Ha a kedves Olvasó e kötet végére lapoz, láthatja, hogy a szerzője leginkább történelmi munkákat adott közre, de a monográfiák és dokumentumgyűjtemények között az utóbbi másfél évtizedben már regény, napló és novellás kötet is megbújt.
Az itt következő írások a Magyar Hírlapban jelentek meg az elmúlt gyorsan múló idő minden hétvégéjén, vagyis folytatásai a 2017-ben napvilágot látott „Mindenki tudja ország” című könyvemben összegyűjtött álmoknak, haragvásoknak, kételyeknek és félelmeknek. Azt a munkát nagyon szerettem és szerették Önök közül is sokan, talán mert megérezték, hogy nem pusztán publicisztikát szándékoztam írni, hanem olyan riasztásokat és megnyugtató álmokat, amelyekben őszintén feltártam miként gondolkodom a világról, a magyarságról, sorsunkról, azokról a sebekről és szépségekről, amelyekkel nap mint nap találkozhattunk. Az őszinteség különös kincs – mintha elvenné tőlünk a titkot, a csendet -, pedig sokkal inkább az adakozó Isten ajándéka, a vágyott megkönnyebbülést hozó bohém csavargás. Néha kiszolgáltatottá is tesz, de nekem nem volt más választásom, mert elveszítettem azt az embert, akihez őszintének sem kellett lennem, mert még a félelmet is selymes remegésben viseltük együtt hosszú éveken át.
Két év után csak nehezebb lett, de talán jobban átlátok a ködön, élesebben érzem a fáklyák lángját megremegtető sejtelmes isteni fuvallatot. A félelmet és a reményt is erőteljesebben átélem mostanában, de az emberekben tovább nőtt a feszültség, néha hisztérikus állapotok uralkodnak Európában és hazánk erre hajlamos, vagy ebből megélni kívánó polgáraiban. Kerestem a válaszokat történelemben, kultúrában, szokásokban – éreztem is az idő szárnyainak suhanását-, s végül a Hitben találtam meg. A Hit nem a tudomány dolga, megérteni, a lélek súlyát mérleggel megmérni lehetetlen. S mégis mennyien próbálkoznak mindenféle mérőeszközökkel! A kor, amelyben élünk telve van elbizonytalanodással, az ideiglenesség érzésével. Szinte tapintható az egész belátható civilizációnk bukásának veszélye. Mintha a mamutok kihalásának korában élnénk, s tudnánk, hogy velük mi is elpusztulunk. Érezzük, hogy közeleg a bukás, ha az ember kíván Isten helyébe lépni. Milyen egyszerű is a válasz! S mégis a kísértés óriási, az időzavarból habzsolás, jövőtlenség, az élet elvetésének ragályos sebei fakadnak. Katedrálisok lángolnak, s ki fogna hozzá ma egy katedrális felépítéséhez? Inkább űrszondát küldünk a Marsra, hátha lerázhatjuk magunkról a kriptaport, valami ember nélküli feltámadásban.
Életem során sokat bolyongtam a múlt homályos folyosóin, elkalandoztam a szépirodalmi próza ragyogóbbnak tűnő termei felé is, de mindig éreztem, hogy a leírt gondolat csúcsa a líra. Rajongok a versekért, s jobban megértem a világ dolgait egy zseniális négysorosból, mint több kötetnyi filozófiai értekezésekből. Így is teljesen magyar vagyok, mert nincs még egy nemzet, amelynek annyira a bőre alá kúszott volna a vers, s annyira létkérdése lenne a nyelve, mint a magyar. De verset írni soha nem mertem. De az álmokkal törődtem. Így hát az én lírámat szemérmesen elrejtettem ezekben az itt következő írásokban, remélve, hogy azért előtűnik itt-ott mondatok sűrűjéből, mint amikor elolvad a hó, s meglátjuk mit rejtett, s aki akar, megfürödhet Holdvonta fényében.
Budapest, 2019. május 1.
Szerencsés Károly
Szerencsés Károly új „Vár-e az Isten?” című kötetét június 15-én, szombaton 16.00-tól dedikálja a Könyvhéten, a Kairosz Kiadó sátránál.