Talán nincs is olyan magyar érzelmű ember a világban, aki az 1222-es évszámot és a hozzá kapcsolódó fogalmat, az Aranybullát ne ismerné.
Pontosan 800 éve annak, hogy II. András király (1205–1235) kiadta az Aranybullát, azt a színtiszta aranypecsétekkel ellátott oklevelet, amely máig hatóan a magyar jogállamiság szimbólumának számít.
A Nyugat által sokat vitatott, 2011-ben elfogadott Alaptörvényünk történelmi előzményként tekint az Aranybullára, amely a Szent Koronával egyetemben a Magyar Állam alkotmányos folytonosságát és a nemzet egységét testesíti meg. Lehet nevetgélni az ilyen avíttságon azoknak, akik számára a múlt saját érdek- és ismeretszférájukra szűkül le, azoknak, akik a történelmüket nem ismerik, ezért a nemzeti múltjukra állandóan hivatkozó magyarokat nevetségesnek találják.
Csakhogy a Szent Korona nem pusztán egy koronázási jelvény, amelyet a király fejére helyeztek, hanem a magyar jogfelfogás szerint a magyar államiság jelképe, amely a király személyétől függetlenül az ország területi egységét és lakosait testesíti meg. Ma sem múzeumi tárgy az első királytól, Szent Istvántól (1000–1038) eredeztetett Szent Korona, ezért őrzik az Országház épületében, a törvényhozás helyszínén. A Szent Koronához hasonló szerepet tölt be történeti alkotmányunk, az Aranybulla, a magyar alkotmányos fejlődés legnagyobb vívmánya. Európában időben egyedül a 1215-ös Magna Charta Libertatum, a rendi jogokat biztosító angol szabadságlevél előzi meg, de összefüggés vagy hatás a két oklevél tartalmában nemigen mutatható ki.
Az Aranybullát nem lázadás kényszerítette ki a királyból, mert a király hatalma, gazdagsága és tekintélye vitathatatlan volt. Az ország legnagyobb birtokosa, jövedelme nemzetközi összehasonlításban is kimagasló, diplomáciai, dinasztikus kapcsolatai jók voltak. Apja, III. Béla (1173–1196) egykor a bizánci császári trón várományosa volt, anyai ágon jelentős keleti rokonsággal rendelkezett. Ő maga Gertrúd meráni hercegnőt vette feleségül, veje a türingiai őrgróf volt. András lánya az az Árpád-házi Szent Erzsébet, akit a németek mint legkedvesebb saját szentjüket Elisabeth von Thüringen névvel emlegetnek. (Csak úgy, zárójelben, a magyar királylány hozományától a németek szája tátva maradt, mert akkora gazdagságot életükben még nem láttak.)
A középkori Magyar Királyság a mérleg nyelvének számított a Bizánci Birodalom és a Német–római Császárság hatalmi versengésében. Megkerülni nem lehetett, ráadásul a pápának sem volt kiszolgáltatva, hiszen az egyházi méltóságok kinevezése a királyt illette, amire a pápa csak rábólinthatott. Az ország külső és belső biztonságban volt, II. András nagy elődjei, az Árpád-házi magyar királyok kiépítették azokat a, mai szóhasználattal élve pufferzónákat, amelyek az ország védelmét biztosították. A délre fekvő területek mind magyar érdekszférába tartoztak, a magyar király – ízlelgessük! – Isten kegyelméből egyúttal Dalmáciá-nak, Horvátországnak, Rámának (Bosznia), Szerbiának, Galíciának és Lodomériának (Volodimir) királya örök emlékezetre, legalábbis a címek viselésében egészen 1918-ig.
II. András világlátott ember volt, 1217-ben ötezer főnél is nagyobb nemzetközi keresztes sereget vezetett a Szentföldre, ami a magyar királyság reputációját mutatja. A hadjáratot a korabeli média sikertelennek minősítette, pedig igazán eredményes volt: páratlanul jól vezetett, rendcsináló, béketeremtő misszió volt, András nagy szolgálatot tett vele Európának. Diplomáciai érzékével a maga számára is előnyöket kovácsolt, dinasztikus kapcsolatokat kötött a keleti keresztény uralkodókkal. A mai Szíria területén lévő Margat vára „örökös fenntartását” magára vállalta. (A vár jelenlegi feltárásán talán ezért dolgoznak magyar régészek.)
A hadjáratból tapasztalatokkal visszatérve II. András új alapokra akarta helyezni a királyi hatalmat. Látta, hogy az ország gazdasági struktúrája elmaradott, új berendezkedésre, az ispánságok jogainak szűkítésére van szükség. Sok területre kiterjedő igazgatási reformjai – mint minden újítás – egyeseknek előnyöket (királyi szerviensek), másoknak (várispánok) sérelmeket jelentettek. Akik a régi rendszer haszonélvezői voltak, azok természetesen ellenálltak, akiknek előnyöket hozott, azok viszont a király új rendszerének társadalmi bázisát jelenthették. A marxi tétel az antagonisztikus osztálytársadalmakról a korabeli magyar viszonyokra nem volt jellemző, a társadalom szabadokból és szolgákból állt, rétegződve. A király a „nemzeti együttműködés rendszerét” kínálta fel az egyháznak, főnemeseknek és minden szabad embernek, így a földbirtokkal rendelkező királyi szolgálónépeknek és a várjobbágyoknak is.
A harmincegy cikkelyből álló Aranybulla a király reformpolitikájának megerősítése, garanciavállalása, valamint a jogok és kötelességek összegzése. Az egyes cikkelyek a jogalkotás máig ható alapkövei, olyan sarkalatos, modernnek tekinthető jogokat fogalmaznak meg, mint az egyén szabadságjoga, személyes és anyagi biztonsága, a magántulajdon tisztelete, honvédelmi kötelezettség, adózás és törvényhozás, az igaz-ságszolgáltatás szabályozása, sőt a (királyi) hatalommal szembeni ellenállás joga.
Az ellenállás joga Magyarországon ezeréves jog, az államalapítás óta a magyar jogrend része, és bár Nyugat-Európában ez már idejétmúltnak számít, a hatályos magyar Alaptörvényben benne foglaltatik a hatalom erőszakos birtoklására irányuló törekvésekkel szembeni ellenállás joga. Nem árt, ha tudják Brüsszelben is, hogy a vármegyéken alapuló magyar közigazgatási rendszer már 1009-ben létezett, és a saját bíráskodás jogával rendelkező megyei önkormányzatiság is nyolcszáz éves hagyományokkal bírna, ha a kommunisták 1950-ben egy tollvonással meg nem szüntetik.
Azt sem ártana ismerniük a Magyarországot támadóknak, hogy az Aranybulla az idegeneknek is – bárhonnan jöttek – éppúgy biztosította a Szent Istvántól eredeztetett szabadságot, mint a magyaroknak. Hogy csak akkor lehetett valakit elítélni, ha a törvény szerint bűnösnek találták, és volt fellebbezési jog, hogy a király biztosította a nemesek adómentességét, amiért cserébe ők – kizárólag az ország védelmében – „vérükkel”, azaz katonai szolgálattal fizettek. A király „senkit nem hagyott az út szélén”, még a szolgák, özvegyek, árvák anyagi és személyes biztonságát is garantálta.
Az Aranybullát II. András örök időkre szánta. Számtalanszor megújították, a benne foglaltakat 1351-től minden koronázáskor megerősítették, a királyoknak erre kellett hűségesküt tenniük, 1848-ig, a polgári alkotmány megalkotásáig elsődleges jogforrásnak számított. Az Aranybulla a jogkövető magyar identitástudat kiindulási alapja. A rebellisnek tartott magyarok királyaikkal szemben soha nem lázadtak, az ellenállás jogával soha nem éltek az évszázadok során, sőt egy időben az ország érdekében le is mondtak róla. De ragaszkodtak hozzá, a joghoz, ami a jogtalansággal szemben megvéd.
Rab Irén
a szerző történész
Forrás: Magyar Hírlap