“Hívogató szem, és mégis csupa ártatlanság.” (Cassio, II. felv, 3. szín, 389.)
Helen Gardner szerint, Shakespeare összes tragédiája közül, az Othello, a velencei mór (1603-1604) bővelkedik leginkább szépségben, mely szóképei utánozhatatlan költőisége a “tökéletes megfogalmazások” valamint az “egyenletes ritmus” révén jutnak kifejezésre. Ugyanakkor különleges intellektuális szépséggel is rendelkezik, mely a felek közötti harmóniából fakad. Ezt csak fokozza az a morális szépség, mely Desdemona figurájából árad. “Szinte azonnali tetszést vált ki a képzeletünkben alakja, és az általa megtestesített szerelem, ha moralitásról elmélkedünk.” (Helen Gardner, The Noble Moor, 16.)
Desdemona a női szabadság kiteljesedését jeleníti meg Shakespeare-nél, általa nem a megszokott passzív női karaktert, hanem egy olyan proto emancipált figurát mutat be a drámaíró, aki tudatos, érett, szép és erényes, vállalja a harcot a szerelméért és mindvégig megtartja klasszikus jegyeit, nem válik abszurddá még férje abszurd méreteket öltő féltékenysége hatására sem.
Apja így jellemzi őt, az I. felv, 3. színében (371.):
Oly félénk leány volt,
Halk, szelíd lelkü, elpirult a vágy
Gondolatára! S természet, haza,
Kor, tisztesség és minden ellenére
Szeretné azt, kit retteg nézni is!
Brabantio: A maiden never bold,
Of spirit so still and quiet that her motion
Blushed at herself, and she, in spite of nature,
Of years, of country, credit, everything,
To fall in love with what she feared to look on?
(Othello, Arden Complete, 1.3. l: 95-100. p. 947.)
A látszólagos “tökély”, az a lány, akit ő felnevelt és oltalmazott, hűtlen árulást követ el ellene: titokban férjhez megy. “Egek! Vér-árulás! De hogy szökött meg?/ Apák ne szín szerint ítéljetek,/ a lányotok szívéről” (I. felv. I. szín, 365.) “ O heaven, how got she out? O treason of the blood!/ –Fathers, from hence trust not your daughters’/ minds/ By what you see them act.” (Othello, The Arden Complete, 1.1. l: 167-169. p. 944.)
Nemcsak az apának a lánya általi elárulása ez a “vér árulás”, de a “rend és rang” elvű házasságokhoz szokott, a kulturális különbözőséget, az idegenséget (faj, bőrszín), kizáró, osztály és vallási előítéletek konvencióira épülő társadalomé is. Brabantio szavaival: “Ha ez így megy megtorlatlanul, pogány és jobbágy lessz rajtunk az úr.” (I felv, I szín, 365.) Tulajdonképpen ez a véleménye a velencei uralkodó osztálynak a mórról, akivel tehetsége és hadvezéri képeségei miatt, kénytelenek közvetlen kapcsolatba kerülni. “Nem dobhatják félre” (I.felv, I. kép, 365.), mivel szükségük van rá. Az árulás büntetést von maga után. Ilyen értelemben Desdemona halála elkerülhetetlen.
Othello, aki “emberileg kimagasló egyéniség, de fizikailag és kulturálisan is idegen a társadalomban, ahol élni és érvényesülni akar, csak olyan örök emberi értékeket ismer el, mint a szerelem és a hűség”. (G. M. Matthews, Othello és az emberi méltóság, 1974.) Mivel mindketten ezen emberi értékeket helyezik előtérbe, az őket megalázó konvenciókkal szemben, elszigetelődnek, kiszolgáltatottakká, a társadalom játékszereivé válnak.
Desdemona identitását keresve, fontos kitérni Judith Butler Problémás nem című munkájára, ahol közérthetően leírja a férfi és a női identitás közötti különbséget: “ A maszkulinitást az elmével, a feminitást a testtel összekötő kulturális asszociációk jól dokumentáltak a filozófia és feminizmus területén.” Ezt követően összefoglalja a jelentősebb feministák elméletét az identitással kapcsolatban:
Beauvoir elítéli a női test férfi diskurzusokon belüli jelölt mivoltát, amely által a férfitest egybemosódva az egyetemessel, jelöletlen marad. Irigaray világosan állítja, hogy mind a jelölő, mind a jelölt fennmarad a férfias jelölési módban, amelyben a női test, úgy ahogy van, “le van írva” a jelölendő területről. Poszthegeliánus terminológiával élve, a nő “ki van húzva”, de nincs megtartva. Irigaray olvasatában Beauvoir állítása, miszerint a nő bilógiai nem, ellentétbe fordul, s azt jelenti, hogy a nő nem az a bilógiai nem, aminek nevezik, hanem inkább a férfi biológiai nem encore (és en corps), másság módján parádézva.
Mindezt lefordítva Shakespearerre, Desdemona önazonossága szilárd, mind testiségében mind pedig lelkiségében hordozza azokat a jegyeket, melyek őt egy igazán teljes értékű nővé teszik. Identitása nem problematikus. Ő a legmagabiztosabb nő a négy nagytragédiában, benne látszik a szabadság iránti vágy, a nőiség kiteljesedésére irányuló küzdelem, és a beteljesült szerelem. Ugyanakkor testi jegyei is kiemelik őt a többi nő közül, szépségével már külsőségeiben is teljes értékű nő.
Desdemona és Othello házassága ugyan szilárdnak tűnik, mert a kölcsönös tiszteletre és az igaz szerelemre épül, de környezetük nyomására fokozatosan klausztrofóbikussá válik, az elszigeteltség, és körülzártság kerül előtérbe: kiderül a kapcsolatukról, hogy törékeny és törékenységében elpusztul. Desdemona érzelmi zártságból való kitörési kísérlete még nagyobb zártságot hoz létre, melyet az abszurd teremt azzal, hogy kezd beáramlani életébe, eddigi konszolidált világának megrepedezett falain keresztül. Othello egyre bizalmatlanabbá válik, egyre ridegebbé és számonkérővé vele szemben, mind szóhasználatában mind pedig tetteiben az abszurd útját választva.
Az apának nyilvánvalóan idegen a helyzet, hogy felismerje leánya nem gyermek többé és már nem tartozik a fennhatósága alá. Ez a felismerés párosul azon aggodalmával, hogy éppen a mórt választotta, azt az embert, aki nem pusztán korosabb nála, de más vallású, és feltehetően más értékrendű is.
Csak nyomorék s idétlen agy hiszi,
Hogy ekkorát tévedhet a tökély,
A természet törvénye ellen, itt a
Pokol furfangos praktikáira
Kell gyanakodnunk– mondja (371.)
It is a judgement maimed and most imperfect
That will confess perfection so could err
Against all rules of nature, and must be driven
To find out practices of cunning hell
Why this should be.
(Othello, The Arden Complete, 1.3, l: 100-104. p. 947.)
Az angyali kép összetörik és helyette a szenvedély és az érzékiség kerül előtérbe. Nem véletlenül mondja Kott (Kortársunk Shakespeare, 1965.), hogy az “erotika Desdemona hivatása és öröme” (Kott, im: 139). Ezzel viszont nem értek egyet, hogy Kott a szexualitás függvényében értékeli az egész darabot, ráadásul erős túlzás Desdemonát pusztán szexusában értékelni, hiszen ő nem él testi adottságaival, számára a férje szerelme az egyetlen olyan erő, mely köré centralizálódik egész élete, szépsége, érzékisége másodlagos.
Azt nem tudjuk, hogy Desdemona átalakulása mikor történt, akkor amikor igent mondott a mórnak még a dráma kezdete előtt, vagy később, de annyi bizonyos, hogy a szende szűz helyett, egy már felnőtt, értékítélettel rendelkező, tartásos nő jelenik meg a Tanács előtt.
Desdemona szimbólummá válik a darab folyamán: a szabad választás igényének szimbóluma, messze megelőzve korát. Tettének egyenes következménye a bukás, vagyis a halál. Kitörési kísérlete a férfi- centralizált, hagyományok és dogma világából a női lélek egy olyan szegmensét hozza a felszínre, ami Shakespeare-nél jelenik meg először. “Szívemet uram, mélyebb valója vette meg.” (I felv. III. szín, 375.) “ My heart’s subdued/ Even to the very quality of my lord:” (Othello, The Arden Complete, 1.3. l: 252-253. p. 948.) Az emberi értéket, a lelki karizmát fontosabbnak tartja, mint a bőrszínt, vagy a Velence-kívüliséget. Ezért is tartja őt Marjorie Garber “harcos amazonnak”. (Shakespeare After All: 589.) Tudja, mit akar, s ezt nyíltan és őszintén meg is fogalmazza. Saját döntése szerint cselekszik. Szerelme a felszabadult, az önmagát felszabadító nő érzelme, melynek hangot ad eképpen:
Hogy szeretem a mórt és véle vágyom
Élni, ezt szenvedélyem harsonázza
És sorsom vihara; a szívemet
Uram mélyebb valója vette meg;
Én a lelkében láttam csak az arcát,
És lelkemet és sorsomat a hőshöz
És diadalmas híréhez kötöttem.
S ha itthon kell maradnom, jó urak,
Mint békés porszemnek, s ő hadba száll,
Vágyam értelmét raboljátok el,
S míg messze jár kínlódva cipelem majd
Súlyos napjaim. Hadd kövessem őt.
That I did love the Moor to live with him
My downright violence and scorn of fortunes
May trumpet to the world. My heart’s subdued
Even to the very quality of my lord:
I saw Othello’s visage in his mind,
And to his honours and his valiant parts
Did I my soul and fortunes consecrate,
So that, dear lords, if I be left behind,
A moth of peace, and he go to the war,
The rites for which I love him are bereft me,
And I heavy interim shall support
By his dear absence. Let me go with him.
(Othello, The Arden Complete. 1.3. l: 250-261. p. 948.)
Egyszerű stílusa implicit azt mutatja, hogy egyenlőnek tartja magát a Tanáccsal, akihez beszél. Nyugodt, kimért szavakat használ. Beszéde nem puszta szónoklat: arra a döntésre hívja fel a figyelmet, amit már meghozott: a szerelmet választotta a konvenciók és a szenvedély közül. Marvin Rosenberg szavaival: “Mikor szerelmének ad hangot egyenes és szilárd, nem egy passzív baba és nem keres maga számára menedéket a megtévesztés által.” Desdemona cselekedetei és figurájának nyelvezete hasonlít más shakespeare-i karakterekhez (Júlia, Rosalinda), akik ugyanilyen választás elé kerülnek apjuk háza és szerelmük között. Ahogy Marjorie Garber pontosan megfogalmazza, mégis Desdemona az, aki a legegyenesebben és legegyértelműbben ad ennek hangot.
Apám, a tartozásom itt megoszlik:
Hozzád köt élet és neveltetés;
Élet s nevelés tisztelnem tanít
Téged; lányod vagyok s ezért te vagy
Parancsolóm; de itt van férjem is,
És ahogy téged anyám követett,
Előbbre téve férjét, mint az apját,
Kimondom: úgy követem én a mort,
Az uramat.
My noble father
I do perceive here a divided duty.
To you I am bound for life and education:
My life and education both do learn me
How to respect you, you are the lord of duty,
I am hitherto your daughter. But here’s my husband:
And so much duty as my mother showed
To you, preferring you before her father,
So much I challenge that I may profess
Due to the Moor my lord.
(Othello, The Arden Complete 1.3. l: 180-189. p. 948.)
Ha összehasonlítjuk Cordélia szavaival, láthatjuk, hogy Desdemona egy Cordéliához hasonló karakter, ám sokkal céltudatosabb, határozottabb és érettebb.
Jó uram!
Nemzőm vagy, fölneveltél és szerettél.
A tartozást én úgy rovom le, mint
Illik s méltó: szeretlek, engedelmes
Vagyok, tisztellek mindenek fölött.
…
És ha egykor
Tán férjhez mennék, akkor az, kivel
Jegyet váltottam, bírni fogja fél
Szerelmem, gondom s tartozásomat,
Úgy, mint nénéim, hogy csupán atyámat
Szeressem, férjhez nem megyek.
Cordéliában az apja iránti tisztelet és szeretet talán erősebb is, mint Desdemonában. Desdemona, önálló nőként nem pusztán másként vélekedik a világról, mint a többi velencei nő, de bátrabb is, mert felvállal egy olyan házasságot, mely sem apja, sem a tanult, beidegződött gondolkodásmód szerint nem vet rá jó fényt.
Giovanni Battista Giraldi Cyntio Hecatommitti, Száz mese, regegyűjteményében, mely az Othello fő forrása, és amit Shakespeare tovább fejlesztett, az egyetlen megnevezett szereplő Desdemona, kinek neve görögül “szerencsétlent”, olaszul pedig, “démontalant” jelent. A többi figura általánosságban van megnevezve, úgy mint: kapitány, a mór, vagy zászlós. Giraldi erkölcsi mondanivalóját Desdemona által fejezte ki.
Mint már említettük, az Othello első kvartó kiadása, A velencei mór, Othello tragédiája, (The Tragedy of Othello, the Moor of Venice), 1622-re datálódik. Az első folio kiadás pedig, 1632-ben történt. “My heart’s subdued/ Even to the utmost pleasure of my lord.”Az “utmost pleasure”-t sokan szexuális élvezetnek értették, ezért az egy évvel később kiadott folio változat az elterjedtebb, melyben az áll: “Even to the very quality of my Lord”- 1.3. lines: 250-254 ( Othello 1.3. id: p. 948.) Richard Proudfoot, a The Arden Shakespeare Complete Works szerkesztője is ezt a tiszta, klasszikus változatot használta. Magyar fordításban: “a szívemet uram mélyebb valója vette meg.”
Marjorie Garber az Othello és Desdemona között dúló hatalmas szenvedélyt, egy mindent elsöprő viharhoz hasonlítja, mely a figurák külső és belső vándorlásának állandó kísérője.
A vihar bemutatása az Othelloban […] olyan kényszerítő erejű, mint az ő féltékeny haragja, valamint az utolsó jelenetben a következő sor is: “Itt van a vándorlásom vége, itt vagyok otthon […] Ezekben az esetekben a nyelvezet alárendelt a belső vándorlásának valamint a külső viharnak. Áttekintve Othello üdvözlését, amikor a feleségét megszólítja Cipruson: “Ó én fényes harcosom!”, megállapíthatjuk, hogy nagyon is nagy vonzalomról tesz tanúbizonyságot, és le van nyűgözve, de az oxymoron, a célzás az amazoni Desdemonára hamar véget ér a polgárháború hideg nyelvezetével.[…] “Ha meghalni kéne, Most lenne a legboldogabb a halál” (2.I. 186-187), mert ironikusan ugyan, ez lesz az utolsó igazán boldog momentum, amit mindketten élvezhetnek. Az általánosan és mindenek fölött jelen lévő hangsúly a halálon van, s így ez a szó mindig tevékenyen meg is mozdul Shakespeare szerelmi taragédiáiban, különösen az Othelloban, ahol a szexuális falánkság külön van választva az érdek által, a háború valamint a polgári kötelesség érdeke által, és ahol a szerelmesek végül is mindketten meghalnak egy olyan ágyban, melyet a nászi ágyneművel vetettek meg.
Marjorie Garber Desdemonát nem csupán harcos amazonnak láttatja, de korábban, tanulmánya elején (589 old) Ciprus ladyjeként mutatja be, olyan nőként aki vetekszik Aphrodité szépségével: “Venus was thought to be not only the beautiful god of love, but also a protectress of sailors and a war goddess.” Tehát a vénuszi szépség és szerelem megtestesítője Desdemona, aki ugyanakkor dicső harcos is, nem pusztán Othello szemében, de ha Vénuszként interpretáljuk, akkor nőiségében is, mivel Vénusz valójában a harc istennője is volt, Marssal együtt, aki a hadisten.
“Desdemona két vagy négy évvel lehet idősebb, mint Júlia, Ophéliával egykorú”—véli Jan Kott, és így folytatja:
De sokkal inkább nő, mint azok ketten. Heinének igaza volt abban, hogy Desdemona egyszerre szófogadó és önfejű. Szófogadó, de csak addig a határig, ahol a szenvedély kezdődik. [ …] A legérzékibb Shakespeare összes nőalakja közül [… ]Még csak nem is tudja, hogy a puszta jelenléte is nyugtalanít, hogy már a puszta jelenlétével is ígér.[…] hűséges, de van benne valami szajhaszerű. A lehetőségeiben. Nem in actu, hanem in potentia. Még Jago és Cassio is méltatja szépségét:
Cassio: Igazán csodálatos asszony.
Jago: És biztosíthatlak róla, csupa tűz.
Cassio: Igen, tökéletesen üde és finom teremtés.
Jago: Micsoda szeme van! Mintha csak biztatná az embert.
Cassio: Hívogató szem és mégis csupa ártatlanság.
Jago: S a beszéde nem olyan, mint valami szerelmi riadó?
Cassio: Desdemona maga a tökéletesség.
Cassio: She is the most exquisite lady.
Iago: And I’ll warrant her full of game.
Cassio: Indeed she’s a most fresh and delicate creature.
Iago: What an eye she has! methinks it sounds a parley
to provocation.
Cassio: An inviting eye, and yet methinks right modest.
Iago: And when she speaks is it not an alarum to love?
Cassio: She is indeed perfection.
(Othello, The Arden Complete, 2.3. l: 18-25. p. 953)
A nőiség paradoxona: a tűz és a csend, a csábítás és az ártatlanság, maga a csoda.
Desdemona az első éjszakától kezdve szeretőnek és feleségnek érezte magát. (…) Az erotika Desdemona hivatása és öröme; az erotika és a szerelem, az erotika és Othello egy és ugyanaz. Desdemona Érosza világos; Othello számára Érosz kelepce. Mintha az első éjszaka után utat vesztett volna a sötétségben, amelyben nem lehet a szerelmet elválasztani a féltékenységtől, a megkívánást az undortól. Minél hevesebben feledkezik bele Desdemona a szerelembe, annál szajhábbnak látja őt Othello, volt, jelenlegi, vagy leendő szajhának. Minél inkább vágyakozik, minél jobban szeretkezik, annál könnyebben hiszi el a férje, hogy megcsalhatja, vagy már meg is csalta.
Szerelmének áldozataként, saját szenvedélyének csapdájában Desdemona is átalakul, de mindvégig megtartja karakterének klasszikus jegyeit, a körülötte abszurddá váló világ közepette is. Desdemona csúcsmomentuma a Tanáccsal való szembeszállás. A csúcsról viszont nem lehet feljebb menni, csak lezuhanni. Olyan, mint egy kötéltáncos, aki az abszurd szakadéka fölött egyensúlyoz. Nem zuhan le, de mozgása lineárissá válik. Úgy tűnik, a “harcos amazonból” ugyanolyan nővé válik, mint azon társadalom tagjai, ami ellen harcolt. Amennyire ellentmond a Tanácsnak, paradox mód később épp annyira veti alá magát, teljes valóját Othellónak, akivel szemben soha nem lázad, engedelmes és szófogadó, eltűri durvaságait szóban és tettben egyaránt, mindig talál mentséget férje viselkedésére. Desdemona tulajdonképpen a nő gondolkodás- és cselekvésbéli felszabadulásáért harcol, és amikor azt elnyeri, önként visszasüllyed abba a helyzetbe, amiből ki akart törni.
Ciprusi létüket úgy is meghatározhatjuk, mint a mézeshetek utáni állapotot, amikor még dúl ugyan a szerelem, de más tartalom is bele kellene kerüljön közös életükbe. Viszont kiderül, hogy nincs ilyen. Nem tudunk közös tervről, melynek megvalósítására kellene törekedni, sem pedig olyan helyzetről, mely vizsgáztatná mindkét felet az egymásért való kiállásból, illetve egymás szükségszerű támogatásából.
Olyan mintha Shakespeare azért írta volna meg figuráját, hogy a féltékenység természetrajzát fel tudja mutatni, amit az őrültségig fokoz, és ehhez elég egy pusztán elejtett zsebkendő. Desdemona jellemábrázolásának klasszikus vonásai mindvégig megmaradnak, nem süllyednek bele az abszurdba, csak harcos amazoni mivoltát veszíti el, önnön szexualitásának csapdájában.
Othelloval nem az a baj, hogy mór, hanem az, hogy királyi származása ellenére, ő maga alacsonyabb rendűnek tartja önmagát a velenceiekkel szemben, tehát lelkében fekete, ami súlyosabb bélyeg, mint bőre színe a társadalom szemében. Ez magyarázza a Jago kezében való eszközzé válását is. Lelke mélyén nem hiszi, hogy a szépség, a tökély formájában megjelenő Desdemona valóban szeretheti őt, és nem csalja meg. Desdemona Othello legsebezhetőbb pontja, melyre Jago rátapint, és ki is használja, hogy tönkretegye. Ian Smith mondja 2016-ban megjelent tanulmányában a következőket:
“Othello zavart gyónása arról, hogy ő fekete egyfajta stigmája identitásának, mely egyszersmind egybe esik Jago egyre növekvő magabiztosságával, mellyel kontroll alatt tartja áldozatának önreflexióját és saját magáról kialakított képét. Így erősödik meg a dinamikája annak az erőnek, mely a fehér uralom és az etnicizált feketeség között van és mely ledegradálja a fekete embereket a szociális interakciók minden szintjén. Kétféle etnikai taktikát dramatizál a darab: az egyik explicit és direkt, a másik elbújtatott és láthatatlan—mely az etnikai agresszió komplementáris formájaként lép működésbe.”
Itt Smith arra a kettőségre utalhat, mely a direkt, látható rasszista hozzáállás és az Othellóban zajló belső, szétziláló erők között feszül. Az első, mivel a külvilágból jön érthető és lehet ellene harcolni, a másik erő mivel Othellót belülről mozgatja, belső energiáit emészti fel, és önmagát devalválja önmaga számára, nem meghatározható, olyan pszychés erő, ami a főhőst állandó nyomás alatt tartja, nem engedi őt szerelemben élni, örökös féltékenységgel s bizonytalansággal jár.
Ilyen összefüggésben Desdemona kiszorul a házasságából, az nem válik védő burokká számára, hanem maga lesz a harctér: Othellóért, Othellóval meg kell küzdenie. E küzdelemben azonban nem elég a szépség és a tisztesség, mivel nincsenek kiegyensúlyozva az erőviszonyok: Othelló már előre eldöntötte, hogy nem hisz társának, hogy Desdemona szenvedélye hazug. A desdemonai szenvedély paradox mód minél jobban lángol, férje annál vétkesebbnek látja.
E tiszta lap, e szép könyv arra jó csak,
Hogy ringyót írjanak rá? Mi a bűnöd?
A bűnöd? Ó, te utcasarki dög!
Kohóvá gyúlna arcom, s a szemérem
Hamuvá égne benne, hogyha csak
Szólnék is tetteidről. Mi a bűnöd?
Utálkozik az ég, pillog a hold
S a szajha szél, mely váltig szórja csókját,
A hold üres tárnáin kujtorog,
Csak hogy ne hallja. Még hogy mi a bűnöd?
Pimasz lotyó!
Was this fair paper, this most goodly book
Made to write ‘whore’ upon? What committed!
Committed? O thou public commoner!
I should make very forges of my cheeks
That would to cinders burn up modesty
Did I but speak thy deeds. What committed!
Heaven stops the nose at it, and the moon winks,
The bawdy wind that kisses all it meets
Is hushed within the hollow mine of earth
And will not hear’t. What committed!
Impudent strumpet!
(Othello, The Arden Complete 4.2. l: 72-82. p. 968.)
Minél inkább elragadják Othellót az érzelmei, annál jobban feledkezik bele saját dühébe, és veszíti el realitásérzékét. Mikor Desdemona hűtlenségének esetleges okait kutatja, az első gondolata bőrének színe. “Talán mert fekete vagyok”. (III.felv, III. szín, 408.)—s ez már elegendő ok arra, hogy lehetségessé váljon tragikus elvakultsága. Monológjai mutatják, hogyan kezd szétesni belső biztonságérzete, házasságába vetett hite, bizalma hitvese iránt.
A negyedik felvonás első színében, (427.) amikor Desdemona Lodoviconak azt mondja Cassioról, hogy “valami történt közte és uram között… Áldatlan ügy: szeretném őket újra/ összehangolni—kedvelem Cassiót”, Othellón megint úrrá lesz a féltékenysége, “ördög és pokol” felkiáltással sátánnak nevezi és megüti feleségét. Fontos jelenet: itt szakad el Othello a realitástól. A durvaság csak egy eszköz annak kifejezésére, hogy valami nagyon fáj. Abszurd a fájdalom is, félelem szüli, és az összeomlás előtti állapotot sugallja.
Ahogy egyre abszurdabb lesz Othello, úgy válik egyre szignifikánsabbá az eltűnt kendő, és úgy csökken le Desdemona jelentősége is egyben. A házastársak között megszakad az egység, Othello monologizál, nem figyel Desdemona szavaira. Desdemona hiába mondja: “Nem, keresztény hitemre…”, hiába már a hit, az erkölcs, a bizalom, a szavak elvesztették jelentőségüket. Jago mérgezett szavai már deformálták Othello lelkét, így már nem tud, és nem is akar újabb szavakat befogadni, csak a vétkezést bizonyítókat. Két embert látunk vergődni lelki nyomorúságban, felemésztődni a bizalmatlanságtól és a kételytől.
“Mert gyermek vagyok, kit dorgálni kell”- mondja Jagonak kisvártatva Desdemona. Ő még hisz, még mindig naiv és ártatlan. De megtörik hitében, már szinte esdekel Jagónak. A szerelmes nő, aki vissza akarja kapni a férjét, aki nem tud csalni, mert eszébe sem jut, hiszen morális tartása sokkalta fontosabb annál, nem tudja most mit tegyen. Tehetetlenül tépelődik, énekelni kezd, mint Ophélia.
Az Emíliával való párbeszéd mutatja, a kétféle nőtípus közötti különbséget: Emília a maga földhözragadtságában, és egyszerűségében kifejti, hogy megcsalná a férjét, de nem napvilágnál, míg Desdemona ezzel ellentétben, már a puszta gondolattól is elborzad, nem tudja elfogadni Emília érvelését, miszerint a férfi a hibás, ha az asszony megcsalja. Desdemona szavai az örök hűséget idézik, az ideális asszony képe körvonalazódik benne.
Kivételes az az abszurd, mely Othellóban kezdődik, mert nélkülöz minden fontos bizonyítékot a bűn elkövetéséről. Nem kutatja az igazságot, hisz Jágó szavainak, fel sem merül benne a gyanú, hogy tévedhet Desdemona megítélésében. Vakon ítél, nem gondolja át logikusan cselekedeteit, akárcsak az abszurd karakterek. A csendek és félszavak helyett ugyan megvan még a párbeszéd Othello és Desdemona között, ám annyiban mégis abszurd, hogy sokkal inkább hasonlít két külön monológra, mint dialógra. Desdemona helyett a zsebkendő a fontos, a bizalom helyett, a pletyka, a hit helyett a félelem, a remény helyett az elidegenedés. Othello nem pusztán téved, hanem valójában nem is ismeri saját feleségét.
Mindazonáltal nem csupán a karakterek indulnak el az abszurd útján, a dráma szövege is okot adhat annak abszurdként való interpretációjára. Egyre gyakoribbak az állat- szimbólumok, a csúszómászók és a férgek Othello beszédében, melyek fokozzák lelkiállapotának zaklatottságát. Maga a szimbolika nem abszurd, pusztán annak fényében tekinthető annak, hogy Othello mint szerelmes férj, a boldogság részeseként mégis a férgek világában érzi magát: elbizonytalanodik lelki nagyságában, hitében és érzéseiben, ő maga teszi abszurddá saját házasságát. Itt nagyon fontos kiemelni, hogy nem az abszurd dráma sajátosságaira gondolunk, pusztán az általános értelemben vett abszurdra mint fogalomra.
Caroline Spurgeon a Shakespeare képeiről készített katalógusában összeállította az Othello és a Lear király bestiáriumát. Az állatok, mindkét tragédiában a fájdalom és a kegyetlenség szemantikai szférájában lépnek fel, az elszenvedett kínok, az egymásra mért gyötrelmek idézik elő képüket.(…) A tragédia két hosszú éjszaka folyamán játszódik le, legalábbis a szenvedély óralapja szerint. Az Othello belső színtere, melyben mind mélyebbre merülnek a tragédia vezéralakjai, álmaik, erotikus rögeszméik, szorongásaik színtere a sötétség, naptalan, csillagtalan és holdtalan, pókokkal, vak kígyókkal és békákkal telt homályos odú.
“Az Othello animális jelképrendszere az emberi világ lefokozására szolgál.”
“Remélem, hűnek tart az én uram.
Mint mészárszékben nyáron a legyet,
Amely kikél s párzik is. Te dudva…”
A IV felvonás 2. színében, Desdemona a légy Othello számára. A legyek képe visszatér majd a Lear királyban:
“Mint pajkos gyermekeknek a legyek
Csak annyi vagyunk mi az isteneknek:
Játékból ölnek.” (IV.1.)
Kihez fellebezhet a légy?—kérdi Jan Kott. Miféle mentség igazolhatja a légy szenvedéseit? Mi a légy életének az értelme? Érdemel-e a légy irgalmat? Kívánhat-e a légy részvétet az emberektől? Hát az emberek az istenektől?
Desdemona ledöntötte a szexuális tabut, és most saját szexusa csapdájává válik? Hogyan tudna kimenekülni ebből? Akar menekülni egyáltalán? Szereti a férjét, ezért nem menekül. Desdemona még hisz az álmaiban, még nem adja fel. Hisz a házasság intézményében annak ellenére is, hogy párzó légynek nevezi őt férje. A szimbolika abszurdként hat a szerelem hevében, mégis tökéletesen mutatja Othello gondolatiságát, saját félelmeit és depresszív hajlamát.
Mikor Othello felébreszti, lehet, hogy éppen álmodik. Várja a változást, hiszi a változást, a fejlődést, hiszi azt, hogy Othello becsülni fogja újra. Felesége hálószobájába érve, Othello egy pillanatra eltántorodik tervétől:
Az ok, az ok, igen, lelkem, az ok:
Szűz csillagok, hadd hallgatok felőle!
Az ok! De azért vérét én nem ontom
S hószínű bőrét meg nem karcolom…
Othello: It is the cause, it is the cause, my soul!
Let me not name it to you, you chaste stars
It is the cause. Yet I’ll not shed her blood
Nor scar that whiter skin of hers than snow…
(Othello, The Arden Complete 5.2. l: 1-4. p. 973)
Desdemona imádkozik. Desdemona Isten hite töretlen. Othello vele szemben már nem hisz: felrúgja saját erkölcsi szabályrendszerét, eszeveszetten rohan a végzete felé. Othello valójában fél. A hős most remeg, hogy meg kell ölnie valakit, és éppen azt a valakit, aki őt igazi férfivá emelte.
A negyedik felvonás harmadik színében (436.), amikor Othello megparancsolja, hogy küldje el komornáját és azonnal feküdjön le, Desdemona engedelmes asszony módjára ezt megteszi, bár rossz sejtések gyötrik, mégis azt mondja Emilíának: “Úgy szeretem őt,/ Hogy mégha nyers, komor vagy dühös is,/ –drága énnekem”. (436.) Viszont arra kéri Emilíát “ha előbb halnék meg, csavarj be kérlek/ a nászi lepedőmbe.” A nászi lepedő szerelme tisztaságának szimbóluma.
Mikor a gyilkosság előtt, férje arra inti, hogy gondoljon bűneire, életének utolsó pillanatában is azt vallja: “hogy szerettelek/ csak az a bűnöm”. Már tudja, hogy Othello meg akarja ölni, mégis amikor megjelenik Emilía, és a “tett” elkövetését számonkéri Othellótól, magára vállalja annak bűnét.
“Emilía: Ki tette ezt?
Desdemona: Senki, én magam tettem: Isten áldjon!”
Ez a síron túli önfeláldozás ugyan abszurd, mivel a nő teljes önfeladását jelöli, aki már pusztán férjével való kapcsolatával tudja definiálni önmagát, elveszítette nőiségében való hitét, a kiteljesedésre való képességét, ugyanakkor Desdemona örök, tiszta szerelmét szimbolizálja a kereszténység azon tételén belül, mely lehetővé teszi mások bűneinek megváltását.
Itt mondunk ellent Kottnak, aki Othello második paradoxonjában kijelenti, hogy Desdemona szerelme ellen vall és nem mellette—mert bármi is történjen az ítélet napján, az “áldozat” Desdemona nem fog Othello ellen vallani.
Desdemona jelkép: a szabad választás előfutára, akit Shakespeare korában azért kell elpusztítani, mert ha kiderül, hogy konstruktív nézetei és etikussága magasabban van, mint bárkinek a Tanácsból, akkor ezáltal a Tanács kellene elismerje saját amoralitását, és azt a tényt, hogy burkoltan vagy nyíltan, a jagoi karaktereket támogatja, hagyja meghalni az igaz szerelmet, és elzülleszteni a nemes jellemet. Jogot formálhatnak a Brabantio-félék politikai és emberi minőségének teljes tönkretételére, és az Othellók jellemének megkérdőjelezésére. Desdemona férjhezmenésével látszólag lemond szabadságáról, de valójában egy másféle szabadságra talál rá az igaz szerelemben: a nők által eddig még meg nem tapasztalt, szabad választás alapú, gondolati és szexuális felszabadulásra.
Így válik szimbolummá messze megelőzve korát. Karaktere végig megtartja klasszikus értékeit, bár abszurd az a világ, ami őt körülveszi. A klasszikust az abszurd csak gyilkos fegyvere által tudja elpusztítani, aki maga Othello, kinek végülis meg kell halnia ahhoz, hogy halálában klasszikus jegyeit újra magára öltve, egyesülni tudjon az igazi nővel.