Németül olvastam többször és mindig magával ragadott, a keménység, az írói hitvallás ami a sorokban van, a tömör és nyers mondanivaló, Franz Kafka Der Prozess egy tanító példa, utat mutat azoknak, akik nem tapasztalták meg a rendszer álságos voltát, a besugókat, az álpereket a külső és belső nyomást, a rendszerek és ideológiák őrjítő voltát, ahogy azt se, mi is a boldogság a demokráciában, ezért értékelni sem tudják, hiszen azt se tudják mi az, hogyan éljenek vele, a szabadságjogokkal.
“Jemand musste Josef K. verleumdet haben, denn ohne dass er etwas Böses getan hatte, wurde er eines Morgens verhaftet.”(p.7.)
“Lasst mich zum Teufel!” (p.15) A pokolba engedjenek, mondja, a pokolba, az sokkal inkább való az emberi individuumnak mint a valóság, ahol ok nélkül perbe foghatják, kisemmizhetik életéből, és önreflexiójából, egész egyszerűen megsemmisitik mint embert.
A mű 1914-ben keletkezett, de csak 1925-ben jelent meg kiadásban az író barátja, Max Brod jóvoltából. A szerző arra kérte barátját, hogy kéziratait a halála után semmisítse meg, Brod viszont megjelentette azokat.
József Attila Eszmélete jut róla eszembe, “hallottam sírni a vasat”, a lélek sír ha hallgatja Josef K. történetét, a kerekek morzsolják az emberi lelket és az egzisztenciát. Ez nem egzisztencialista regény, de egzisztencialista mégis témaválasztását és formáját illetően, ugyanakkor hosszú gondolatsorok vannak benne, melyek a “stream of consciousness” írói módszerre emlékeztet, mintha egy Virginia Woolf gondolat áradatot olvasnánk.
Igen igen, éppen a Világítótorony jutott erről a módszerről eszembe, de ha párhuzamot vonunk egy művészeti alkotás és Kafka regénye között, rögtön egy kép ötlik agyamba, a Sikoly, vagy abszurd drámák sokasága. Herr K nem káromkodik, az abszurd a káromkodás forrása, jómagam is Albee-től tanultam meg, a drámáiból angolul káromkodni. Herr K viszont annyiban mégis egy abszurd drámai hős, hogy gondolatai, élete, félelmei és a valóság összezsugorítva egy történetté akár abszurd darabként is színre vihető lenne. Fontos különbséget tenni itt az abszurd mint műfaj és a lelki értelemben vett abszurd között.
Az abszurd műfaji sajátosságai Josef K életében
Át lehet írni ezt a regényt egy tíz oldalas abszurd drámává. Nem lenne más benne csak ugyanaz az enteriőr, az üres padlásszoba, ahol álom, szürreális álom hasadás lenne a bíróság képe, akkor a szomszédasszony, a lány s végül a késelő. Nem kellene sok szöveg sem hozzá, a tanulság a képekben és a szavakban lenne megtalálható. Melyek az abszurd mint drámai műfaj szerves részei?
A belső térben elvész az idő és elmosódnak a karakterek is, vágyaik és álmaik is megszűnnek.
Martin Esslin összegző megállapításai arra engednek következtetni, hogy az abszurd dráma egy cselekvő erővel felruházott műfaj, amelynek legnagyobb értéke elgondolkodtatni a közönséget és bevonni az előadásba, így fogalmazza meg a rabok előtt előadott becketti bemutató után, Londonban 1967 áprilisában: „The Theatre of the Absurd is a working hypothesis.”Ez a „működésbe hozott hipotézis,” ami maga az abszurd Ruby Cohn meghatározásában válik egyértelműbbé és telítődik meg tartalommal. Cohn (1922-2011) e drámai műfaj céljára is rávilágít:
Az abszurd színház, mivel azzal a valósággal néz szembe, ami adott, az ember körülményeihez hűen, a mai idők realista színháza, és mint feltételezett realista színház cinkostársa a publikumnak, a közönség azon nem titkolt igényének, hogy gratulálhasson önmagának és megerősítse önmagát azáltal, hogy önmagunk hazug tükrét tartjuk önmagunk elé: ez az igazi abszurd színház.”
Értelmezésemben az abszurd, mint műfaj úgy alakulhatott ki, hogy az író a közeli valóság-tudatot „tolta” a nézők szeme elé, szétrombolva a már bennük a háborúk által amúgy is megkérdőjelezett hitet, szétverve a dráma falait, megtagadva a cselekménybonyolítás és jellemábrázolás hagyományos formáit. Illogikus képekben közvetítette mindazt a nyomort, amit túl kellett élni Európában, lelki értelemben és valóságosan is. Ennek a nyomorult lelkiségnek a tudatával kellett új hitet keresni.
A történelmi tényeket kifordítva, kihasználva, az emberek elembertelenedését tette meg színpadi valósággá. Az abszurdban a cselekmény nem egyenes irányú és nem visszafordíthatatlan. Az időbeli egymásutániságoknak nem ok-okozati összefüggés az alapja. A dialógusokban képtelenségek és szándékos logikai hibák vannak. A dráma nyelvezete triviális, visszataszító, vagy éppenséggel lélekölő, gépnyelv.
Ez az abszurd mint drámai műfaj, melyről Andrew Murphy könyvei is szólnak, de hatalmas mennyiségű anyagot lehet találni róla. Ebbe a műfajba, bár még nem létezett Franz Kafka idejében próbálhatjuk bele zsugorítani a lélek abszurditását, a főhős történetét.
Josef K abszurd élete
Mikor arra ébred, hogy őt perbe akarják fogni egy ki tudja milyen el sem követett bűn miatt, s látni akarja a vádiratot, melyet sosem tud értelmezni igazán, kérdésekre választ keres, ugyanazon a metamorfózison megy keresztül lényegében mint a novella főhőse a Metamorfózis-ban. Ráébred rovar létére, mely a nagy gépezetben, a nagy mechanizmusban kiszolgáltatottja a rendszernek–pont mintha a kommunizmus abszurditását vetítené elénk, mely pár évtizeddel később be is következett. A besúgók politikája, a lehallgatások, a meghurcoltatások, mind-mind történelmi képek, melyet az első világháborút ismerő Kafka még nem tudhatott előre, azt mindenesetre láthatta mennyire abszurd világháború s ennek hatására írhatta meg ezt az elgondolkodtató művet.
Ki lenne Ma Herr K?
Talán egy elhallgatott színű festő, egy háttérbe szorított határon túli vagy egy tenni akaró politikus aspiráns szavazók hiányában gyűjtögetvén a kopogtató cédulákat. De az is lehet te vagy én, mi vagy ti, mi mindannyian, akik a pénzt tekerik, akik hiszik, hogy ez az élet rendje, miközben kimaradnak a hétköznapokból a lelket emelő pillanatok, nincsenek már ölelések, nincs megbízható szó, nincsenek szavak min el lehet indulni, csak a kihasználás, egymás átverése, a látszat én megteremtése, az imidzs építés, miközben önmagunkat fogjuk perbe egy véget nem érő perbe, ami a lelkünk és a pénz közötti választásra kényszerít, s mivel emberek vagyunk legtöbbször rosszul választunk. Itt már nem a rendszer akar minket perelni, mi magunk pereljük saját magunkat, azt hívén ez kell nekünk, s kimarad az élet, a boldogság, nincsenek szavak, nem érintenek már meg, hideg jégcsapok merednek a szádon, megfagynak a leheletnyi gondolatok is, s keresve keresvén, magunkat már rég elvesztettük, s másokat nézünk irigykedve, de jó nekik, mivel ők boldogok, ők sem boldogok, tőlük is épp úgy perlik el a lelküket. Herr K visszatérhetne, de nem tudna mit tenni, ebben a világban is csak padlásszobába kényszerül, s nem értené, ha bizonyíték sincs ellene, miért pont ő, miért ő az elítélt. Minket életre ítéltek az abszurd viszonyrendszerek, őt halálra. Ennyi a különbség. Herr K itt jár-kel nap mint nap az utcán, megy sürgősen siet el a kocsiján valamerre, valamilyen távoli padlásszobába, ahol megértésre lel reményei szerint. Ez az, amit mi soha nem értünk meg: ezt a tanulságot nem lehet megérteni. Maradunk hát kérdőjelek, s válaszokat már nem is rejtünk mögé. Herr K ennyi mára már csak.
Felhasznált irodalom: Franz Kafka, Der Prozess (Berlin: Schurkamp, 1998).