Sokat láttuk hallottuk az Ahogy tetsziket nem gondoltunk bele a mélységeibe talán sohasem, elfogadtuk a történetet mint olyan, ahogy azt is, hogy Shakespeare karakterei színesek, ízesek, humorosak és felettébb kreatív ötleteik vannak.
Ez alkalommal viszont Rosalinda álarcára vagyunk kivancsiak, mit rejt az álruha, esetleg szkepszist önmagával szemben? Túlmutathat-e ez a szkepszis az önmagát is felkaszaboló, lekicsinylő, megalázó, szerelmes nőn, vagy esetleg belefér az interpretációba a heideggeri tengelyelmélet, a das man vándorlása az egyetlenség felé, amit –mint tudjuk– soha nem érhet el, mert a benne létben csak az egyetlenség találtatik.
Van-e Rosalindának benne léte, fontos-e számára a létkérdés vagy mindez téves magyarázat, és inkább hűek kellene maradunk az egyszerű storyhoz, a vágyak komédiájához?
Rosalindát Hamlet párjának értelmezem, mivel mindössze egy év különbséggel született a ket mű, valószínüleg párhuzamosan íródott, (1599, Ahogy tetszik, 1600-1601 Hamlet) s a két karakter egyformán eszes, érzékeny, vajúdik a bánatban, s az öröm illúzióját kergeti, csak mig Rosalinda ésszel és furfanggal viccesen teszi ezt Hamlet belehal önnön illuzióiba s szkepszisebe melyet a szellem ültet el fejében. “L’amore non mi basta”–ahogy Emma énekli a dalában, egészen posztmodern Shakespeare interpretációnak is fel lehet ezt a dalt használni, „s’ai coraggio”, legyen bátorságod–Rosalinda az egyetlen akinek van bátorsága végig játszani a darabot, s úgy tenni mintha a szerelem őt nem érdekelné, míg Hamletnek nincs bátorsága élni, megküzdeni az élettel.
“Hamlet is inhuman. He has seen through humanity.”–mondja a Wheel of Fire-ban 1949-ben Wilson Knight, azaz Hamlet inhumánus, mivel átlátott már az emberiségen. Ez a fajta kegyetlenség nyomában sincs jelen még az Ahogy tetszikben, Rosalinda éppen ellenkezőleg tud humánus lenni, szereti az embereket az emberiséget, szereti a játékot, a maszkváltást, a játékot a táncot (s itt felidézhetjük Tompa Gábor 90-es évekbeli Rosalindáját Rekita Rozi alakitásában, aki tisztaságot tudott a figurába csempészni azt a tisztaságot amit Shakespeare elfelejtett kifejteni, csak sugall, csak épp hogy érzékeltet). (Kolozsvári produkció.)
Finom kis dolgok ezek, apró gesztusokkal tudnak dolgozni a színészek az álarcot magára öltő nő szerepén, aki inkább férfit játszik csak, hogy a kedves közelében lehessen, hogy úgy megtéveszti Orlandot, hogy az majdnem biszexuális érzéseket érez iránta.
Érzések akarat, és egyéb csecsebecsék, hát igen, ez Rosalinda álarcának alkotóeleme, s mint olyan jól elrejti mögé saját önbizalomhiányát, mi több eljátssza hogy tele van önbizalommal, hogy ő pontosan tudja mi az élet, mik azok a kritériumok, mely szerint értelmes értékes éltet lehet élni. De ez tulajdonképpen saját játéka mindössze, saját magát kell meggyőznie felépitenie, ahhoz hogy Orlando méltó párjává tudjon válni.
Orlando ezzel szemben erről mit sem sejtve csupán felületesen érdeklődik, nem megy bele mély érzelmekbe, legalábbis szavai nem erről tanúskodnak, a fákra aggatott szerelmes levelek, a fákra aggatott látszat érzelem, a túl sok beszéd éppen ellenkezőleg, csupán felszínességről árulkodik, s nem hihetető mélységekről.
Honnan a forrás, miből merítkezett Shakespeare? “A költő forrása egy akkoriban igen elterjedt és kedvelt pásztori regény volt, Lodge Tamás Rozalindája. (Rosalynd, Euphues Golden Legacy. 1590.) A mint czíme is mutatja, ez a regény Lyly Euphuesét utánozta, azt a regényt, mely mintája volt a mesterkélt, czikornyás, ötletes és szójátékos írásmódnak, a mint akkor az udvarnál divatban volt, s mely regénytől maga e cikornyás stílus is euphemismus nevét nyerte, a mit a spanyol irodalomban gongorismusnak, a franciában marivaudage nak neveztek. Erzsébet korában nagy divatban volt az euphuismus nemcsak az udvarnál s a felsőbb körökben, hanem az irodalomban is, s még Shakspere sem maradt tőle érintetlen, ki néha szükségesnek tartá eleget tenni kora ízlésének, ámbár éppen annyiszor gúnyolta az euphuismust, a hányszor utánozta. Visszatérve Lodge regényére, mely egészen az Euphues styljében volt írva, ennek a meséje szolgáltatta Shakspere vígjátéka számára a cselekvényt. Ezenkívül, vélik némelyek, Shakespeare magát az eredeti forrást is használta, melyből Lodge merített (The Coke’s Tale of Gamelyn). Néhány vonás, melyben a költő eltér a regénytől, azt mutatja, hogy ismerte ennek eredeti forrását; így az Oliver és Orlandó viszonyának megértésére szükséges végrendelet-változtatás, az öregember hangos jajveszékelése a birkózásban elesett fiai fölött, mely arra bírja a két hercegnőt, hogy Orlandó elé állítsa vállalkozásának veszélyes voltát s így alkalmat ad a két főszemély megismerkedésére s a csomó megkötésére. A színmű több alakja, mint Jaques, Próbakő, Vilmos és Juczi, nincs meg a regényben; ezek a költő leleményének köszönik lételöket, azon célból, hogy a felállított témát minden oldalról megvilágítsák.”
Rosalinda a 2. színben mondja el az igazat már, csak senki nem ad hitelt szavának: “több kedvet mutatok, mint mennyivel rendelkezem, s te mégis azt akarod, hogy vígabb legyek? Ha el nem tudsz velem felejteni egy száműzött atyát, akkor ne taníts emlékeznem bármi rendkívüli kedvtelésre.”
Rosalinda nem tud vigabb lenni, nem élhet a kedveléseinek, számára a kedvtelés nem összeegyeztethető a tulajdonképpeni léttel. Rosalinda végtelenül magányos. Férfi pár hiányában a lelke kutatja kit szerethetne, s nem tudja még önmaga számára sem megfogalmazni vágyainak természetfeletti voltát, inkább csak érzi, hogy a hevületre, egy mindent elsöprő szerelemre vágyik. Több kedvet mutat, azaz színjáték a boldogsága, mindent el tud játszani könnyűszerrel, vérbeli színésznő.
CELIA.
Igazán kérlek, légy szerelmes, hogy ezzel is kedvünk teljék; de ne szeress senkit se nagyon komolyan, sőt tréfából se menj messzebb, mint hogy puszta pirulással is biztosítva, becsülettel visszavonulhass.
ROZALINDA.
De mi lesz akkor a mulatságból?
CELIA.
Üljünk le s dévajkodással üldözzük el a jó Fortuna asszonyt kerekétől, hogy ezentúl egyenlően oszsza ki adományait.
ROZALINDA.
Bár tehetnők: mert jótéteményeit nagyon is rosszul alkalmazza, s kivált a nőknek a bőkezű vak asszony többnyire tévesen osztja adományait.
Ezért a szerelmet is tréfának fogja fel, mert pontosan tudja annak tragikus voltát, amennyiben rajta veszt, az kifordítaná mindenéből, s sajat természetes valóját mégsem adhatja fel senki kedvéért. (I. 2.)
A harmadik felvonás 2. Szineben Orlando már áhítozik Rozalinda után:
ORLANDO.
Függj, versem itt, szerelmem bizonysága,
S halvány körödből szende szemmel nézz le,
Te, az éj hármas koronás királya,
Éltem’ betöltő vadásznőd nevére.
Könyvem lesz itt minden fa, Rozalind,
S gondolatim kérgökbe vésve mind:
Hogy minden szem, mely ez erdőbe téved,
Hirdetve lássa mindenütt erényed’.
Orlando, fuss, s a fákba vésd be őt,
A szép szüzet, a nem nevezhetőt.
Rosalinda először vajmi tréfának véli a hódolatot:
CELIA.
Hallottad ezeket a verseket?
ROZALINDA.
Ó, bizony hallottam mind, sőt többet is: mert néhánynak közötte több is a lába, mint mennyit a versek elbírtak.
CELIA.
Se baj, csak hogy a lábak elbírták a verseket.
ROZALINDA.
Igen ám, de a lábak sántítottak s magokkal sem igen bírtak a versen kívül, azért botlottak is a versben.
Pajkosan azért megjegyzi tetszést váltanak ki belőle a rímek: “Egy héten hét napig csodálkoztam már, még mielőtt jöttél: mert nézd csak, mit találtam egy pálmafán; soha így agyon nem rimeltek Pythagoras óta,…”
Mikor Orlando elől elbújik a férfi ruhába öltözött Rosalinda, mond a fiú egy mondatot, mely első alkalommal tanúskodik őszinteségről:
JAQUES.
Milyen a termete?
ORLANDO.
Épen szívemig ér.
Rosalinda megtréfálja Orlandot, s miután megszólítja, egyszerűen banálisnak festi le érzéseit, mint aki csak eljátssza a szerelmet, miközben semmi jelét nem mutatja annak.
ORLANDO.
Én vagyok az, kit ráz a szerelmi láz.
Kérlek, mondd meg gyógyszerét.
…
ROZALINDA.
Sovány arcz, mi neked nincsen; beesett kék szem, a mi neked nincsen; kétségbe vonhatatlan szellem, mi neked nincsen; elhanyagolt szakál, mi neked nincsen; de ezt elengedem, mert tisztán kimondva, szakálod nem egyéb egy fiatalabb testvér jövedelménél. Aztán nadrágodnak nem kellene övezve, kalapodnak felszalagozva, ujjaidnak gombolva, czipődnek befűzve lenni; aztán rajtad s körülted mindennek gondatlan kétségbeesést kellene mutatni. De te nem ilyen vagy. Te még inkább keresettséget mutatsz öltözékedben, mint a ki mást szeret. Fordítás 2: “mint aki saját magába szerelmes nem más valakibe.” (a fordítás régies, ezért téves, az eredeti szöveg így ér véget) (III. 2.)
A negyedik felvonásban újabb próba elé teszi Orlandot, mit mondana neki ha valóban a szerelme lenne, kérdi:
ROZALINDA.
Jer, vallj, vallj szerelmet: mert most ünnepnapi kedvemben vagyok s eléggé olyanban, hogy hallgassalak. Mit mondanál most nekem, ha igazán igazi Rozalindád volnék?
ORLANDO.
Előbb csókolnék, aztán beszélnék.
ROZALINDA.
Jobb lenne előbb beszélned, s ha tárgyad fogyatán megzavarodnál, megragadhatnád az alkalmat a csókra. Valódi jó szónokok köpnek, ha megakadnak; szerelmeseknek, ha kifogynak az anyagból, mitől Isten óvjon, a legjobb fordulat a csók.
Eszkatológikus elemek Rosalinda szerelmében
Ha visszatérünk kiindulási pontunkra miszerint Rosalinda nem önhittségből, hanem épp ellenkezőleg önbizalom hiányból fakadóan teszi próbára Orlandót, elképzelhető, hogy hisz a transzcendenciában, bár ennek szavakban nem adja tanúbizonyságát. Aki hisz annak a szerelem is áhítat, valami olyan megnevezhetetlen csoda, ami teljesen átjárja a lelket, legbensőbb lényegét, szél módjára, s nem vész ki az emberből akkor sem ha hibákra lel a másikban. Az eredeti angol szöveget használva, keresni kezdtük az eszkatológikus elemek jelenlétét a szöveg szintjén, azután elméleti síkon.
Orlandoval szemben aki már az első színben kijelenti a semmit teszi, hiszen senki nem tanította meg arra hogy valamit is tegyen, Rosalinda tettre kész. (Orlando. Nothing. I am not taught to make anything. 1.1. P.163 Arden Complete) Tehát Orlando kezdetben kívül esik bármiféle eszkatológián, ez a kategória számára csak később válik elérhetővé, a semmi, az a nietzschei ember valójában, az állat, aki csak vegetál. Nincs kapcsolata a transzcendenssel.
“…these burs are in my heart (1.3.p. 167)” mondja ezzel szemben Rosalinda az első beszélgetésben. Tehát Rosalinda szívből érez, cselekszik, vágyik, és remél. Nyelve pereg mikor minősít: “ lie there what hidden woman’s fear there will/ We’ll have a swashing and a martial outside,/ As many other mannish cowards have, / That do outface it with their semblances.” (1.3. p.168)
3.2-ben mondja tréfálkozva mégis keser-édesen: “Dost thou think/ though I am caparisoned like a man I have a doublet / and hose in my disposition?” (3.2. P. 175.)
A szerelmet “living humour of madness”-nek nevezi, azaz az élet őrültségének humoros voltának, és szó-kapcsolatai is bujtatják Orlandot arra hogy bizonyítson, bizonyitsa érzéseit. “Lean cheek, blue eye and sunken, unquestionable spirit, beard neglected, careless desolation, But you are no such man, you are rather point-device in your accoutrements, as loving yourself than seeming the lover of any other.” ( 3.2.177) (ford. Lásd, fennebb.)
Nem találunk egyértelmű szavakat és jelentéseket melyek isteni kapcsolatot mutatnának Rosalinda érzelmi kavalkádjában, azonban karaktere elemzésekor nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ő játszik, szerepeket, de nem öncélúan valaminek az érdekében. Igazán érdekli Orlando, de próbára kell tenni, mert nem látja jelét annak, hogy az bármiben is igazat mondana. Puszta versek a fákon még nem elégséges egy olyan érzelem körbeírására és megmutatására, melyre Rosalinda igazán vágyik. Ahhoz hogy megszülessen a csoda a férfinak kell lépnie, de mivel az mamlasz, Rosalinda furfanggal elébe megy, s kifürkészi férfi ruhában annak lelkét.
Mikor a fiú megnyílik neki, Rosalinda ráébred hogy már nincs egyedül, már nem magányos, a játék heve felrepíti arra a magasságra, ahol már le meri venni álruháját, s felfedi Orlandonak az igazságot. Itt múlik el a szkepszis szükségessége, s válik az álcázatlan Rosalinda boldogság eszközévé.
Felhasznált Irodalom:
https://mek.oszk.hu/04500/04559/html/magyar.htm
William Shakespeare, Complete Works, Arden Edition. Bloomsbury Publishing London, 2011.
Wilson Knight, The Wheel of Fire. London, New York, Routledge, 2001.