto von Bismarck (1815–1898). Nincs olyan falu, város, ahol ne állítottak volna szobrot, emlékművet a Vaskancellárnak, ahol ne lenne róla elnevezett utca, tér, épület. Mert ő tette naggyá Németországot, a sok kis államot egyesítve ő hozta létre a második Német Császárságot, a gazdaságilag és katonailag is egységes német nagyhatalmat. Ha kellett, akár vérrel és vassal, háborúkkal megspékelve. Tekintélyes birodalomhoz dukált a gyarmat, ezért a kor szellemét követve elfoglaltak vagy két és fél millió négyzetkilométer még nem gyarmatosított területet a világban. Azt, amit az angolok és a franciák meghagytak nekik. Betették a lábukat Kelet- és Nyugat-Afrikába, sőt a pápuák országába is, ahol a mai napig szigetcsoport és tenger őrzi Bismarck nevét.
A közoktatás és felsőoktatás racionalizálása, a szociális és nyugdíjbiztosítás bevezetése, reformok sora és a gyümölcsöző külpolitika mind-mind Bismarck érdeme. Az utókor hálával emlékezett meg róla. Mostanáig. Mert amióta a progresszív mozgalmak (#metoo, woke, cancel culture, LMBTQ+) megjelentek Németországban, azóta útban van a következetes, szigorú és rendpárti birodalomszervező. Kiderült róla, amit mindig sejtettünk, hogy Bismarck fehér, keresztény, hímsoviniszta alak volt, és junker származása sem jó ajánlólevél napjainkban. A Vaskancellár szellemétől való politikai elhatárolódás jó ideje tart, a mai Németország nem érthet egyet a bismarcki politikával, csak hagyományápolásból tűrték meg jelenlétét a kollektív emlékezetben. Érdemeit felül kell vizsgálni! És most vizsgálják, például Hamburgban, ahol az egykori budapesti Sztálin-szobornál kétszer nagyobb Bismarck-szobor van útjában az ottani vörös–zöld városvezetésnek. Szerencsére a szobor olyan óriási, hogy nemigen lehet elmozdítani a helyéről.
Sokkal könnyebb a helyzet például a festményekkel. Úgy három éve, a Merkel-kormány szocialista államminiszter asszonya meghívta barátnőit egy partira a külügyminisztériumba. Sétálgattak a folyosón, és a falakról talán kicsit öntelten, nőket lenéző mosollyal, a valaha volt férfi külügyminiszterek, államférfiak képei bámultak rájuk. Csupa férfi! Meg kell szüntetni a férfiak uralmát a diplomáciában, be kell vezetni a női kvótát, mondta a politikusnő pohárköszöntőjében. Sok még itt a tennivalónk!
És lám máris örvendhetünk az első német női külügyminiszternek, a zöld ugróasztalbajnok Annalena Baerbocknak. Őt igen irritálta, hogy a minisztérium nagy tárgyalótermét – ahová, ha Berlinben van, minden nap be kell térnie –, Bismarck-teremnek hívják. Ráadásul az ő helyével szemben van a Vaskancellárt ábrázoló festmény, és ha felnéz a laptopjáról, tekintete beleütközik a nagy előd szigorú, számonkérő tekintetébe. Így aztán az X generáció határtalan önbizalmával eltávolíttatta a portrét, a termet pedig a „Német egység” termévé nevezte át. Az ilyesmi egyáltalán nem okoz problémát Baerbocknak, kivitette ő már az ötszázéves keresztet is a münsteri városháza terméből, nehogy a G7 résztvevőinek érzékenységét zavarja.
Pedig nem kellene Annalena Baerbocknak annyira félnie Bismarcktól, hiszen a Vaskancellár is volt egyszer fiatal. Szerette a nőket, szerette a jó férfitársaságot, a közös italozást. A maga korában igazán renitens ifjúnak számított. Három szemeszteren át tanult jogot a göttingeni egyetemen, és gyakori vendége volt a karcernek, azaz az egyetemi fogdának, ahova a rendzavaró diákokat időről időre bezárták. Bismarcknak köszönhetően ma a karcer az egyik leglátogatottabb emlékhely a városban, korabeli diáksapkás vidám arca visszaköszön a diákfogda meszelt faláról. A helyi kollektív emlékezet szerint egyszer, egy átmulatott éjszaka után fogadásból pucéran keresztüllovagolt Göttingenen. Ezt már nem úszhatta meg sima elzárással, kitiltották a városból. A városfalon kívül bérelt ezután házat magának, ma ez a helyi Bismarck-emlékmúzeum. Göttingen eddig rendkívül büszke volt legnevesebb diákjára, két kilátótornyot is építettek a tiszteletére. Ha a Bismarck-ellenes eltörlési kultúra felüti a fejét a városban, vajon hogyan fognak reagálni a helyiek?
Mert most áll a bál Németországban, minden jóérzésű német tiltakozik Bismarck eltávolítása ellen. Hiszen Bismarck olyan nekik, mint nekünk Széchenyi István. Bár, ha jól emlékszem, a legnagyobb magyart is szerették volna hol az osztrákok, hol a kommunisták elfeledtetni. Amint a vörösök, úgy most a zöldek nem vesznek tudomást a történelemről, és minden ellen harcolnak, ami nem illik bele a saját világképükbe. Vagy ahogy a Bismarck-család fogalmazza: nincs német történelemtudatuk.
A felháborodási hullám során sok minden napvilágra került. Például a vörös–vörös–zöld – a választási csalások sorozata miatt pillanatnyilag illegitim – berlini szenátus tervezete az utcák átnevezéséről. Többszáz utca nevének megváltoztatása van napirenden, vagy azért, mert a névadó személye valamilyen módon kötődik a német imperializmushoz, a nácizmushoz, vagy nem felel meg a woke-ideológia szellemének. Újabban a nagy oroszokról elnevezett utcanevek is szúrják az ukrán szabadságért aggódó haladárok szemét.
Déjà vu, mi itt a Kárpát-medencében átéltünk már hasonlókat. Voltak hangzatos jelszavak, volt szoboreltávolítás, utca- és intézményátnevezés, keresztelő helyett névadóünnepség, karácsony helyett fenyőfaünnep. Volt identitás alapú megbélyegzés, racizás, vagyonelkobzás és kitelepítés. Egy nép ideológiai megerőszakolása és kultúrájának megsemmisítési kísérlete. Csak akkor vörösbe, most meg zöldbe van csomagolva az ideológia.
Rab Irén
történész
Forrás: Magyar Hírlap