Close

NETTO

Október eleje volt Valbyben, Koppenhágában. Szépen sütött a nap. Egy felhő sem volt az égen. Pimaszul játszott az erősödő szél a pókhálókkal a teraszon. A szobában elektronikus jazz szólt. Saint Germain. Határozott, progresszív, reményteljes muzsika. Éppen befejeztem a takarítást, és vártam, hogy a mosógép befejezze szennyesem mosását, amikor ebbe az idilli miliőbe bele harsogott egy oda nem illő monoton rezonancia. Csörgött a telefonom, és mókásan körbe táncolt az étkezőasztalon.
A munkahelyemről hívtak. A Nettóból.

A főnököm volta az, S. aki harmincegy éves lett idén októberben. Van két kislánya, egy fél dán, fél izraeli felesége. Ő maga Jaffa mellől származik, négy éve él Dániában. Egész jól beszél már dánul, bár a nyelvtana rémes. A kézírása pedig olvashatatlan. Ez főleg akkor okoz problémát, amikor műszakváltás után papírra veti nekem a teendőket, és komoly grafológiai kutatásokat kell végeznem minden egyes leírt szó jelentésének kiderítéséért.
Boldog és kiegyensúlyozott volt a hangja. Ami nem csoda. Tegnap ért haza háromhetes vakációjáról. Azért hívott, hogy be tudnék-e menni kettőre négy óra helyett. Én természetesen igent mondtam, mert egy, jó benyomást akarok tenni magamról a főnökömnek (ami elengedhetetlen ahhoz, hogy előléptetéshez jussak), kettő, borzasztóan szükségem van minden egyes őrére, amit megkereshetek, és bár ez a két óra nem sok számszerűsítve, a sok kicsi sokra megy.
Igen. Órabérben dolgozom. Rugalmasak az óráim. Ami annyit jelent, hogy minimum húsz, maximum negyvenöt órát kapok egy héten. S. azt mondja, hogy mindenki annak függvényében kap órákat tőle, hogy milyen intenzitással és minőségben dolgozik. Magyarul, minél jobb vagy annál több órát kapsz, minél gyorsabban szaladsz, annál több percet tölthetsz csodás, majdnem frissen festett üzlethelyiségünkben. Nahát most velem igazán elégedett lehet, mert már sorozatosan negyvenöt órát könyvelhetek el a fizetési bizonylat hetenkénti lebontását vizsgálva. De igazán nem akarok panaszkodni.

Végülis ezért vagyok itt, Dániában: a jobb élet reményében jöttem ide. Ezért nem is fáj a fejem. És minden egyes munkával eltöltött óra után egy lépéssel közelebb kerülök a célomhoz. A célom pedig az, hogy összegyűjtök annyi pénzt, ami elegendő lesz majd otthon egy lakásra, a kedvenc kerületemben, az elsőben, a Vízivárosban, a várban. De addig még hosszú út vezet. Sok víznek kell lefolyni a Dunán és sok víznek kell ide-oda lötykölődnie a Balti-tengerben, és nekem is sokszor kell még megtennem az utat kis lakásom és a munkahelyem között.
Élvezem a munkám. Egy dán bolthálózat boltjában vagyok első asszisztens. Ez azt jelenti, hogy mindennel tisztában vagyok amivel a főnököm, a boltvezető, neki jelentek és az értékesítési vezetőnek. Nyitok, zárok, van kulcsom a széfhez, száz százalékosan megbízható ember vagyok. Valójában mindenhez értek amihez a főnökök. Ennek függvényében igencsak mellbevágó, hogy sokkal kevesebb joggal és stabilitással rendelkezem. Bár 5500 koronával többet keresek mint a botcsinálta értékesítés vezető, aki a bolt második embere, körülbelül háromszor annyit dolgozom mint őkegyelmessége. Már lassan kilenc hónapja vagyok alkalmazott náluk.
Az első három hónap szinte elsuhant. Márciusban kezdtem el dolgozni. Tele voltam motivációval, küzdeni akarással. De fél év után csak azt láttam, hogy nincs előrelépés, bármennyit is dolgozom, bármennyire kedves vagyok, bármennyi szabad órát töltök benn a boltban, segítvén az ott szerencsétlenkedőket.

Az első bónusz egy fizetésemelés volt hat hónap után, amit később megtudtam, hogy jobb helyeken már kezdő fizetésnek adják. A második bónuszom az volt, hogy S. nagy kegyesen felírt egy továbbképzési kurzusra, ami neki egyetlen öréjébe sem került, ezért nem is értem, hogy miért várt ezzel olyan sokáig. Vagyis de. Nagyon is jól értem. Addig se kellett engem nélkülöznie. És tudom, hogy örüljek, hogy van munkám, meg minden, de felettébb felháborító, hogy energiát, pénzt, időt, egyszerűen mindent beleadva semmilyen bókot nem kapok, és a hangok folyamatosan azt suttogják a fülembe, hogy menni kéne már innen végre. Mert a valóság az, hogy elvégzem S. és az értékesítési vezető, R. munkáját, és bár S. megpróbál szóban korrekt lenni, R.- nek már erre sem futja. Ehelyett hallgathatom az arrogáns viccelődéseit, a lúzer monológjait, meg az eltolt életéről szóló prédikációit.


Vannak azért jó arcok is a boltban. A kedvencem két gyakornok, akiket a kerületi munkanélküli hivatal küldött ki hozzánk. R. meghökkenve a munkabírásukon egyszerűen csak lovaknak nevezi őket (mivel olyan lelkesen dolgoznak mint a lovak), legyünk kedvesebbek, ezért nevezzük őket paci egynek és paci kettőnek.
Paci egy egy fél izlandi, fél lengyel srác. Apja öngyilkos lett, anyja Dániába jött. Szeretne rajzolással foglalkozni később, amire Skóciában jött rá, ahol filozófiát hallgatott amíg ki nem csapták. Sokat szoktunk beszélgetni munka közben, dohányzunk, poénkodunk. Elég jó arc a srác, bár mindenképpen ráférne egy intenzív terápia. Azt hiszem felnéz rám, mert én sohasem adom fel, és nagyon liberális és toleráns vagyok bizonyos dolgokban. Például bármikor elmehet szünetre ha velem dolgozik. Természetesen mérlegelni szoktam, hogy mennyi feladvány van még előttünk, és ennek függvényében kapja meg a szüneteit.
Paci kettő egy kolozsvári román gyerek. Az első szimpatikus román kilencéves külföldön tartózkodásom óta. Szó nélkül elvégez minden rászabott munkát. Elég jó arc is a maga módján. Szabadidejében füvet szív, és Christianiában köteleken gyalogol. Ez valami új fajta hülyeség. Arról szól a történet, hogy kifeszít egy kötelet két fa között és egyszerűen átgyalogol rajta. Egy szobát bérel valahol a bevándorló negyedben egy másik román gyerekkel. Elég szar körülmények között él. De érzem, hogy sikeres ember lesz egyszer, és támogatom is.
S. nagy dilemmája volt, hogy felvegye-e őt vagy sem, mivel a srác nem beszél dánul. Végül felvette. Elég húzós, hogy állandóan a kasszához kér, ha együtt dolgozunk, mivel egy szót sem ért az érdeklődő dánok szövegéből. Ez fárasztó, de türelmes vagyok, és remélem, hogy lassan már beújít egy dán lányt magának akitől elsajátítja majd ezt a nyelvet alapszinten. Nem újított be. Sőt. Lopáson kapták. Egy vásárló elhagyta a pénztárcáját a kasszánál. Visszajött. Mondtam neki, hogy megnézem a cc kamerán. Ott volt R. és a hölgy is az irodában. Egyértelműen eltette. A nő kikelt magából. Én köpni-nyelni nem tudtam.

R. hazament. Este 7-kor sírva jött vissza könyörögve, hogy segítsek neki. Értesítettem S-t. Azonnali hatállyal kirúgták. A nő végül nem tett feljelentést, mert kapott tőlünk egy ajándékcsomagot.


Majdnem 3 évet húztam le a Nettónál Koppenhágában. Dolgoztam másik boltban is, de ott annyira el voltam foglalva, hogy már nem volt időm munka után papírra vetni az eseményeket. Ott barátom, E. lett a főnököm, és hajnalonként együtt kávézva vitattuk meg az élet nagy kérdéseit a nyitás előtt, álmodoztunk arról, hogy egyszer majd hazaköltözünk, lesz egy házunk és keresztbe tett lábbal fröccsözve nagyot nevetünk majd ezen az egészen. Talán lefordítom egyszer majd ezt a memoárt dánra is, végtére Dániában történt mindez. Azt hittem, egy kolosszális regény, vagy egy letehetetlen olvasmány születik a történetekből, amiket ott átéltem. Utólag visszaolvasva látok benne fantáziát, de talán ennyi volt benne. A lényeg az, hogy a tervünk sikerült, és az álomból valóság lett. Igaz még nem fröccsöztünk E.-vel keresztbe tett lábakkal, de már kacagtunk párszor a közösen eltöltött éveken a Nettónál Dániában. Ha az akarat megvan, az út is készen áll a megvalósításához. Csak akarni kell.

Shares
scroll to top